Valami csöpög, mondja, és hallgatózik. Mindig így kezdődik, felfedez egy apróságot, és beakad neki, mintha a cipőjéből nem bírná kirázni a talpát bökő kavicsot. Most is a csöpögést keresi. Ellenőrzi a csapot, amelyből a Duna rekordalacsony állása óta csak vízkő pereg, a kiszáradt vécétartályt, a nyárra leeresztett radiátorokat, aztán körbecsoszogja a két vízgyűjtőt, olvasószemüveggel az orrán műanyag falukat kocogtatja. Nem mondja ki, de rám gyanakszik. Biztos megfúrtam az övét, tűszúrásnyi lyukon át, cseppenként lopom a vizet a készletéből.
– Én nem hallok csöpögést.
Az orvos felkészített rá. Eleinte pillanatnyi zavar volt, rövidzárlat, csak neveket felejtett el, aztán a tejesdobozt a komódban találtam meg, a zoknit a mikróban. Egyik reggel nyakkendőt kötött, az irodai belépőkártyát kereste, máskor uzsonnát csomagolt Sárának, feltúrta a lakást a tornazsákért, itt kell lennie valahol a sportcipőnek, a múltkor még itt volt, és nem értette, miért nem találja sem a tornacuccot, sem a lányát.
– Kevesebb víz van a tartályban – mondja. – Kevesebb a víz, és valami csöpög. Lopják a készletünket.
Most már elmondhatjuk, hogy valóban globális nyomot hagytunk. Az élet alapjait változtattuk meg.
David Attenborough
Az aszálykorlátozás óta húsz liter a fejadag, az eddigi legszigorúbb. Naponta megyünk érte a fegyveresekkel őrzött lajtos kocsihoz, görgős tárolón gurítjuk haza a palackokat. Az egyik őr figyelmeztetett minket a rablásokra: a bandák direkt idősekre utaznak, vigyázzunk magunkra. Akkor vásárolt paprikaszprét. A könyökhajlatába rejtve szorongatta végig, és amikor a szomszéd egyetemista fiú, aki rendszerint műszaki rajzokkal teli mappával közlekedett, segíteni akart becipelni a ballonokat a házba, ő rákiáltott, hogy tolvaj, tolvaj, lopják a vizet, és arcon fújta a szprével. A fiú többé nem ajánlotta fel a segítségét.
– Te ittad meg? – fordul hozzám. – Jobb, ha elmondod, kevesebb egy decivel.
Sára a videóhívásainkkor mindig azt tanácsolja, hagyjam rá, úgy könnyebb. Most is matatni kezd, ellenőrzi a mosógép illesztéseit, a szárítón a lábasokat, a fogkefét, de nem találja a hiányt. A köntöse zsebéből veszi elő a noteszt. Megnyalja ujját, mielőtt lapoz, előre-hátra dülöngél a papucsban. Úgy vezet a füzetben minden korty vizet, ahogy régen a könyvelést vezette: 800 ml a főzés; 500 ml a tea; fogtisztításhoz száraz tabletta; a héten még nem mostunk, csak fehérneműt, az öt és fél liter. Sára eleinte viccesnek tartotta, hogy alkoholos filccel jelöljük a poharak oldalán a két decit, és kitöltöm a notesz rubrikáit minden 150 milliliteres kézmosásról, de most már nem nevet ő sem.
Annak ellenére, hogy 2010 és 2019 között 38%-kal nőtt az elektronikai hulladék aránya, ennek még mindig csak 20%-át hasznosítjuk újra. (Forrás: UNStats)
Öt hete tart az idei aszály. Öt hete nincs annyi víz a Dunában, hogy a csövekbe is jusson, és nemcsak a Duna–Tisza közi sivatagnál, a fővárosnál sem. Amikor először apadt el, még piknikezni mentünk Szentendrére a mederhez, Sára a kutya után futkosott, és azt kiabálta, át tudna sétálni a túloldalra, pedig ő a legkisebb a tornasorban. Az osztrákok vízgyűjtői a száraz évszakokban azóta azt a keveset is felfogják, ami lecsoroghatna hozzánk.
Aztán megtalálja. Addig zörögnek a füzetlapok, míg rá nem jön, hiszen ez volt a szakterülete, mérlegek hibáit kutatni, rátapintani az eltérésekre, mint egy rossz fogra.
A gyompálma földje nyirkos. Fénylik a felszíne, mintha lakkozva volna, a noteszbe mégsem jegyzett föl senki locsolást. Belenyomja ujját a cserépbe, tudni akarja, milyen mélyen nedves, mennyire csaptam be őt: hiszen biztosan megloptam, titokban öntöztem az ő vizéből. Ez ugyanaz a hév, amivel a paprikaszprét előkapta, és én nem merek a közelébe menni, csak nézem, ahogy kikarmolja a földet, hullnak a rögök a padlóra, záporozik a kitépett gyökér, és azt kívánom, bárcsak, bárcsak visszakaphatnám.
A cserép aljáig kibontja a növényt, levélcafatok zöldellnek a papucsán. Nehezen veszi a levegőt, és most csak nézi fekete földes körmét, mintha nem tudná, mit tett.
– Hol van Sára? – kérdezi. – Nincs még vége a tanításnak?
Megölelem, mert most már szelídebb, hagyja, hogy átfogjam a vállát. Sára nem jön haza, magyarázom újra. Ha Kanadából iderepülne, elveszítené a karbonsemlegességét, és az a munkájába biztosan, de talán a zöldvízumába is kerülne. Lassan magyarázom, mintha először tenném, és a szaggatott lélegzetvételéből azt hiszem, érti. Egy pillanatra érti, hogy a lánya felnőtt, és soha többé nem jön haza a világ túloldaláról.
Aztán elhúzódik. Megfogja a karom, és int, hogy füleljek.
– Hallod? – kérdezi. – Valami csöpög.
Rám szól, hogy figyeljek egy pillanatra, csak a kedvéért. Majdnem úgy kéri, mint régen, amikor még nem tette a zoknikat a mikróba, és amikor tényleg uzsonnát kellett készítenie Sárának reggelente. Majdnem úgy kéri, és ettől még nehezebb.
A kedvéért fülelek. Csend van, lélegzünk a virágföldszagú szobában, kezem a vállán.
– Hallom – mondom, és tényleg. – Már hallom.
Odakint a háztetőn kopogni kezd az eső.
A város és a környezet viszonyát vizsgáltam. Pontosabban azt, hogyan csempésszük vissza a természetet a városba, ebbe a mesterséges környezetbe. Ezenkívül a hajléktalanok lakhelyeiről készítettem sorozatot: egy kartonpapír a járdán, egy pokróc esővédett helyen, a pályaudvarok mellett. Tehát a hiányt és a jelenlétet.
1
A környezetszennyezésre koncentráltam leginkább, mivel az mindenhol szemelőtt van, de igyekeztem mind a három témát észben tartani fotózáskor.
2
