Ez a lapszám kiemelten foglalkozik a fontos irodalmi díjakkal és a női írókkal, így megnéztem pár idevágó borítót. Ez persze nem tekinthető reprezentatívnak, mégis szembeötlő volt, hogy női szerzők milyen gyakran kapnak nőies világú címlapot. Nyilván logikus a kapcsolat, ahogy a sakkról szóló regények borítóján általában egy leütött király fekszik vagy diadalmas paraszt áll, a kutyatörténetekén meg ellenálhatatlan vizslák vagy németjuhászok néznek puha tekintettel az olvasókra, de valahogy a női kontent előrejelzése direktebbnek tűnik, mint a férfiszerzők esetében.
Miközben a különbözőségek maradéktalan elismerése melletti egyenlő pályákért és esélyekért megy a harc, kicsit olyan, mintha a nők könyveit kizárólag női olvasókra hangolnák a grafikai tervezők. Vagy, hogy is mondjam, nagyon igyekeznének egyértelműen jelölni, hogy „helló, itt bizony egy NŐ világa jön – mi szóltunk”.
Könyves magazin 2016/2.
LIBRI-SHOPLINE NYRT, 2016, 76 oldal, 5 pont + 199 Ft
Női arc. Magas sarkú cipő. Karcsú, de izmos női hát egy pántos ruhában. Ablakon kitekintő nő, családi fotók montázsa, narancsban, aranyban úszó alapszínek, vékonyabb, tekeredésre hajlamos betűk. Ha átnézünk a férfiak boritóira – szerencsére nincsenek külön polcok nemi alapon szétválasztva – gyakrabban látunk vastag, nyomtatott betűket, puritánabb képi világot, erős, direkt feliratokat, ami valahogy azt üzeni, komoly dolgokról lesz itt most szó. Ellépünk attól a dekoratívan függönyözött ablaktól, otthagyjuk a finom pasztellekkel festett, egymásra halmozott tányérokat, nem nézünk farkasszemet a díszes tapéták előtt látható asszonyokkal, hanem jöjjön végre valami fajsúlyos, releváns, a világ egészére ható tartalom, nagy összefüggések, nagyban játszás.
Milyen érdekes, hogy Doris Lessing Arany jegyzetfüzet című regényének borítója – szellemesen, de mégis – Az ördög Pradát visel vizuális effektjeire emlékeztet.
A Pultizer-díjas Geraldine Brooks angolul megjelent March című regényének borítóján pedig jegyzetfüzet, miniatűr női képmás, romantikus, titokzatos ládakulcs van. Karafiáth Orsolya könyvborítóin rajzolt női arc néz ránk, vagy egy cserépmintás overálban tekergő női test, vagy sok piros szivecske. Modern, blikkfangos és nagyon jó ízlésű borítót kapott Tóth Kriszta Hazaviszlek, jó? című tárcagyűjteménye, a malacfejű címlaplány jól illik a történetek bármilehetséges, abszurd fordulataihoz, de összességében egy csajos, jó lábú, nőimagazinos világot mutat. Ahogy Péntek Orsolya Az andalúz lányai című friss könyve is – kevésbé glossy, bizonytalanabb a lábtartás, de csinos a miniruha. Elfriede Jelineket nem lehet azzal vádolni, hogy csöpögős, happy endes, könnyű kis történeteket írna, de a Kis csukák szellemes, ironikus, melltartós grafikája rögtön világossá teszi, egy nő sorait olvassuk, ha kinyitjuk.
Végignéztem James Joyce Ifjúkori önarcképének magyar kiadásait, és csupa absztrakt képet kaptam, sehol egy kidolgozott mellen feszülő ingrészlet, tükörbe néző sármos fiú, karakán arcél vagy legalább egy ádámcsutka.
Ez a direkt megfeleltetés viszont néha örvendetes eredményt hoz, mert az írókhoz mérhetően jó festőnőknek ad címlapszerepet. A Nobel-díjas Alice Munro regényeiben mindig erős a személyes tapasztalat és hang, és szinte nincsen olyan kiadás, aminek vizualitásában ez ne jelenne meg a maga konkrétságában. Egyik legszebb borítója a magyarul kiadottak között az Asszonyok, lányok élete, amelyen Undi Mariska festőnő képe látható. Csíkos fürdőruhában pihenő nőalak egy régimódi medenceparton, tulajdonképpen semmi különös, de a kompozíció, a képkivágat szokatlan, friss és eleven, és a keresztbefutó csíkok csak még vibrálóbbá teszik.
Pár hete Veszprémben a Laczkó Dezső Múzeum emeleti tereiben egy magángyűjtemény képeiből nyílt kiállítás. Saphier Dezső kifejezetten női festőket gyűjt, és bőven azelőtt kezdte, hogy ez divatos vagy politikailag korrekt lett volna. A nyitóbeszédek és köszöntők után körbevezetett minket, mesélt e nőkről, festményeikről, és noha csodálatos műveket is látni köztük, összességében van valami szomorkás abban, amit hallottam. A művek egy részénél hiányoznak alapadatok, például a szerzők halálozási éve, és van pár kép, ami nem is kifejezetten első osztályú. Saphier elmesélte, hogy a múlt század háborúi, de az élet békésebb fordulatai is sokkal inkább vették el a nők lehetőségét a művészettől, mint férfitársaik esetében. Eleve az, hogy festegetnek, gyakrabban volt hobbinak kezelve, mint valódi hivatásnak. Mivel nem tartották komoly művésznek őket, a műveik menekítése se kapott akkora figyelmet, és haláluk pontos dátuma ugyanúgy elveszett, mint polgártársaiké. Akinek fennmaradt a neve, publikálásokból ismert volt életműve, ott nagy erőkkel lehetett kutatni a piacot, forog-e tőlük bármi a kereskedelemben, és gyakran be kellett érni azzal, ami ha nem is a legeslegjobbja, de legalább fennmaradt. A képek között látni az Undi Mariska-festményt, pompás élőben is, nem csak a Munro-címlapon.
Mindenesetre az a másodrendűség, ami elkapja az embert, amikor végighallgatja a gyűjtemény keletkezéstörténetét, valahogy rokon azzal, amit a fenti, első osztályú írók borítóin látni. Bizonytalanságot, a megerősítés folytonos szükségletét érezni, hogy nem elég, ha valaki jó női író, mert a kiadóipar munkája csak innen kezdődik. Mintha kevésbé merné elengedni a női írók kezét és könyveit, kevésbé bízna a történetek saját erejében, és ezért, biztos, ami biztos, rátesz egy világos képi kódot is, hogy miről is van itt szó.
Szerző: Winkler Nóra
A cikk eredetileg a Könyves Magazin tavaszi számában jelent meg.
