Senko Karuza: Szigetlakók
Libri Könyvkiadó, Budapest, 250 oldal, 2012, 2392 Ft
Fotó: Valuska Gábor
Mediterrán ételek, a show-t ellopó Vujity Tvrtko és egy huncut mosolyú Robinson-hasonmás voltak a Libri könyvbemutatójának főszereplői. Az 55 éves göndör ősz hajú Senko Keruza az Adrián megbúvó Vis szigetén él, Szigetlakók címmel írt könyvet, egyébként fesztiválszervező, halász, borász és étteremtulajdonos egyben.
A könyvbemutató majdnem tényleg a könyvről és a vendégül látott íróról szólt: Vujity Tvrtko ugyanis képtelen volt megállni, hogy az író bemutatásának ürügyén némi nárcisztikus önmutogatásba ne fogjon. Mindvégig horvátul beszélt, melyet a horvát irodalommal foglalkozó, magyar Walkó Ádám tolmácsolt. Megtudtuk, ez az első alkalom, hogy nyilvánosság előtt az anyanyelvén beszél, így elérte, hogy a beszélgetésből róla szóló médiatörténeti esemény kerekedjék. Semmit sem kérdezett a szerzőtől, inkább horvátországi szigetekről, világítótornyokról meg saját nyelvtudásáról elmélkedett, no meg arról, vajon a nagyvárosi hajszához szokott urbánus ember hogy is érezné magát ezen az isten háta mögötti helyen, ahova kéthavonta hozza egy ladik a postát (Karuza közben csendesen flörtölt az újságírónőkkel). Végül kegyesen meglengette a könyvet, elismerve, mennyire jó, és kifejezte reményét, hogy egyszer a horvát Da Vinci-kóddá válik majd, és a turisták lelkesen követik végig a regény útvonalát a valóságban is. Amikor kisfia kosárlabdameccsére hivatkozva felpattant és eltűnt, megkönnyebbülten lélegeztem fel: végre megismerhetjük azt is, akiért idefáradtunk. Hát nem így történt. Mint kiderült, a program itt és most ennyi volt és nem több, át kellett vonulni a Mammutba, ahol egy másik rendezvényen,d e folytatódott a beszélgetés. (Csak óvatosan és zárójelben jegyzem meg: Karuza állítólag odasúgta valakinek, hogy ennyi tárgyi tévedést ilyen magabiztosan előadva, ahogy Tvrtko tette, még életében nem hallott).
A Libriben zajló második felvonás korrektül össze lett rakva, bár a kezdés itt sem volt zökkenőmentes. Szegény Karuzát a szervezők ide-oda terelgették, félő volt, hogy végül a sok bába közt egyszerűen elvész, de rendíthetetlen nyugalma és sugárzó mosolya átsegítette a nehézségeken. Tvrtko is megjelent, és Karuza csendes derültségére szinte szóról szóra megismételte a Gerlóczyban elhangzottakat. Csaknem három óra hiábavaló várakozás után azonban megtörtént a csoda: a szerző hangját is meghallhattuk (reszelős, napfény - és talán dohány - érlelte, izgalmas hang). Megkezdődött a változó színvonalú kérdezősködés, melynek súlya alatt Karuza egyetlen pillanatra sem roppant meg.
Az autóvillamossági műszerészként végzett szerző egy ideig filozófia szakon is tanult, válaszai alapján ezt le se tagadhatta volna. A csajozási lehetőségeket firtató kérdésre például azt felelte, párra találni bizony a betondzsungelben sem könnyebb, a lét lehetetlensége mindenhol hasonló módon működik. Kifejtette, hogy a sziget nem egy kész termék, és nem klasszikus turisztikai központ, legalább annyira elveszettnek érezheti ott magát a Paradicsomba vágyó idegen, mint odahaza: élete legnagyobb eseménye pedig a váratlanul bekövetkező születése volt. A szigetlakók vágyakozással és várakozással töltik a napokat, ő maga például reggel az ebédet várja, déltől a vacsorát (ez a „tény” hosszadalmas poénkodás tárgyát képezte). Tvrtko kérdéseiből nem mindig derült ki pontosan, vajon hülyének nézi-e a szerzőt, vagy csak évődni szeretne, olyasmiket kérdezett például, hogy Karuzának mondanak-e azok a kifejezések valamit, mint IMF vagy menedzser-konferencia. Én se beszélek olyan jól horvátul, így a replika. Tényleg, mi mást is lehet erre válaszolni?
Tvrtko ezután további esetlegesen fogalmazott kérdésgyöngyöket pergetett Karuza fejére (Mit lát a szigeten a turisták szemében? Mit szóltak a könyvhöz a vendégek és a szomszédok? Van-e arrafele a biciklitolvajlásnak hírértéke?), amire az író szorgalmasan válaszolgatott, és elmesélt egy-két közepesen vicces anekdotát (gyanítom, a tolmácsolás is ludas volt a humorszint viszonylag alacsony mértékében, a közönség horvátul értő része ugyanis hangosabban kacagott, akár a Romhányi-féle Frédi és Bénin a magyar publikum annak idején). Megtudtuk például, hogy amikor a Szigetlakók megjelent, turistaközpontokba is kiállított belőlük vagy tízet, de amikor visszament megnézni az eredményt, hiánytalanul megvolt mind a tíz darab. A szomszédok tisztában vannak vele, hogy az ő foglalkozása az írás, mégis mindig meglepődnek, ha megjelenik tőle valami, aki pedig biciklít lop a szigeten, az mindörökre megbélyegződik.
Karuza karizmája akkor tapintható leginkább, ha egészen a közelébe megy az ember. Amikor beálltam az autogramkérők hosszú sorába, az előttem várakozó férfi megkérte, hogy írja azt a könyvbe: Viszlát a szigeten! Az író úgy nevetett, akár egy gyerek, magas hangon, hosszan, önfeledten, csak úgy repkedtek rakoncátlan ősz fürtjei. A lányoknak mélyen a szemébe nézett, és egy pajkos, de régivágású úriember stílusában azonnal meg is hívta mindannyiukat magához. Gáláns volt, nyitott, kedves, és valahogy mégis titokzatos, kiismerhetetlen: akiről nem tudni, pontosan mi jár a fejében. Ilyen vendéglátót kívánhat magának az összes rejtélyes, paradicsomi szépségű tájakról és melegszívű bennszülöttekről ábrándozó turista.
