1992-ben megjelent egy vékony, 100 oldalas könyv Meddőhányó címmel, ami most olvasva is simán aktuális, mert bár a város megváltozott, az alapkérdés még mindig ugyanaz, menjünk vagy maradjunk. A város egy lehetőség, de nem mindenki számára ugyanolyan. Tegyük félre a saját történetünket, és vegyük észre, hogy mindenki a saját történetét cipeli. A Meddőhányó egy korszak regénye tört ütemre, vesszőkkel szabdalt valóság, egy hosszan elnyújtott coming of age sztori.
Csejdy András: Meddőhányó
Pesti Szalon Kiadó, 1992, 100 oldal A
Első mondat: "Lilla letette az intarziás mahagónidobozt a földre."
A szerző, Csejdy András mostanában teljesen szokatlan módon, a borító hátoldalán a leendő olvasóhoz szól, ami ennyi év elteltével hasznosnak tűnik. Például azért is, mert hasonló beszélgetésekbe lehet belefülelni a Kazinczy utca környékén egy átlagos este, de a kérdéskört pedzegeti Lanczkor Gábor A folyamistenben, dalok íródnak és a Menjek/maradjak címmel remek videósorozat is fut, mert rendszerváltásokat élünk, folyamatosan:
“(...) többen nekivágtak a világnak. Persze nem politikai okokból, sokkal inkább, mert úgy érezték, hogy itthon képtelenek tenni bármit is, hogy nem elég inspiratív a közeg, hogy a pótcselekvések már rendszerré álltak össze, meg kalandvágyból és a kihívás miatt, de legfőképpen azért, hogy végre történjen valami.
Itthagyták a szüleiket, barátaikat és kedveseiket, hátat fordítottak a hályogszürke hétköznapoknak, várt rájuk az ismeretlen, meglepetéseket tartogató világ. Így hitték aztán az első hírek: egyikük öngyilkos lett, másikuk gyereket szült, volt, aki kábítószeren élt, volt, aki filmet rendezett. Többen feladták, és hazajöttek, mások feladták, de kint maradtak. A zöm pedig otthon várt valamire, várt rájuk. Ez volna a Meddőhányó hátországa.”
A helyszín a kommunizmust maga után hagyó, de még nem világvárossá váló Budapest, a felszabadulásnak az az időszaka, amikor eldönthetetlen, hogy merre megy tovább a város, ami elválaszthatatlan a városlakóktól. 2014-ben ugyanezt a viszonyt kell újraértelmezni: mit lehet itt kezdeni? Miért mennek el a barátaink, ismerőseink Londonba vagy Berlinbe? Ha itt maradunk, milyen lehetőségeink és kereteink vannak? Csejdy 28 évesen belülről élte meg a várost, alakította azt, csinálta a Tilos Rádiót és a Magyar Narancsot is, valószínűleg egy ún. kortárs olvasó pontosan be tudná azonosítani a szereplőket. Legalábbis én elhiszem ezt a világot, ezeket a problémákat és téteket, mert majdnem ennyi idősen ugyanezeket a kérdéseket feszegetjük mi is.
Csejdy tört ütemben ír, szinte Palotai ritmusára, stroboszkóppal világítja meg Lillát, Kesét és a többi szereplőt, lemezek helyett vesszőket pakol mindenhova: annyi mindent akarna elmesélni, ami már-már lehetetlen. Egy szószerkezetből könnyedén kibomlik egy élettörténet, egy félmondatból megértünk egy egész párkapcsolatot. Esterházyt és Nádast olvasott, sokat. A könyvben elrejtette ars poeticáját (73. oldal):
-
“a filmben és a könyvben a képek változásának egyaránt pokoli ritmust kell teremteniük, Ken Russel-i képek vibráljanak voo-doo dobok ütemére, a befogadó pedig beleőrülhessen ebbe a társasjátékba”
-
“Pszichologizálás és unalmas leírások helyett fragmentumokat kell gyártani”
-
“A közönség (...) beavattatik - általam”
-
“Nincs már lineáris narráció, a történet vertikálisan és horizontálisan történik, egy időben és kétségtelenül”
-
“A struktúra és az elmélet felől közeledem”
-
“bátrabban ugrom a szerkezetnek és hozom létre azt a stiláris egyveleget és kakofón diszharmóniát, amely mára az írásaim sajátja lett”
-
“Végletekig redukált nyelv, cinizmus, barokk képek, kikarikírozott szentimentalizmus”
A rövid könyvbe rengeteg apró történet, komoly döntési helyzet, párkapcsolati dráma sűrűsödött, például így kezdődik a könyv:
“Lilla letette az intarziás mahagónidobozt a földre. Alig fértek bele a fényképek. apja az asztalnál ütötte a gépet, anyja a perzsával letakart ágyon lapozgatta a Vogue-ot, Lilla mellé ült Lea, a nővére, együtt nézegették a fotókat. Kint ugatott a kutya, havazott, Mozartot hallgattak, puha, sárga fények kenődtek a falra és csúsztak meg a parkettán, a komoly zene, az mindig valahogy tél nekem, gondolta, kérdezgették anyjukat, ez ugye a Tata? és ez? ez meg kicsoda? egy kis ház kéményén szőke fiú áll kézen, a másikon egy Jawa motort támaszt, “Jerzy. Majdnem ő lett az apátok”, hatvanas évek-leporelló, élesre vasalt, szűk nadrágszárak, kötött szvetterek a könyöknél bőrfolttal, körömcipők, táskarádió és piknik, anyáék buliznak, apa köpenyben korongozik…”
A Meddőhányó arról az útról szól, amit mindenkinek (azt hiszem pontosítani kell: minden férfinak) végig kell járnia, mert a megérkezést senki sem kerülheti el: meg kell érkezni, fel kell nőni. Csejdy szövegeiből megértjük, hogy a megérkezés is lehet hosszú, zaklatott, beláthatatlan, miközben az út mindig hiányozni fog. Ez a kettősség vibrál a Meddőhányóban hagyott világban.
A főszereplő, Péter Brian Enóval a fülén sétál lefele a mozgólépcsőn, amikor megérinti a karját Böbe, akivel valaha volt valami, de még inkább lehetett volna még több (Budapestre és a húszas éveinkre semmi sem lehet jellemzőbb). Péter sodródik Böbével, elkíséri a családjához, hogy egy pillanatra belenézzen abba a világba, ami egyszerre idegen és mégis hívogató számára, látni, hogy mi a társadalom szerint a jó és a normális, érezze, hol tarthatna, de mégis mit csinál, mert ő még mindig alapvetően keresi a helyét, bolyong:
“hazakísérem, nem messze laktak, férj, két gyerek, valamiért elfogadtam a meghívást, annyira nyomasztott, annyira nyomasztott, hogy szégyellek mellette menni és félszegen elhúzódom, leplezni akartam az idegenkedésemet a tudattól, hogy valamikor közöm volt ehhez a nőhöz, ezért felmentem hozzájuk vacsorára, játszottam a gyerekeivel, feküdtem a kutyaszőrös műperzsán, és matchboxoztam, kinyitottam a beépített szekrény ajtaját, átfutottam egy magazint a vécén, a konyhában sült a hús, megérkezett Laci...”
(Disclaimer: Csejdy András ma 50 éves, ezzel a beszámolóval régóta tartoztam neki.)
