Anna Funder: Amivé lettünk (ford.: Kallai Nóra)
Európa Könyvkiadó, 2013, 496 oldal, 3052 HUF
Egész Németország (és Európa, de akkor ezt még kevesen tudják vagy merik elhinni) recseg-ropog. Hitler átvette a hatalmat, az utcákon egyenruhások masíroznak, könyveket égetnek, embereket zárnak börtönbe, majd küldenek koncentrációs táborba. Az emigrációba kényszerített, jobbára baloldali értelmiségiek tehetetlenül szemlélik, ahogy a náci vezér totális hatalmat szerez Németország fölött, és közérzetüknek az sem tesz túl jót, hogy hamar kiderül: még az országhatárokon túl sincsenek biztonságban. Az ausztrál Anna Funder nagy ívű, a történelmi tényeket a fikcióval ötvöző regénye, az Amivé lettünk hazájában minden elképzelhető díjat besöpört. De korántsem emiatt lett nálunk most ez a hét könyve.
„Amikor Hitler hatalomra került, épp a kádban ültem.” 2013-ban nekem ez volt az év kezdőmondata, amely egyszeriben beleránt a regénybeli Ruth Becker mindenestül felforgatott hétköznapjaiba. 1933-ban járunk: Hitler lett Németország első embere, hatalmát pedig rövid úton arra használja, hogy totális kontrollt építsen ki az országban. A téboly ellen mindenki úgy védekezik, ahogy pillanatnyi lehetőségei engedik: Ruth egy vörös zászlót lógat ki az ablakon, míg férje a konyhában rendületlenül keveri tovább a mojitókat.
Azokban a napokban a másként gondolkodók közül sokakat ellehetetlenítenek: van, akit börtönbe vetnek, más vagy önszántából, vagy egyéb választása nem lévén, külföldre menekül. Így tesznek az Amivé lettünk hősei is. A polgári családból származó Ruth és férje, az újságíróként híressé vált Hans Wesemann évek óta aktívan politizálnak. A nő unokatestvére, az okos, gyönyörű és autonóm Dora Fabian révén került kapcsolatba a fiatal szocialistákkal, majd később az író-drámaíró Ernst Tollerrel. Egyikük számára sincs hely az új idők új Németországában: Tollert börtönbe vetik, Wesemannt vitriolos cikkei miatt beperelik: „Hans minél híresebb lett, annál botrányosabb cikkeket írt, és egyre több náci gyűlölte”. A fiatal másként gondolkodóknak nincsenek illúzióik, az utolsó előtti pillanatokban tehát menteni próbálják a menthetőt.
A Reichstag felgyújtása döntő fordulatot hoz: a bűncselekménnyel egy holland kommunistát gyanúsítanak („Van der Lubbe állítását, miszerint egyedül csinálta, egyszerűen nevetségesnek találtuk. Huszonnégy éves volt, félvak, és szellemi fogyatékos.”), Hitler pedig elérkezettnek látja az időt, hogy egyszer és mindenkorra leszámoljon politikai ellenlábasaival. Ruth és Hans egy bőrönddel és némi kézipoggyásszal külföldre menekül, az időközben illegalitásba vonult Dora pedig az akkor már Svájcban tartózkodó Toller iratait próbálja kimenekíteni a férfi lakásából – sikertelenül. Letartóztatás, fogda, és egy kellemetlen találkozás jut osztályrészéül. Végül mindannyian Londonban kötnek ki, ahol a brit kormány finoman szólva még nem igazán nyitott az emigránsok figyelmeztetéseire, olyannyira nem, hogy a politikailag aktív menekülteket pillanatok alatt kitoloncolhatják az országból.
Mi marad azonban ezek után Hans Wesemann-nak, akinek a nyilvánosság volt a lételeme, és mihez kezd magával Dora Fabian, aki számára elképzelhetetlen, hogy tétlenül ücsörögve szemlélje a nácik tombolását? Mindannyian másképp élik meg az emigráció sivár, reménytelen és totálisan kilátástalan időszakát. A tettetés, a hazudozás, az egymással szembeni bizalmatlanság át- meg átszövi mindennapjaikat, főleg, miután kiderül, hogy a Gestapo keze egészen Londonig elér: a szervezet számára nem okoz problémát, ha zárat kell törnie, vagy ismerőst behálóznia, mint ahogy az sem, ha egy-két izgága alakot kell elhallgattatnia. Erre is, arra is megvannak a módszerei és az emberei.
A hét könyvei voltak:
Jeanette Winterson: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?
Parti Nagy Lajos: Mi történt avagy sem
Murakami Haruki: A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei
Thomas Pynchon: Beépített hiba
Az események kibontakozásával (kitoloncolások, betörések, megfigyelések, gyilkosságok) a narrátor Ruth számára azonban már nem az a legégetőbb kérdés, hogy a legszűkebb környezetéből ki az, akiben valóban megbízhat. Ennél sokkal fontosabb, hogy ő valóban megtett-e mindent azért, hogy elejét vegye a szörnyűségeknek – és a vakság, a nem látás, a nem észrevevés (legyen bármi is ennek hátterében) vajon felmentést ad-e neki, és enyhít-e az őt kínzó lelkiismeret-furdaláson.
Mi, olvasóként pedig azon törhetjük a fejünket, hogy vajon valóban az igazság teljes szeletét kínálja-e fel nekünk az idős Ruth. Az ő és Toller elbeszéléséből bomlik ki ugyanis előttünk a történet. Mindketten a megbízhatatlan narrátorok iskolapéldái: hiába mondja ugyanis 2001-ben a sydney-i kórház orvosának a kilencvenvalahány éves Ruth, hogy ő nem egyre kevesebbre, hanem egyre többre emlékszik („Megtörtént dolgokra. Mintha tegnap lettek volna.”), a diagnózis szerint a nő időskori leépülésben szenved.
És ott van Toller, aki 1939-ben egy New York-i hotelszobában próbálja felidézni élete legfontosabb eseményeit, szubjektív visszaemlékezését azonban már csak a műfaj sajátosságai miatt sem lehet tárgyilagosnak nevezni („Az emlékirataim finoman, de szégyentelenül öntömjénezők. Abszolút a középpontba helyeztem magam, egyáltalán nem vallottam meg, hogy félnék vagy kételyeim volnának.”). És hihetünk-e Anna Fundernek, aki – ahogy utószavában írja – fosszilis töredékekből rekonstruálta az egykor történteket: „hasonlóképpen ahhoz, mint amikor egy kupac őslénycsontra húzzák rá az irhát vagy a tollazatot, hogy a szörnyeteg jobban látszódjon”.
Az Amivé lettünk egy furcsa hibrid, két okból is. Miközben valós személyek (Ernst Toller, Hans Wesemann, Dora Fabian, stb.) megidézésével, valós események hátterét igyekszik megfesteni, a fehér foltokat Anna Funder fikciós eszközökkel tölti ki („kapcsolódásokat hoztam létre és feltevésekkel éltem, cselekményt kreáltam és karaktereket hívtam életre, és ezek nem igazolhatók pusztán a történelmi dokumentumra való hivatkozással”). Nincs is ezzel semmi baj, hiszen Funder kimondottan szép-, nem pedig tényirodalmat ígér. A történet ott vesz egy újabb értelmezési csavart, amikor valós személyek (ismerjük személyazonosságukat, hiszen a szerző utószavában nevesíti is őket) fikciós figuraként kerülnek be a történetbe, majd tagozódnak be az író által rekonstruált cselekményfolyamba. (A narrátor Ruth Becker alakját például Ruth Blatt személye inspirálta, akinek Funder ajánlja is a művet, és aki egy ideig németre tanította az írónőt.)
Az Amivé lettünkben Anna Funder olyan sűrűre szőtte a fikció és a valóság szövetét, hogy nehéz kibogozni, hol ér véget az egyik, és kezdődik a másik. Kénytelenek vagyunk rá hagyatkozni, bízni benne, akárcsak a narrátoraiban, és abban, hogy az asszociációs gondolatokból előbukó emlékek végül kerek egésszé állnak össze. Ez ugyanis Anna Funder olvasata (még ha időnként önkényes is), annak azonban jó nagyon: logikusan felépített, következetesen végigvitt, klasszikus történetmeséléssel van dolgunk. A két narrátor (Toller és Ruth) mondandója bár nagyjából hetven év különbséggel hangzik el, a végére a két szál mégis szépen összesimul. Két nagyon távoli pontról közelítenek, fókuszuk mégis egy: az öntörvényű Dora Fabian, akinek a regényben eléggé hiányzott egy saját hang, ám a történeti tények ismeretében végül is nem meglepő, hogy az ő alakja csak és kizárólag mások által elevenedhetett meg a kötet lapjain.
