Fotó: Valuska Gábor
„Miről szól ez a roppant vastag könyv?” – teszi fel az Ulyssesszel kapcsolatban felmerülő legelső kérdést Szolláth Dávid irodalmár, a Magyar James Joyce Műhely tagja, aki részt vett a most megjelenő Ulysses újrafordításában. 2012 január elsejével lejárt James Joyce műveinek szerzői joga, ma pedig Bloomsday van, a legtökéletesebb nap az új Ulysses bemutatójára. Szolláth Dáviddal beszélgettünk.
Miről is szól az Ulysses?
Egy átlagember átlagos napjáról. Hát erről ugyan mit lehet ennyit írni? Szövegközelben pedig kiderül, hogy erre az önmagában sem teljesen érdektelen alapfrekvenciára mennyi mindent rá lehet pakolni, milyen összetett világot lehet építeni kulturálisan és nyelvileg is. Ez nagy szónak hangzik, de én ezzel a regénnyel tanultam meg olvasni. Bár már előtte is foglalkoztam irodalmi szövegekkel, írtam szemináriumi dolgozatokat és szakdolgozatot, olyan érzésem volt, mint mikor egy új optikai eszközt fedez fel a fizika. Egy új világ tárul eléd, vannak még kisebb parányok, és ez még tovább osztható, és az is egy önálló világ. Nyilván nagyon sok olyan mű van, amellyel ezt el lehet játszani, nekünk az Ulysses jutott. Na jó, olyan nagyon sok ilyen azért nincsen.
Hogyan talált rá 15 évesen az Ulyssesre?
Egy gimnáziumi magyartanárom azt mondta az érdeklődő hallgatóknak, hogy az Ulysses-t lehetőleg kerüljék el, mert annyira bonyolult és nehéz könyv, hogy úgyis beletörik a bicskájuk, a végén pedig még megutálják az irodalmat. Én forrófejű diákként azt gondoltam, hogy csakazértis megmutatom. Nem sok irodalmi nagyregényt olvastam előtte, ennek ellenére borzasztóan tetszett, még akkor is, ha nagyon sok mindent nem értettem belőle. De így is fogyasztható volt. Az Ulysses azoknak nem tetszik nagyon, akiknek nincsen humoruk ehhez. Pláne Szentkuthy fordításában, amely bizonyos fajta humor területén túl is teljesíti Joyce-ot. Szentkuthyra amúgy is jellemző az a humor, amelyben távoli dolgok összecsengenek metaforákban, képekben, váratlan barokkos concettóban olyan pólusok között, mint a szent és a profán, a vulgáris és a magasrendű, az elit és a közönséges. Ez bizonyos mértékig Joyce-re is jellemző, együtt gondolkozik író és fordítója. Bloom ha bemegy a templomba, vagy eszébe jut a vallás, rögtön hülyéskedni kezd, amely mögött sejthetjük a kujon, blaszfémkedő írói figurát.
Hogyan kezdtek bele egy ilyen hatalmas projektbe?
Az ötlet gazdája Kappanyos András volt. De a Műhely történetét visszavezethetjük egészen Babits Mihályig, aki bár nem vette túl komolyan és nem tartotta túl nagyra az Ulysses-t, a fordítására fordítócsoportot tartott volna alkalmasnak. Különböző fajta kompetenciák egyesítése kell hozzá, mert olyan univerzális gazdagságú és nyelvi összetettségű műről van szó. Célunk volt, hogy élvezhető, a lehetőségekhez képest könnyen befogadható magyar szöveg legyen a végeredmény. Mert hiába minden tudósság és filológia, ha az tönkreteszi a szöveget, akkor az egész munkának nem volt semmi értelme.
Azt mondják, Szentkuthy versengett Joyce-szal a fordításkor, és saját művének tekintette a magyar Ulysses-t.
Azt nem tudom, mennyire tekintette saját művének, de fordítói versengés mindenképp volt benne. A költői értelemben vett versengés. Ez érdekes módon kiegészítője annak, amit fordítói alázatnak hívunk. A nyugatos szép hűtlenek, Kosztolányi, Babits, Tóth Árpád is versengtek Baudelaire-rel, Dantéval, Shakespeare-rel. Ha be lehet szúrni még egy plusz jelzőt az ötös jambusba, akkor ők megtoldják az eredetit, és ezt kisebbfajta győzelemnek érzékelik. De ez ennek a hagyománynak a része, ostobaság lenne számon kérni rajtuk.
Miért volt szükség az újrafordításra?
Szentkuthy fordítása már a második magyar Ulysses, nyilván szükség van egy harmadikra is…Kappanyos András egy 1997-ben megjelent, azóta nagyon sokat idézett tanulmányában, az Ulysses, a nyughatatlanban vázolta föl először ezt a projektet. Akkor és a munka elején egy darabig úgy gondoltuk, hogy nem újrafordítjuk az Ulysses-t, hanem csak korrigáljuk a Szentkuthy-fordítást, esetleg az első, 1947-es Gáspár Endre fordítás felhasználásával, és ahol máshogy nem megy, saját kútfőből. A regény első fejezeteiben ez még működne is, de ahogy bonyolódik a szöveg, és sűrűbbé válnak a regény belső utalásai, belső kacsintásai és poénjai, onnantól kezdve egyre inkább látszott, hogy ez lehetetlen, és amit csinálunk, az egy ideje már nem fordításkorrekció, hanem új fordítás. Viszont azt hiszem, sikerült szakítanunk ezzel a versengős hagyománnyal. Hivatkozhatnék megint Babitsra, aki elmondja, hogy hány sort vett át Szász Károlytól a Dante fordításakor. Nevetségesen alacsony szám, tíz alatt van. Ez elég kemény kritika és gúny az előtte álló fordítóval szemben, de azt az elvet leszögezi, hogy amit egyszer már lefordítottak jól, azt hagyjuk úgy. Ennyiben ez főhajtás az előtte járó fordító előtt. A Joyce Műhelyből senki sem művészi tevékenységnek tekinti ezt a feladatot, hanem szakemberek munkájának, akik leülnek, és megnézik, hogyan lehetne jobbá tenni a fordítást.
De emellett a fordításban elengedhetetlen szerepe van a kreativitásnak is.
Nyilván van szerepe, de nem kreativitásban szeretnénk versenyezni Szentkuthyval, az nem lenne bölcs dolog. Hihetetlenül jó Szentkuthy-poénokat, trouvaille-okat, nyelvi leleményeket megtartottunk, a második főszereplő, Dedalus beceneve például nálunk is Csücske. Nagyon sok szentkuthyzmust viszont ki kellett hagynunk, mert érzésünk szerint nagyon félreviszi a szöveget. Ez a mi munkánk legitimitása. Szentkuthy nagyon sokszor nem tudta megállni, hogy egy jó poénról lemondjon, ezekben az esetekben viszont már akkora a távolság a forrásszövegtől, hogy módosítani kellett. A poénjai pedig rendszerré állnak össze, vagyis felülírják az eredeti regény rendszerét. A 15. fejezet, a „Kirké” során megszámoltam, körülbelül háromszázhetven volt azon korrekcióink száma, amely csak a regény belső utaláshálójának helyreállítására vonatkozott. Ez azt jelenti, hogy egy adott, kötött sort 150 oldallal korábban egészen máshogy fordított, majd 200 oldallal később megint máshogyan, mert nem vette észre, hogy belső utalásról van szó. Ez a regény poétikáját alapjában teszi tönkre, így ebben az esetben nagyobb autoritása van az angol szövegnek, akármennyire is szeretjük Szentkuthy poénjait. És ez csak egy szempont, emellett rengeteg minden mást is kellett korrigálni. De az előző fordítás Szentkuthy Miklós, az egyik legjelentősebb XX. századi magyar író autonóm műalkotása, és ez meg is fog maradni. Ezért is gyűjtöttem ki a gyöngyszemeit, még ha le is kellett mondanunk közülük jó néhányról az új kiadásban.
Hogyan zajlott a Műhely munkája?
Minden fejezetnek lett gazdája, az átdolgozás vázlatát mindig a fejezetgazda készítette. Ezt a vázlatot pedig a másik három fordító átolvasta, megbeszélte, letisztázta. Ezért is nyúlt ilyen hosszúra a munka, mivel nagyon aggályosak és demokratikusak voltunk. Nyolc évig tartott az újrafordítás, ebből öt-hat év volt igazán intenzív, akkor hetente összeültünk. Az külön bonyolította a helyzetet, hogy Gula Marianna debreceni, Kiss Gábor és én pedig pécsiek vagyunk, Kappanyos András, a projekt kitalálója, pályázatíró, koordinátor és a vitás kérdések eldöntője pedig pesti. Nagyon érdekes az internetes filológia korában megnézni a munkapéldányokat, általában dupla olyan hosszúak, mint a megjelent kötet. Vannak sorok, amelyekre három-négy megoldás is született. Kitaláltunk valami csodálatos megoldást, mi fiúk, és Marianna, aki a saját, ír századfordulós kontextusában a legjobban ismeri a regényt, mondott valamit, ami a gyönyörű számításainkat keresztbe húzta, hiszen kiderült, hogy az adott résznek egészen más filológiai gyökere van. Ebből volt vidámság, összeveszés, hercehurca, ez így működik.
Gula Marianna írja, hogy a lefordíthatatlannak tartott Ulysses-nél a fordító a folyamatos kudarcélménnyel dacol.
Nekem ez máshogy működött, nem siker vagy kudarc relációjában merült föl a fordítás, hanem ez a leginkább örömelvű munka a pályámon. Legtöbbet ezzel a szöveggel szórakoztam, a szórakozás minden értelmében. Joyce-szal kapcsolatban nincsenek tudományos ambícióim, noha nyilván ragadt rám ez-az a fordítás és a szakirodalom olvasása során. Nekem ez nem siker vagy kudarc kérdése, hanem egy nagyon magas szintű szórakozás.
„Úgy vélem, elnyerné Joyce tetszését is”-írja szintén Gula Marianna egy fordítási megoldásról. Ez sokszor felmerült köztetek?
Ez olyan, mintha ha Martin Heidegger tudott volna magyarul, milyen kiváló példákat talált volna a magyar nyelv bázisában. Nem tudom, hogy elnyerné-e a tetszését, de biztosan összehúzná a szemöldökét, ha látná, milyen baromi sokat magyarázunk egy magyar mondat árnyalatainak megértésekor. Néhány olyan ember tetszését viszont már elnyerte, akiknek bízunk az ízlésében, angol nyelvtudásában, minőségérzékében, és ez jó érzés. De nyilván rajtakapnak majd minket hibákon is. Van az az irodalmi közhely, hogy minden mű lefordíthatatlan végső soron. De ez nem kudarc, csak egy közhely, amellyel együtt tudunk élni, és amin túl sokat nem kell rágódni, mert a praktikus munkát lehetetlenné tenné. Ez nagyon szép, mikor az ember a legelső fordításelméleti szakdolgozatát írja, akkor ebben a paradoxonban oldalakon keresztül lehet lubickolni, de a fordító munkája nem a kétségbeesésről és a lehetetlenségről szól. Hanem arról, hogy milyen jó dolog működtetni a nyelvet, hogy lokális, kulturális elemeket hogyan tudsz átültetni. Fantasztikus megtalálni a kapcsolatokat a századfordulós Dublin és a mai Magyarország között, és a nyelvi hidacskáit, ösvényeit észrevenni, kiépíteni. Bloom apja jiddisesen töri az angolt, nagyszerű feladat rálelni azokra a nyelvi panelekre, amelyek alapján magyarul az olvasó ezt egyből felismeri. Ráérezni arra, hogy egy gyerekdalocska hogyan fordítható át úgy, hogy úgy érezzük, létezhetne ilyen, de mégsem fordítjuk le szó szerint vagy helyettesítjük egy magyar altatóval. Vagy mikor állatidomításról van szó, és az istennek nem találod azt az eszközt, pedig már napok óta guglizod, és kitalálsz egy új szót rá, amely hangzásával egyértelművé teszi a funkcióját, az csodálatos érzés.
Két éve fejeztétek be a fordítást. Miért csak most jelenik meg a kötet?
Az érdemi munkát valóban két éve fejeztük be, de nagyon sok korrektúrázási feladat volt még. Emellett egy szerencsétlen szerzői jogi helyzetbe is kerültünk. Van egy Joyce-unoka, akinek nemzetközileg elég rossz híre van annak köszönhetően, hogy sok Joyce-kiadást megakadályozott már, a mi kiadói megkeresésünkre nem is válaszolt. Emiatt volt a két év csúszás, kivártuk a „Walt Disney-törvény” hetven évét.
Mennyire nehéz elengedni egy ekkora munkát, becsukni a könyvet, és azt mondani, kész?
Megkönnyíti az elengedést, hogy gyönyörű lett a könyv mint tárgy. Mindenképp meg kell említenem Barkóczi András, az Európa Kiadó szerkesztőjének nevét, aki fantasztikus munkát végzett a fordításunkkal, és Gerhes Gábor nevét, akinek a borítóterve zseniális. Mikor megláttam, az első öt perc az esztétikai katarzisé volt. Aztán elgondolkoztam azon, hogy aki ezt készítette, az nem csak kiváló grafikus és elképesztő vizuális kultúrával rendelkezik, hanem ismeri ezt a könyvet. És azt is, hogy milyen elvárással állnak neki az olvasók az Ulysses-nek: itt majd biztosan kódot kell fejteni. A gerince is nagyon tetszik, teljesen indokolatlan módon esett le az Ulys-ről a „-ses”. Nyelvileg ez tarthatatlan, de jól jelzi a hiba poétikai szerepét a műben. Leopold Bloom neve például a gyászjelentésbe L.Boom-ként kerül be. De a hibatörténet ott kezdődött, mikor 1922-ben először jelent meg az Ulysses. Nem angol, hanem francia nyelvterületen adták ki, és olyan dijoni nyomdászok szedték, akik nem tudtak angolul. Így a legelső kiadás ötezer sajtóhibával jelent meg. A dijoni francia nyomdászoknak köszönhető, hogy évtizedekkel később megszületett a posztmodern filológia, és Gabler kiadhatta a szinoptikus Joyce kritikai kiadást, amely alapján mi is dolgoztunk.
Kappanyos a kötet bemutatóján azt mondta, ez az ideális könyv egy lakatlan szigetre. Ön is az Ulyssest vinné?
Én hosszasan alkudoznék, hogy ne csak egy könyvet lehessen vinni. De ha az Ulysses, akkor azért az eredetit választanám, nem a mi fordításunkat.
