Maradj csendben! Próbálok ugyanoda lépni, ahova Réka lép, jobb lábammal a jobb lábnyomába, bal lábammal a balba. Elmegyünk egy félig csukott ajtó előtt, csak egy pillanatra nézek fel, sötétített szoba, cigiszag. Rékáéknál több a szag, mint nálunk. Maradj csendben, súgja megint. Azt hittem, csendben vagyok. Elérjük a szobát, Réka becsukja mögöttünk az ajtót. Nincs beágyazva egyik ágyon sem, Réka takaróján szaladó Pocahontas, ugró Pocahontas, ülő Pocahontas, a bátyjáén Micimackó feje beragadt a mézesbödönbe. A bátyjának szép szája van, és olyan idős, mint a nővérem. A nővérem már otthon maradhat egyedül, most is otthon van egyedül.
A szegénység egyfajta kultúra. Ha valaki öt-tíz évig él benne, nem tud többé kilépni belőle.
Csányi Vilmos
Kicsi akvárium, az alján kavicsok és sok növény. Réka azt mondja, lapistyán. Tényleg a tóban fogta, kérdezem. Ott. De nem mondhatod el! Megint megígérem, hogy nem mondom el. Nézzük, ahogy a lapistyán, ami nem is lapistyán, lassan úszik az akváriumban. Most már elhiszed, kérdezi. Visszaindulunk. Az ajtón halálfejes poszter, folyosó, recsegő padló, futás. Tűz a nap. Megszagolom a karomat, talán nekem is van szagom, csak nem érzem. Nem kérdezem meg Rékát, miért alszik az apukája délután. Anyukád is alszik, kérdezem. Még sosem láttam az anyukáját, pedig mindennap találkozunk, nyáron Réka a legjobb barátnőm. Anya sose alszik, válaszolja, és megmutatja a budi melletti kamrát, ott rejtegeti a tesója a horgászbotját. Nem horgász, nem is szabadna horgásznia a tóban. Szerintem ez nem lapistyán, hanem szivárványos ökle, mondom. A papa tanítja nekem a halak nevét. Télen mindig elfelejtem, és nyáron, amikor jövünk, újra meg kell tanulnom őket. A szivárványos öklét még télen sem felejtettem el, úgy jegyeztem meg, hogy elképzeltem egy szivárványszínű öklöt. Szerintem meg lapistyán, válaszolja Réka. Meg a tesóm szerint is. Szerintem szivárványos ökle, mondom. Sok szivárványos öklét láttál már, kérdezi. Persze, vágom rá, pedig csak egyet vagy kettőt, ritkán fog a papa szivárványos öklét, akkor is vissza kell dobni. Védett állat. Védett állat a szivárványos ökle, mondom most, miután eszembe jut, hogy védett állat. Mondom, hogy nem az, válaszolja, és a bátyám szerint jobb neki az akváriumban, télen úgyis befagy a tó, meghalna. A tó sose fagy be. De igen. Tavaly is befagyott, és tavalyelőtt is és azelőtt is. A tó nem szokott befagyni. De igen! Kérdezzük meg a papámat, ő biztos tudja. Ne a papádat kérdezzük! Beijedtél? Apát kérdezzük meg, válaszolja Réka. Ő nem alszik? Az ablak felé néz, ami mögött az apukája alszik. Tök mindegy, mondja.
Azok aránya a társadalomban, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy legalább kétnaponta a húst, halat (vagy vegetáriánus helyettesítőt) fogyasszanak. (Forrás: Eurostat)
A kerítésen pólók és nadrágok száradnak, majdnem leesik a fekete póló, ahogy becsukom magunk után a kaput. Próbálom követni Rékát a kavicsos úton, alig tudom utolérni, kerülgetem a nagyobb köveket, már meg tudom mondani, melyik kő mennyire fáj. Rékának egyik kő sem fáj, egész nyáron mezítláb van. Autó jön mögöttünk, arrébb húzódunk az úton. Ránk dudál, Réka összerezzen, én intek. Pista bácsi az a tó túloldaláról. Utolérem Rékát, mindjárt elérjük a horgászházakat. Zöld, rózsaszín, kék, messziről olyanok, mint a babaházak. A mama is szeret a szabadba teregetni, jó illata lesz a ruháknak, friss, mint a levegő, mondom. Nem válaszol. Felveszek egy pitypangot az út mellől, fújom. Mama és Réka anyukája is szeretik a levegőszagú ruhákat, biztos nem tudják egymásról, hogy mindketten szeretik a levegőszagú ruhákat.
Előremegyek, kinyitom a kaput, erősen kell lökni befelé, hogy kinyíljon, aztán be kell csukni, a mama mindig rám szól, csukjam be, végigmegyünk a betonösvényen a házig. Elöl ülnek a parton, mama keresztrejtvényt fejt, papa szerel. Tud szerelni és közben horgászni. Mindkét bottal be van dobva, plusz a kicsivel, keresem a piros úszót a vízen. Csókolom, köszön Réka, a teraszlépcsőre ül, Prézli azonnal odaszalad, csóvál, megszagolja Réka térdét, kezét, aztán leül mellé, és hagyja, hogy Réka simogassa. Papa, ugye hogy télen nem fagy be a tó, kérdezem. Nem tudom, évek óta nem jöttünk télen, válaszolja. Prézli hátracsapja nagy füleit, nyelvéről a kőre potyognak a nyálcseppek, ha Réka abbahagyja a simogatást, farkával csapkodni kezdi a földet, hogy folytassa, orrával megböki a kezét. De nem fagy be a tó, ugye, papa? Nem válaszol, tovább szereli az egyik kapásjelzőt. Bele ne lépjetek egy horogba, szól ránk. Nem fogunk, válaszolja Réka, pacsi, mondja Prézlinek, és Prézli pacsit ad neki. Próbálom elképzelni, hogy tél van, tehát fázom, kabát, sapka, sál, befagy a tó. Nem tudom elképzelni, hogy fázom, a tarkómon vizes a hajam az izzadságtól, tehát nyár van, és nem fagy be a tó, Pista bácsi épp most dob be szemben, majdnem eléri a nádast, onnantól az a papa helye, oda csak ő dobhat. Prézli megnyalja Réka kezét, a kapásjelzőből kipattan valami, a papa keresi a fűben, hova esett, Réka kezén csillog Prézli nyála. Papa, ugye a szivárványos ökle védett állat, kérdezem.
Törekszem arra, hogy megmutassam, milyen állapotban van a mai Magyarország: az ízlés, a morál, a jövőképek és a lehetőségek szempontjából. Döbbenetes, hogy milyen fokú a szegénység és a kilátástalanság, és hogyan dehumanizálják vagy kriminalizálják a szegényeket.
1 / 2 / 3
4
