(Schein Gábor: Bolondok tornya, Jelenkor, Pécs, 2008, 62 oldal, 1800 Ft) A-
Ha egy magát verses elbeszélésként definiáló szöveg már az első olvasást követően pozitív hümmögés keretében kerül az éjjeliszekrényre, a könyvespolcra, vagy urambocsá’ a budi mellé, akkor szerintem már jól állunk. A műfaj (beleértve a „nagyepikus” verziót, a verses regényt) ugyanis – az eposzhoz hasonlóan – olyan kritériumokat követel meg a szerzőtől, melyek megvalósításába könnyű belebukni. Szerzői reflexiók a „mű” keletkezésére vonatkozólag, pörgő cselekmény és „filozofálás”, közérthetőség – ezen ismérveknek Schein maximálisan eleget tesz, ráadásul megfejeli az egészet a szöveg (címben olvasható) „térbeliesítésével”. A Bolondok tornya így válik egyszerre a Narrenturmban (Európa első ideggyogyójában) tett séta irodalmi megformálásává, és az olvasás allegóriájává is. Félreértés ne essék: ebben a műben nincsen semmiféle erőltett üzenet, és egy kortárs teoretikus szövegeit sem kell ismerni ahhoz, hogy kellemesen elvesszünk a sorok között.
Az Újpest-Központ és Köki közötti metrótrip alkalmával könnyedén elolvasható könyvecske két főszereplője Bernardo Bellotto (aka Canaletto, 18. századi velencei festő), és Robert Nador (aka Bob), a Magyarhonból elszármazott amcsi ideggyógyász. Utóbbi a szöveg írója is, a kötet címlapján szereplő névhez tartozó „szerző” csupán a lábjegyzetekben tűnik fel: besegít az olvasásban, az értelmezésben, és korrigálja Bob-ot is, ha kell. A két alak utazása Pirnában indul a 18. század közepén, hogy aztán korokon és városokon át megérkezzenek a jelenkor Bécsébe, és félmolyossal konstatálhassák, hogy az egykori elmegyógyintézet immáron múzeum, ahol tébolyodott örjöngők helyett a Casanova kettős fütyköse mellett kiállított (egyéb) torzult testek preparációi nyújtanak aberrált élvezetet a „kétajrós” belépti díjat leperkáló kuncsaftok számára.
A hét fejezet egyaránt öt darab, huszonnyolc soros strófából áll – ez a felépítés a Narrenturm alaprajzának speciális jegyeit másolja. Maguk a szereplők is betekintést kaphattak a korabeli elmebajosokkal kapcsolatos bánásmódba a második fejezetben. Itt a számok egyben próbatételekként is felfoghatók, Canalettóék a labirintusból való fáradalmas kikecmergés közben értesülnek arról, milyen viszonyban állt kalapos királyunk a gematrikus műveletekkel, és különböző idegbeteg szorzatokkal. A festészet médiuma által az észlelés és a művészet „beavatottja”, Canaletto, illetve a tudományok (ezen belül is az emberi agy működésének) szakértője, Nador végülis eljutnak Zürichbe, de egy „angyali közjáték” után máris a szöveg másik tornyában találhatják magukat. A pirnai Sonnenstein-erőd a második világháború előtt még ideggyógyintézet, majd a lövöldözés alatt ugyanolyan vesztőhelyként „üzemel”, mint a koncentrációs táborok. A két helyszín hasonló története az egyik olyan vezérfonal, ami „kévébe köti” az elbeszélésben implikált közel 300 évet.
Hasonló szerepe van az állandó ismétlődéseknek, és az eltérő kontextusokból eredő apró ferdítéseknek, torzításoknak. Canaletto, aki Pirnában azzal vacakol, hogy a szomszédságában nudizó lánykát camera obscura-ként vetíthesse szobája falára, Zürichben egy híres fiziognómus tükre előtt kénytelen elszenvedni azt, hogyan mutatja meg egy tükör a szemlélő bensőségeit is. A történet közepén egy angyal szegődik a kalandorok segítségére, belőle később CNN-tudosító, majd tárlatvezető válik. A számtalan hasonló poétikai allűr mellett talán az sem véletlen, hogy a Sonnenstein igazgatói székében egy bizonyos Schumann-t egy bizonyos Nitsche követ, és hogy a torony csöveiből előtörő gázba hőseink már a 18. század végén beleszagolhattak (akkor terápiás célokra használtak ilyeneket). Bizarr.
Schein/Nador különböző hangjai nem állnak össze katyvaszba, és nemcsak a tipográfiai megoldások miatt. Jól megírt, kimunkált szövegről van szó, melyben fontos szerepet kap a játék is. A két főhős komikus csetlése-botlása mellett élveztem azt a nyelvi humort is, amivel Schein maximálisan „korunkbeliként” láttatja amit kell, de mégsem rugaszkodik el teljesen a hagyományoktól. Bár a Bolondok tornyában valószínűleg mindennek oka van, azaz egy történelmi személyiség vagy történés sem indokolatlanul lett beleszőve a sztoriba, néhol picit „túlsminkeltnek” tűnik az eredmény. „Az idők labirintusából akkor sem találunk ki, amikor már sejtjük a fényt” – olvasható az egyik lábjegyzetben. Schein verses regényében néhol idegesítő ez a labirintus-lét, viszont rövid rápihenés, lapozgatás után a zavar eloszlik – a könyv továbbolvasható. Könnyen elolvasható, az újraolvasáshoz pedig kétség sem férhet! Akinek már herótja van Anyegintől vagy Hübele Balázstól, és esetleg megnézné, hol is „tart” ez a műfaj 2008-ban, mindenképpen sétáljon egyet a huszonnyolc körcikkre osztott toronyban!
