Édouard Manet: Un bar aux Folies-Bergère (A Folies-Bergère bárja)
Jó nehéz olvasmány lett az Elveszett örökség, Molnos Péter könyve a háborúk előtti magyar műgyűjtés aranykoráról. Több mint ötszáz oldalas, hatalmas album, nem merül fel, hogy este az ágyban nézegessük, nemcsak mert nem vállalnánk a rizikót, hogy elbóbiskolva a fejünkre omlik az egész, hanem mert eleve lehetetlen fekve lapozni. Egy rendes méretű munkaasztal való hozzá, mint amilyennél most én is ülök, és kézzel közlekedek a fejezetek közt, nagyokat sóhajtozva.
Tizenhét évnyi kutatás anyaga rajzolja ki a képet arról, hogyan nézett ki ez az elsőrangú, pompázatos műgyűjtői világ Magyarországon a huszadik század első évtizedeiben. Molnos öt fejezetben tárgyalja a korszak legfontosabb mecénásait, és gazdag képanyaggal illusztrálja, milyen villákban, palotákban, nyári rezidenciákon és micsoda színvonalú műtárgyak között zajlott az élet.
Könyves magazin 2017/5.
LIBRI-BOOKLINE ZRT, 2017, 76 oldal, 5 pont + 199 Ft
A könyv megjelenését egy kiállítás kísérte a Kieselbach galériában, ennek megnyitóján a szerző elárulta, mi volt a korabeli válasz arra a kérdésre, hogyan válhat valaki fontos műgyűjtővé. Ehhez három dolog szükségeltetett: legyen gazdag, zsidó és ne legyen családja, ami elvonná a figyelmét a műtárgyakról.
Ha megvizsgáljuk a könyvben bemutatott öt műgyűjtőt, Kohner Adolfot, Nemes Marcellt, Herzog Mórt, Hatvany Ferencet és gróf Andrássy Gyulát, látjuk, hogy nem mindegyiküknél teljesültek a feltételek, de hát nem véletlenül született az anekdota. Nem mind zsidó származásúak, és van, aki család mellett is képes volt múzeumi színvonalú kollekciót építeni.
Molnos Péter: Elveszett örökség - Magyar műgyűjtők a 20. században
Kieselbach Galéria, 2017, 536 oldal, 9900 HUF
Annyiféleképp írható le, mi veszett el a második háborúval és az azt követő kommunizmussal: tényleg alig van nap, hogy ne ütköznénk bele olyan zavaró jelenségbe, amivel ne ehhez a megszakított folytonossághoz, rendezetlenséghez, szétcsúszott, ki nem mondott, meg nem beszélt állapothoz érnénk.
Vágyódásunk egy erős öntudatos középosztály, az igazi polgári élet után pont onnan ered, ahol ez a világ felszámolódott, és ahogy a cím mondja, ahol ez az örökség elveszett. Lehetne másik igét is választani, mert valamit elveszteni passzív állapot: nem volt olyan régen, hogy egy olasz földrengés miatt elveszett az építészeti örökség egyik jelentős része. Ez a jóízlés és értelem határvonalán felépített sok finom világ nem a természeti erőknek volt kitéve, hanem a hatalmiaknak, nevezhetnénk tehát az örökséget legyilkoltnak, ellopottnak, meggyalázottnak, eljátszottnak, széthordottnak, tönkretettnek is.
De beszéljünk inkább arról, milyen volt az aranykor. Egyrészt gazdag. Fantasztikus belvárosi palotákat, nyári rezidenciákat láthatunk a könyvben, parkokkal, fasorokkal, teniszpályával. Carrarai márványból emelt balusztrádot, szobrokkal díszített lépcsősorokat, nagycsaládi ebédeket személyzettel, kilátóteraszokon rendezett fogadásokat. De pusztán csak emiatt nem lenne túl érdekes az album, bár a vagyonnak önmagában is van némi egzotikumjellege. Nem a külsőségek a fontosak, hanem ahogy ezek az üzletemberek kulturális világokat építettek. A műgyűjtésnek nincs szabálya, az ember a saját pénzét költi arra, ami tetszik neki, de van olyan léptéke, ahol már múzeumi színvonalról beszélhetünk. Ehhez fontos a pénz, de kell mellé világkép, tájékozottság, műveltség és ambíció is – nemcsak a büszkeség és az önkifejezés vágya hajtja őket, hanem hogy létrehozzanak valami erős, maradandó, összefüggő kerek egészet, vagyis egy gyűjteményt. A gyűjtés egymásból nyíló történetek sora, minden kép és szobor valamiből jön, de önmagában is sűrű csomópont, és ahogy ez a csomó kibomlik, új és új szálakat kínál, amelyek újabb művekhez vezetnek.
Ezt a láncolatot látjuk a könyv fotóin: gazdag szalonokat, nagy műgonddal egymás mellé választott festményeket, bútorokat, szobrokat, textíliákat. Rendszerrel felépített sűrűséget, ami személyes, szenvedélyes, odaadó, szeretetteli kapcsolat kultúrákkal, történetekkel, formákkal, esztétikummal. Valószínűleg az is fokozza a könyvélményt, hogy tudjuk, ennek örökre vége. E főműveket – pár, a Szépművészeti Múzeumhoz tartozó kivételtől eltekintve – már a világ távoli múzeumainak gyűjteményeiben láthatjuk csak, pedig Rembrandt, Monet, Cezanne, Van Gogh és El Greco fontos festményei egykor mind itt voltak a budapesti falakon.
Molnos olvasmányos szerző, az alaposan felkutatott részleteket úgy építi szöveggé, hogy a sok adat és hivatkozás egyáltalán nem unalmas vagy zavaró, van benne személyesség és könnyű olvasni.
Kisebb egységekben már adott közre a történetekből, egyes vetületeit olvashattuk Artmagazin-cikkekben, aukciós katalógusok tételeinek tanulmányaiban és korábbi könyveiben is. De a grandeur megfelelő befogadásához ez az album és ez a képanyag dukál. Egész oldalas reprodukciókon, csorgó színekkel nézzük a leggyönyörűbb Ferenczy Károly-virágcsendéleteket, Edgar Degas hajlongó balett-táncosnőit, Monet erdei tisztását, idősebb Lucas Cranach Angyali üdvözletét. Vagy vegyük a címlapot, ami Manet megafestménye, A Folies-Bergère bárja. Ha feladnánk művészeti kvízkérdésnek, nem biztos, hogy sokan ikszelnék be korábbi tartózkodási helyének Budapestet.
Csodálatos élmény belelapozni ezekbe a miliőkbe, mintákat keresni arra, hogyan lehet, vagy miért érdemes fényűző szalonestek és eredeti műtárgyak között élni, mégis nehéz a szívem, mert elmerülni a könyvben olyan, mint egyszerre nézni Trianon, a holokauszt és a kommunizmus áldozatainak emlékművét.
A cikk eredetileg a Könyves Magazin 2017/5. számában jelent meg.
