Igen, a fenti kérdés valóban elhangzott egy irodalomórán, valahol József Attila és Radnóti környékén. Elég jól mutatja a mai magyar átlagdiák felfogását az irodalomtörténetről: ami régi, az a tankönyvben is benne van, és valamiért értékes (még akkor is, ha én nem értem, biztos én vagyok hülye hozzá), ami új, az értelemszerűen nem lehet annyira jó, mert a mai írók nem híresek, hiszen nem tanulunk róluk irodalomból. Ez a gondolatmenet sem a fantázia szüleménye, a fenti kérdés folytatása volt. Miért nem foglalkoznak a középiskolában a kortárs magyar irodalommal? Vitasorozatot indítunk.
Nem csak a diákok, de sok magyar szakos tanár sem olvas kortárs szépirodalmat, legyen idősebb vagy fiatalabb – persze akadnak, akik igen. Aki pedig nem olvassa, az nem szentel neki időt és figyelmet. Ez nagyban összefügg az illető pedagógus nyitottságával, és ezzel kapcsolatban se legyenek illúzióink – de ez napjaink magyar társadalmára sajnos nagy általánosságban is igaz. Mindez ráadásul nem kizárólag az életkor függvénye: az egyetemi magyar szakos képzéseken is oktatófüggő, hogy ki milyen mértékben követeli meg a kortárs irodalom alapvető műveinek olvasását, ismeretét. Kár azzal áltatni magunkat, hogy a magyar szakos egyetemista mindent elolvas, és mivel számon sem kérik rajta igazán, könnyű akár pár év tanítási gyakorlat alatt is beletokosodni a klasszikus irodalmi tananyag kánonjába, és elpancsolni kényelmes, meleg pocsolyájában. Ezt követeli a tanterv, ebből fog érettségizni a tanuló, ezt várják tőle, miért is ne tenne így?
Azonban aki olvas „új irodalmat”, és találkozik olyan művekkel, amelyeket megosztana diákjaival, az megtalálja ennek a módját, akár a „régi irodalom” tanításakor felhozható formai, tematikus párhuzamként, hommage-ként, akár a modern irodalom tanításakor érettségi előtt, vagy akár gyakorlás céljából. Persze akadnak nehezítő tényezők.
A kötelező problémafelvetés
A kortárs irodalom problémakörének több része van. Az egyik a kronologikus irodalomtanítás következménye, illetve a kerettantervi követelményeké: egyszerűen nincs igazán idő a négy év alatt, de főleg az érettségi előtt a megfelelő mélységben foglalkozni kortárs irodalommal. Úgy gondolom, ez a jelenség a laikusok számára sem ismeretlen, és persze roppant prózai ok.
A problémakör másik része azonban elszomorítóbb, és összefügg az elsővel; a nagy tantárgyi csúszás oka csak részben a túl lelkes, sokat akaró pedagógus. Ennél erőteljesebb tényező, hogy az olvasási szokások, szociokulturális háttér, szövegértési kompetenciák, irodalmi érzékenység és hasonlók viszonyrendszere egy átlagos iskolában, ahol mondjuk én is tanítok, azt eredményezi, hogy a tanulók egy része nem, vagy csak részben válhat egy összetettebb kortárs irodalmi szöveg befogadójává. Nehezen sajátítják el formanyelvét, vagy csak általában nem érdekli őket, mert "az irodalom unalmas, szenvedő meg elmebeteg emberek kínlódása írásban, ráadásul tök érthetetlenül". Bármennyire is igyekszünk mi és a modernebb felfogású tankönyvek is felhívni a tanulók figyelmét arra, hogy az egyes irodalmi korszakok, műfajok és művek közt átjárás, kapcsolódási pontok, hasonlóságok vannak, és nem kizárólag a neurózisról szól az irodalomtörténet, ez sokszor túl összetettnek bizonyul. Bizonyára ez nem minden iskola nem minden diákjára érvényes. A harmadik része a problémakörnek a választás kérdése.
Varró Dani, a kis piros vödör és Jadviga párnája
Ha belelapozunk egy újabb, befogadóközpontú tankönyvbe, például Pethőné Nagy Csilla 9. évfolyamnak szánt irodalomtankönyvébe, az első tananyagrésznél a lírai én és a vershelyzet fogalmainak bevezetéséhez A kis piros vödör dalát választotta a tankönyvszerző. A gond ott kezdődik, hogy mikor órán elolvassuk a verset, teljes értetlenséggel fogadják azt: "miért szólna egy vers egy vödörről? A vers nagy dolgokról szól! Meg a magyar költők amúgy is csak nagy dolgokról írnak, azt is szomorúan!" Holott a vers játékos, humoros, és jó választás a fentebb említett fogalmak bemutatására, ráadásul még József Attila Születésnapomra című versének formáját és verselését is átveszi, ami elegáns fordulattal vezet át minket a következő fejezetbe – a gyakorlatban azonban rendszerint félresiklik ez a logika. A tankönyvcsalád 10. évfolyamának szóló kötetében a naplóregényről szóló fejezetben részleteket olvashatunk Závada Pál Jadviga párnája című regényéből, amelyeknél otthoni olvasást kértem a Fanni hagyományaiból származó részletekkel együtt. Azoknál, akik tényleg elolvasták a szövegeket otthon, egyértelműen elbukott Kármán regénye, de a Jadviga párnáját kölcsön kellett adnom az egyik lánynak, aki év végére el is olvasta, és szerinte „kicsit lassú volt, de nagyon szép”.
A fent említett szövegek a tankönyvszerző választásai voltak, bár Závada regényét én is nagyon szeretem, de csak félve mertem volna magamtól a kezükbe adni, mint ahogyan más mai magyar szerzőt is. Ettől függetlenül nincs teljes kudarcra ítélve a kortárs szépirodalom az iskolában.
Amikor működik
A tavalyi (2012-2013-as) tanév nagy projektje volt számomra az érettségi tételeink ráncfelvarrása, mert évekre visszamenőleg többek között az volt a tapasztalat, hogy a szabályzatban megkövetelt kortárs irodalmi, illetve az irodalom határterületei tételeken rendszerint elbuknak a tanulók, vagy mintha egyszerűen nem vennék azokat elég komolyan. Kortárs tételnek végül megtartottuk Kertész Imre Sorstalanságát – bár ez már lassan inkább klasszikusnak számít. A döntést az indokolta, hogy a tanórákon sikeresen tudtunk dolgozni a szöveggel. Az irodalom határterületeinél a manapság igencsak népszerű slam poetry-t választottam. Látszólag könnyű tanítani egy ilyen témát, hiszen rengeteg anyag áll rendelkezésre; videók tömkelege, legépelt szövegek, interjúk, azonban ezt az iskola intézménye számára is elfogadható módon, irodalomelméleti alapossággal elővezetni úgy, hogy a diákok ne a megszokott, moderneket (és klasszikusokat) elutasító módon viszonyuljanak hozzá, nem könnyű. Tájékozódás (levelezés előadókkal, témába vágó szakdolgozat elolvasása, elméleti szövegek gyűjtése, slamszövegek megszerzése a szerzőktől, videók letöltése), a tananyag összeállítása és a handout elkészítése után áprilisban, a végzősök tanévének végén került sor az órai próbára, és a reakciók nagyon jók voltak.
Meg kell jegyezzem, nem kizárólag slam előadások hangzottak el ezeken az órákon, hanem akár az adott szerző/előadó versei is felolvasás vagy videó formájában. Simon Márton, Závada Péter és Pion István versesköteteit vittem be órára, a saját példányaimat, és alig tudtam visszaszerezni őket, még hetekkel később is. A legtöbben úgy nyilatkoztak a témáról és a szövegekről, hogy „végre valami, ami olyasmiről szól, ahogyan mi is élünk, amit mi is értünk. Nem ilyen régies szavakkal, hanem úgy, ahogy mi beszélünk. Mai dolgokról.”
Kortárs milyen irodalom?
Hogy másképpen viszonyulnak-e a diákok a kortárshoz, mint a klasszikusokhoz? Hát persze. A cikk elején említett értékszemlélet mellett (amelyet nagyban okozhat a tájékozatlanság), ott van az, hogy a kortárs szépirodalmi művek jó része nem a „tájékozatlan középiskolás” réteget szólítja meg. Hiába marad döbbent csend egy Herta Müller-felolvasás után az óra végén, ezzel még nem neveltem Herta Müller-olvasókat belőlük, legfeljebb talán hosszabb távon.
Egy szót sem ejtettünk az eddigiekben arról, mi a helyzet a kortárs szórakoztató irodalommal. Természetesen nem egyszerű egy hagyománytisztelő, viszonylag kirekesztő iskolai irodalmi kánonba és a gyakorlatba integrálni azt, amit esetleg ismerhet a diák, és bele is fér a tanórákba. Erre pozitív példa George R. R. Martin A tűz és jég dala ciklusa, amelyet többen is olvastak. Tanórán, a pad alatt. Viszont könnyedén felhasználható volt az elbeszélői nézőpontok, az ábrázolásmód vizsgálatához, az arról való beszélgetéshez, hogy milyen körei vannak az irodalmi műveknek, és néhányan még az érettségi dolgozatukba is beleszőtték. Persze mindehhez kellett, hogy én is ismerjem a sorozatot. Jó dolognak tartom, hogy legalább gyakorlati szinten sikerült belenyúlni szórakoztató irodalomba, még akkor is, ha nem fogják a kedvemért többen elolvasni a későbbiekben a Dűnét, és nem fog sok magyar szakos tanár Stephanie Meyert olvasni azért, hogy a diákokkal beszélgessen róla. De a pedagógusi nyitottság szerintem ott kezdődik, hogy a tanuló legalábbis beszámolhasson kortárs irodalmi élményéről.
Ki dönt?
A válogatás kérdése a tanárénál magasabb szinten is megjelenik. Ősztől új kerettanterv van érvényben, amely elég konkrétan meghatározza a választható szerzőket és műveket is a legtöbb tematikai egységnél, kivéve a 20. század második felének irodalmát. Az egyetlen kötelező mű Kertész Imre Sorstalanság című regénye. Prózaszerzőkből Gion Nándort, Mészöly Miklóst, Nyírő Józsefet (pl. Uz Bence, Kopjafák), Szabó Magdát (pl. Abigél), Sánta Ferencet (pl. Sokan voltunk), Sütő Andrást javasolja a kerettanterv, majd az utolsó egységnél a szaktanárra bízza a választást. Ez azt jelenti, hogy a magyartanáré a felelősség, hogy milyen kortárs szövegeket válogat be tanmenetébe. Én választanék például kisprózai írásokat Háy Jánostól és Darvasi Lászlótól, regénynek a Sinistra körzetet Bodor Ádámtól, illetve novellát vagy regényt Tar Sándortól.
Szerző: Kelenik Éva
(A szerző 2009-ben diplomázott az ELTE-n, a Magyartanárok Egyesületének tagja, munkaközösség-vezető, jelenleg egy XVII. kerületi szakközépiskolában tanít)
