Zalmen Gradowski és felesége, Szonja (Szóré)
Figyelmükbe ajánlom ezt a dokumentumot, amely a történész számára roppant fontos anyagokat tartalmaz.
Ezzel a lengyelül, oroszul, franciául és németül is papírra vetett mondattal kezdődik a lengyel tisztviselő, Zalmen Gradowski Auschwitz-Birkenauban írt feljegyzéseinek egyike. Gradowski a harmincas évei elején került a koncentrációs táborba családjával, akiket a vagonról leszállítva egyenesen a gázkamrába tereltek. Ő azért maradhatott életben, mert számos társával együtt a Sonderkommando tagjává választották. Így foglalja össze a sonderesek feladatait:
(…) saját testvéreinknek is segítenünk kell, lesegíteni őket a teherautókról, bevinni őket a bunkerokba, segíteni a nőknek levetkőzni. Ezután a már teljesen felkészülteket segítünk bekísérni a halál bunkerjába − a sírba. (109.o.)
Munkakörük nem merült ki ennyiben: miután az „ördögi színjáték” befejeződött, nekik kellett átkutatni az áldozatok hátrahagyott ruháit, megfosztani őket hajuktól, letépni ujjukról a gyűrűt, szájukból az aranyfogat, majd testüket az égetőkemencébe vetni, és eltüntetni a bizonyítékot, a hamvaikat. Gradowski a Sonderkommando tagjaként dokumentálta a lágerben és a krematóriumok környékén történteket, majd feljegyzéseit, melyekből végül kettő került nyilvánosság elé, a hamvak közé rejtette.
Amit itt lejegyzek, magam, egymagam éltem át a tizenhat hónapja tartó <<speciális munkában>> és a felgyűlő szorongásom, átható fájdalmam, hátborzongató szenvedésem a <<körülmények>> folytán sajnálatomra nem juthatott <<másként>> kifejezésre, mint írásomon keresztül. (96.o.)
Nemes László Oscar-díjas filmje, a Saul fia 2015-ben a magyar közönség figyelmét is a holokauszt legellentmondásosabb és legtöbbet bírált zsidó szereplőire, a nyilvánvaló bűnösök és a nyilvánvaló áldozatok között húzódó erkölcsi szürke zóna lakóira, a Sonderkommando tagjaira irányította. (A film egyik fontos forrásmunkája a Des voix sous la cendre (Hangok a hamu alatt) című gyűjteményes kötet volt, amelybe Gradowski feljegyzései mellett két másik auschwitz-birkenaui sonderes, Zalmen Lewental és Lejb Langfus emlékiratai is bekerültek – a szerk.) A leghosszabb ismert sonderes visszaemlékezés, az Auschwitz-tekercs és A pokol szívben azonban most először jelent meg magyarul. A Holokauszt Nemzetközi Emléknapjára időzítve a Múlt és Jövő Kiadó gondozásában, Hunyadi Zsombor fordításában, szerkesztésében és a szövegeket kontextusba helyező okos és rendkívül alapos előszavával.
„Sirathat-e a halott egy másik halottat!?”
Gradowski célja elsősorban a dokumentáció volt, megmutatni „a világ örömteli polgárának” és „a jövőbeli béke világának” mindent, amit el sem hinne, ha nem olyantól hallaná, aki a saját szemével látta, a saját bőrén tapasztalta. Nem titkolja azt sem, hogy a bosszú szikráját is fel szeretné lobbantani leendő olvasójában. Feljegyzései nem nevezhetők naplóknak, nem a lágerhétköznapok részletes leírását tartalmazzák, ehelyett próbálnak egy alaposan megkonstruált, átfogó képet adni a haláltábor működéséről - legyen szó a sonderesek munkaidőn kívüli életéről vagy a transzportok megsemmisítésének állomásairól.
A pokol szívében
Gradowski feljegyzéseinek értékét egy Chaim Wolnerman nevű lengyel zsidó férfi ismerte fel, aki maga is túlélte a holokausztot. A második világháború után Wolnerman visszatért szülővárosába, Auschwitzba, azt remélve, hogy túlélő rokonokra, barátokra bukkan. Hamar rájött, hogy mekkora szükség van a történtek alapos dokumentálására, ezért megpróbált minél több tárgyi bizonyítékot összegyűjteni, hogy megkezdődhessen az emlékezetrekonstrukció. Így jutott hozzá a bádogdobozhoz, amely Gradowski feljegyzéseit tartalmazta, ám az csak a későbbi vizsgálat során lett világos számára, hogy a megsárgult, roncsolódott, jiddis nyelven teleírt lapok a Sonderkommando egyik tagjától származnak. A szerző személyéről pedig csak azután értesült, hogy a feljegyzések második részének előszavában, héber betűk számértékeibe rejtve felfedezte Gradowski nevét.
Wolnerman 1947-ben Palesztinába utazott, ám a kéziratokat tartalmazó bőröndnek az út során nyoma veszett: mindössze a feljegyzések másolatát, valamint három eredeti oldalt sikerült megmenteni. Hat évvel később Wolnerman felajánlotta a szöveget a Jad Vasem központnak, ám ők visszautasították a kiadását. Hunyadi az előszóban a döntés okaként a háború után Izraelben uralkodó politikai-kulturális légkört nevezi meg, amely meghiúsított minden törekvést, ami nem illeszkedett a holokauszt bemutatásának állami ideológiájába, vagyis a zsidók szerepvállalásáról, így a zsidótanácsokról vagy épp a Sonderkommandóról beszélt. Gradowski feljegyzései végül 1977-ben jelentek meg A pokol szívében címmel, Wolnerman magánkiadásában.
Ehhez irodalmi eszközöket használ, metaforái, hasonlatai, a tábor használati tárgyainak megszemélyesítése vagy a holdhoz intézett allegorikus monológja viszont mind-mind téren és időn kívülre helyeznek, eltávolítanak a láger valóságától és valóságosságától. Mintha csak Dante poklában járnánk, egy elképzelt, fiktív világban, amely kizárólag a kitalálója fejében létezik. Ez nem azt jelenti, hogy Gradowski sorai fikcióként olvastatják magukat, de azt elérik, hogy szinte az utolsó pillanatokig reménykedünk egy alternatív befejezésben.
A sötét éjszaka a barátom, a sírás és jajveszékelés az énekem, az áldozatok tüze a fényem, a halál légköre az illatom, a pokol az én otthonom. (89.o.)
Gradowski feljegyzéseit helyenként olvashatatlanná halványították a körülmények, a foghíjaktól pedig olyanná váltak, mint egy idő előtt befejezett akasztófajáték. A zsidóság, és a sonderes társakban meglelt második család - ami nem pótolja a meggyilkolt régit, de segít tartozni valahová, amíg éles szikével ki nem metszenek belőle egy darabot, hogy megsemmisítsék - egy „nagy, szétválaszthatatlan organizmusként” jelenik meg bennük: azt, hogy Gradowski nemcsak népe szenvedéseinek krónikása, hanem önálló entitás, akinek múltja, előző élete van, mindössze a feljegyzések megtalálójának szánt fejezetekben tapasztaljuk meg, ahol elgázosított családjára emlékezik, és megadja egy amerikai rokona címét.
Greif: A gyilkosok nyelve használhatatlan
Fotó: Valuska Gábor Milyen volt a Sonderkommandó történeteit hallgatni, befogadni, milyen hatással volt mindez Önre? „A Sonderkommandó tagjai a náci Németország áldozatainak a legkiszolgáltatottabbjai, a legszerencsétlenebbjei, ők az áldozatok áldozatai" - véli Gideon Greif.
Írásaiban kezdetben még munkál némi remény, 1944 szeptemberében bizakodva, vagy legalábbis várakozással teli ír egy tervezett felkelésről:
Mi, a Sonderkommando, már régen véget akarunk veti borzalmas munkánknak, melyet a halál fenyegetése kényszerített ránk. Valami nagy dologra készülünk. a lágerlakók, zsidók, oroszok és lengyelek, minden erejükkel megpróbálnak feltartóztatni, és arra kényszeríteni bennünket, hogy elhalasszuk a felkelés időpontját. De a nap közel van. Bármikor itt lehet. (40.o.)
A nap végül 1944. október 7-én jött el, Gradowski a lágerfelkelést követő megtorlásban vesztette életét.
Ördögi színjáték
Dante Alighieri 35 éves volt, amikor alászállt a pokolba, Zalmen Gradowski 32. Alighieri önként ereszkedett a sötétség mélyére, Gradowskit vitték. Előbbi alig 24 órát töltött ott, utóbbi majdnem 24 hónapot. Dantét perverz kíváncsiságból kísérjük el útjára, és leginkább azért, mert tudjuk, hogy nem maradtunk lent túl sokáig, Gradowski egyirányú utazásra kínál jegyet. Idegenvezetőnk a látványosságok és a turistacsalogató anekdoták helyett hiányról és emlékekről beszél, miközben lépcsőfokonként vezet le a sír széléig, ahová a „modern, közönséges bűnözők”, a „kultúr-ördög-nép” juttatta a „mártírok híres népét”, hogy kiontott vérükkel adózhasson saját istene, a Führer előtt. Gradowski mindent megtesz, hogy felkészítse az útra utasát, aki már azzal kiérdemli a „drága barátom” megszólítást, hogy hajlandó végignézni, amit megmutat neki.
Ez egy haláltábor. Ez a halál szigete. Ide nem élni jönnek, hanem meghalni, ki előbb, ki később. Az élet nem itt lakozik. Ez a halál hajléka. (73. o)
Pozíciójából adódóan különleges perspektívából, oldalról, a halálraítéltekre és a hóhérjaikra egyaránt rálátva beszéli el az eseményeket. Egyszerre van az események sűrűjében és áll kívül rajtuk, ez pedig nemcsak a konkrét fizikai elhelyezkedést jelenti, hanem egy szavakkal leírhatatlan mentális állapotot: átérzi és „együtt szenvedi végig” a transzportokkal „az életből a halálba vezető átmenetet”, ám közben nem képes befogadni és feldolgozni a látottakat.
Vajon a meztelen nők világába kerültünk-e, vagy mindjárt csupán az ördög színjátéka fog itt megkezdődni? Vagy talán valahol egy múzeumban vagyunk, egy galériába kerültünk-e, és a különböző korú asszonyok – különféle arckifejezéseikkel, csendes sírásukkal és szipogásukkal e különleges alkalomra − a művész modelljei, és az ő művészete miatt vannak itt. (117.o.)
- írja az 1944 Purimjára időzített náci „ünnepségről”, a cseh zsidók családi lágerének megsemmisítéséről. Gradowski elkíséri népét a sír előszobájáig, ám a pokol kapujából mindig vissza kell fordulnia.
Auschwitz-tekercs
Gradowski másik ma ismert kéziratát a Sonderkommando Auschwitzot túlélő tagja, Yosef Gradon fedezte fel, és adta át a náci bűnök kivizsgálására létrehozott szovjet bizottságnak 1944 márciusában. A feljegyzéseket először egy Ber Mark nevű lengyel zsidó történész jelentette meg, az eredeti szövegből, majd a lengyel és a német fordításból közölve részleteket. A teljes szöveget egy tanulmánykötetben tervezte kiadni, ezen dolgozott 1966-ban bekövetkezett halálakor is. Az Auschwitz-tekercs című könyv végül 1977-ben jelent meg Izraelbe emigráló felesége, Eszter jóvoltából. (Gradowski szövege a kötetben a Feljegyzések címet viselte, a magyar fordításban viszont Mark könyvének címét kapta. – a szerk.) Mark asszony és Chaim Wolnerman nem tudtak egymás kiadásairól.
A pokol kapuját a Sonderkommando cerberus-szerepbe kényszerített tagjai őrzik, „halálraítéltek, akiken még nem hajtották végre az ítéletet”, a lágerlakók egyetlen csoportja, ami többször is a saját lábán hagyja el a gázkamrát. Hogy a csoport mennyire van életben ilyenkor, arról Gradowski így ír:
Ki kell irtani az érző szívet, eltompítani benne minden fájdalomérzetet. Túl kell harsognod a borzalmas szenvedést, amely mint egy vihar omlik szét minden testrészen. Robottá kell válnod, amely nem lát, nem érez és nem ért semmit. (132.o.)
A pokol szívében című egység az Egy holdfényes éjszaka-fejezettel indul, melyben Gradowski „népe és világa pusztulásának egyetlen tanújához”, a holdhoz fordul, és rajta kéri számon, hogy a lágeren kívüli élet a zsidók ellen elkövetett „szadista tettek” idején sem áll meg. A hold így lesz az „öröm forrásából”, a régi életet bevilágító jóbarátból egyrészt a külvilág közönyének megtestesítője, másrészt az egyetlen, akinek őszintén kiöntheti a szívét.
Miért világítasz ma is oly fenségesen és varázzsal? A gyászoló felhőkbe kellett volna rejtőznöd. És világodat többé senkinek sem adni. Az áldozatokkal együtt kellene gyászolnod, elszoknod e világtól, eltűnni a magasságos egekbe, és az átkozott emberiségnek soha többé nem megjelenni. Egy örökké tartó sötétségnek kellett volna eljönnie. Egy örök gyásznak kellett volna a világot beborítania, ahogy népemet is az örök gyászba taszították. (91.o.)
Zalmen Gradowski feljegyzései nincsenek tele explicit részletekkel, naturális jelenetekkel és nehezen felejthető, személyes sorstörténetekkel, a bekezdésről-bekezdésre növekvő reménytelenség és a szürke zóna örök bizonytalansága mégis beeszi magát az olvasó bőre alá. Megmutatja, milyen majd egy évig a sír szélén egyensúlyozni úgy, hogy közben valamilyen megmagyarázhatatlan erőtől vezérelve az ember mégiscsak élni akar.
(…) élni itt kell tovább élnem − aki a sír szélen áll, az lennék én magam. (87.o.)
