(Füzi László: Játék, in: Maszkok, terek…, Kalligram, 2005., Műhely, 2004 Foci különszám)
„Mindig a kilépésre gondolok, pedig valójában a tér volt a fontos.”
Füzi László Játék című lírai-önéletrajzi esszéje a legjobb írás, amit valaha a futballról olvastam. Pontosabban, ez érintett meg a leginkább. Mindez azért lehetséges, mert a szerző nem csupán a fociról beszél, hanem a játék mibenlétéről. Ugyanakkor a labda, a pálya, a kapu, a háló, a fű, a ház, a kert, a rét, a folyópart, a strand, a könyvtár, a gyár, a nagy meccsek, a szép mezek érzéki megidézése egyúttal egy konkrét „nagycsalád” életének és szétesésének szociográfiáját is adja.
Játék és küzdelem, szabadság és stratégia, egyén és csapat, otthon lenni és hazamenni, tér és mozdulat – ezek a fogalmi pillérei a szövegnek. A hatvanas-hetvenes évek falusi-kisvárosi életének társadalmi keretei, lehetőségek és korlátok – ezek a szociális analízis fókuszai. Mindez egy egykori résztvevő, de már visszatekintően kívülálló irodalmár szemével, mégis igen intenzív személyes átéltséggel, egzisztenciális téteket tartva.
Tovább lehet gondolni: Vajon az írásban megélhető szabadság ugyanaz-e, mint a játékban kiteljesedő? Amikor is az ember úgy cselekszik, ahogyan a pillanatban lehet: előkép nélkül. Valóban nem lehet már regényben megírni a hatvanas-hetvenes években még létező falusi-kisvárosi közösségek, nagycsaládok legendáriumát, történetét? Már egy másik térben élünk, ahonnan nézve a lírai esszé az egyedül még lehetséges kifejezésforma?
„Ha ezt az írást nem magamnak írnám, ha lenne olvasója, akkor a játékot sem veszítettük volna el” – írja a szerző esszéje zárlatának elején. Talán mégsem veszítettük el tejesen, talán újra lehet kezdeni. Talán épp Füzi László olvasása közben.
Pozsár István
