Gyorsan változik az élet. Ez volt az első mondat, amit Joan Didion begépelt a Jegyzetek a változásról néven létrehozott worddokumentumba. A változást férje, John Gregory Dunne halála generálta. Azzal, hogy Didion ezt a váratlan eseményt (váratlan esemény-e valaki halála?) már az első bekezdésben ilyen semlegesen, és erőteljesen definiálta, előrevetítette, hogy mire is számítson, aki van elég bátor, perverz vagy kíváncsi, hogy megtudja, hogyan funkcionál özvegyként Amerika egyik (túlzás nélkül) legjobb írója.
Bár a gyász olyan megpróbáltatás, amely szinte mindnyájunkat érint, az irodalomban mégis kevesen foglalkoznak ezzel a témával
– írja Didion, ebből pedig akár egyenesen is következhetne, hogy az olvasó voyeurnek érzi magát minden memoár olvasása közben, ami a veszteségek feldolgozását hivatott feldolgozni (ún. terápiás jelleg), ám ilyesmiről jelen esetben szó sincs. Ha az olvasót valamiféle perverzió mozgatná is, amikor fellapozza A mágikus gondolatok évét, nagyjából olyasmi, mint amikor a tenyere résein át bámulja a túl véresnek minősített jelenetet, egy pillanatra sem válik voyeurként. A szerző sokkal jelentőségteljesebb szerepet szán neki. Cinkostárssá teszi. A hét könyve Joan Didion National Book Awarddal elismert memoárja, amelyben a férje halálát követő egy évet rekonstruálja. (Ha valakit felizgatnak a listák, annak álljon itt, hogy a könyvet a Guardian 2016-ban minden idők második legjobb nonficionjének választotta – a szerk.)
Joan Didion: A mágikus gondolatok éve
Fordította: Varga Krisztina, Európa, 248 oldal, 2990 HUF
"Nem vagyok erre felkészülve. (...) Nincs más választásod"
2003 karácsonyának első napján Didion és Dunne egyetlen gyermeke, az újszülött korában örökbefogadott Quintana Roo súlyos influenzával került kórházba, ami „végül tüdőgyulladásban és szeptikus sokkban tetőzött”. Öt nappal később szülei a vacsorához készülődtek New York-i lakásuk nappalijában, ami télen stratégiailag sokkal szerencsésebb hely az étkezésre, mert bele lehet feledkezni a kandalló tüzének látványába. Beszélgetésük épp a skót whiskynél és az első világháború döntő jelentőségnél tartott, amikor Dunne „a bal kezét felemelte, lejjebb csúszott a székben, aztán nem mozdult”. Didion először azt hitte, férje „valami félresikeredett tréfával igyekszik az aznapi nehézségeket elviselhetőbbé tenni” (a látogatást a lányuk betegágya mellett, a kétségbeesett szülő tehetetlenségét), és annyit mondott: „ezt ne csináld”. Dunne akkorra már halott volt. (Az író, forgatókönyíró, kritikus JGD testvére, a szintén író Dominick Dunne a Vanity Fairben írta meg testvére halálának történetét. Cikkét érdemes a memoár mellé olvasni. - a szerk.)
Bár mindannyian tudjuk, hogy elveszíthetünk valaki fontosat, arra Didion szerint szinte soha nem gondolunk, hogy mi történik majd a valaki fontos halálát követő napokban. Számítunk a sokkra, de arra nem, hogy „a szó szoros értelmében hatalmába kerít bennünket az őrület, és – bár látszólag higgadtan viseljük a helyzetet – valójában azt fogjuk hinni, hogy halott férjünk visszatér hozzánk, és szüksége lesz a cipőire”. Az őrületet, vagyis a gyászt követő módosult tudatállapotot, melyben a halott visszatérése (ami nem összekeverendő a feltámadással, hiszen, ami történt, az nyilvánvalóan valami tévedés lesz, egy rossz álom) teljesen racionális opciónak tűnik, Didion mágikus gondolkodásként eufemizálja. Míg az őrület alatt az általános közvélekedés látványos gesztusokat és artikulálatlan hangulatrobbanásokat szokott érteni, a mágikus gondolatok sosem hangzanak el nyilvánosan. Ezért válik az olvasó cinkostárssá. Beavatott lesz, egy olyan titok tudója, amit a gyászoló környezete nem is sejt, mert ha sejtene, megszűnne a mágia. Didion ugyanis nem úgy viselkedik, ahogyan egy gyászolótól várnánk. Illetve pontosan úgy viselkedik.
Didion, Dunne és Quintana Jill Krementz felvételén 1982-ben (kép forrása)
Létezik-e jó halál? című könyvében dr. Hegedűs Katalin hét okát nevezi meg annak, hogy a halál az elmúlt évszázadban tabuvá vált - a szekularizálódástól a kommercializálódásig. A haláltabut a gyász sem törheti meg: a négy fal közül kimerészkedő gyásszal nem tudunk mit kezdeni, Didion szerint azért, mert „a nyilvános gyász a halálra emlékeztet bennünket, ezért természetellenesnek tartjuk, ékes bizonyítékát látjuk annak, hogy az abban érintett képtelen megfelelően kezelni a helyzetet”. Pedig valójában az képtelen megfelelően kezelni a helyzetet, aki nem illiket kiált a gyászoló láttán, amennyiben a gyászoló nem tartózkodik a „nem helyénvaló érzelmi reakcióktól (mint sírás, düh vagy kényszeredett nevetés a tiszteletteljes csendben)”. Didion látszólag tökéletesen megfelel a társadalmi elvárásoknak.
Amikor a kórházban rákérdez arra, amivel már a kérdezés pillanatában teljesen tisztában van, vagyis hogy meghalt-e a férje, az orvos helyett az özvegy mellé kirendelt szociális munkás szólal meg.
She’s a pretty cool customer.
Szándékosan tettem ide az eredeti mondatot, mert a magyar fordításban („A hölgy higgadtan viseli a helyzetet.”) épp az a személytelen él veszik el, ami a costumer szóból árad. A jelenet csodálatosan egybecseng a 2008-ban megözvegyült Joyce Carol Oates memoárjában, az A Widow's Storyban (Ecco, 2011) olvasható momentummal, amit csak azért citálok ide, hogy nyomatékosítsam, a gyászoló mennyire egyedül marad a fájdalmával. JCO megkért egy nővért, hogy ajánljon neki kegyeleti szolgáltatót, mire a nővér csak annyit mondott: „You can look them up in the Yellow Pages.” (szabadfordításban: Megtalálja őket az Arany Oldalakban.)
Didion a felszínen higgadt ügyfél, ám amikor magára marad, megadja magát az őrületnek.
Eltűnődtem, vajon ilyenkor mit engedhet meg magának az, aki nem higgadtan viseli a helyzetet. Idegösszeroppanást kap? Nyugtatóra szorul? Üvölt? (18.o.)
Vagy elkezd mágikusan gondolkodni, és azt képzelni, hogy az elhunyt hamarosan bekopogtat az ajtón, mintha mi sem történt volna, esetleg örül Julia Child halálának, mert így a férjének lesz kivel ebédelnie a túlvilágon. A mágikus gondolkodás ellenreakció a gyászra, a mágikus gondolatok tagadják a történteket, a magányt, a kétségbeesést, és elhalasztják a pillanatot, amikor muszáj lesz szembenézni a jövővel.
Változatok gyászbeszédre
Ezt a kettősséget, vagyis a látszólagos higgadtságot és a valódi őrületet érzékelteti nagyon pontosan a kötetben megjelenő kétféle nyelv: az őrület titkos nyelve, ami az abszurd reményt táplálja:
Többet akartam, mint egy éjszakányi sóhajtozást és emlékezést.
Üvölteni akartam.
Azt akartam, hogy visszatérjen. (82.o.)
és a teljesen szenvtelen, minden jelzőt nélkülöző, racionálisnak ható gyászbeszéd, amit nemcsak a társadalmi elvárások táplálnak, hanem a fájdalom elnyomásában segédkező írói, újságírói tapasztalat. Didion üvölteni akar, de nem teszi, a sírást is mindössze egyszer engedi meg magának, egy régi orvosbarát rendelőjében, ám azonnal magyarázkodni kezd, hogy visszavegye az irányítást saját érzelmei fölött:
Nem értem, mi a jó ebben. (185. o.)
A gyász a megfigyelés, a tudósítás témája lesz, Didion anyaggá formálja, épp, mint egy demokrata kongresszust vagy egy boncolást. Olyannyira, hogy a saját férje boncolásán is ott akar lenni, sőt, biztos benne, hogy ellenkező helyzetben Dunne is ott akarna, ám nem bízik abban, hogy „meggyőzően tudná képviseli” az álláspontját, ezért inkább szóba sem hozza a dolgot az illetékesek előtt.
Nem a nyelv az egyetlen eszköz, ami a normális gyászt és annak 21. századi paradoxonát szemlélteti. Didion Emily Post 1922-ben megjelent illemtankönyvéhez, az Etiketthez folyamodik, amelynek kiragadott szakaszai 2017-ben leginkább egy Mourning for dummies kötetre emlékeztetnek. Post könyve szakkönyv, a lehető leggyakorlatiasabb leírása annak, hogyan kell viselkednünk egy gyászolóval - a helyes templomi ülésrendtől a meleg folyadékig. A gyakorlatiasság A mágikus gondolatok évéből sem hiányzik: az özvegy egészen addig figyelmen kívül hagyhatja a saját állapotát, amíg van előtte megoldandó feladat. Didion számára ez a feladat a lánya, Quintana. A krízis a krízisben.
Didion és Dunne 1987-ben (kép forrása)
Apja halálának idején Quintana öntudatlanul fekszik egy New York-i kórházban, majd a hosszadalmas felépülés után ismét kómába esik. Állapota egy újabb, ám a szenvtelen gyászbeszédhez tökéletesen passzoló nyelvi réteget hoz a kötetbe, a kórházi szakzsargont, amelyből Didion a lánya betegágya mellett töltött hetekben kiokosítja magát. Teszi egyrészt írói, újságírói kíváncsiságból, másrészt azért, hogy „intuitív ötletelésnek” álcázva a megfelelő pillanatokban felhasználhassa tudását, elérve, hogy a kórházi személyzet ne söpörje félre, mint tudatlan szülőt, aki állandóan láb alatt van. Az intuitív ötletelés olyan mesterien sikerül, hogy egy orvosi rá is kérdez, nem akarja-e átvenni az esetet.
Blue Nights. 2005 augusztusában, alig pár hónappal A mágikus gondolatok éve megjelenése előtt a 39 éves Quintana Roo Dunne egy New York-i kórházban belehalt az akut hasnyálmirigy-gyulladásba, ám Didion nem akarta megváltoztatni vagy kibővíteni a könyvet. Lánya haláláról hat évvel később jelentetett meg memoárt Blue Nights címmel (Albert A. Knopf, 2011), melyben a szülői lét és az öregedés tapasztalatait is körüljárta. Bátor kiadói döntés lett volna egyszerre megjelentetni a két könyvet, mert A mágikus gondolatok évének Quintana-szálát lehetetlen anélkül olvasni, hogy ne gondolnánk a végkifejlete. Épp emiatt került a cikkbe ez a bekezdés, amit akár spoilerré is minősíthetne a gyanútlan olvasó, akinek részben igaza is lesz, mert a halál a legnagyobb spoiler, ám a Blue Nights felől visszafejtve a mágikus gondolati puzzle számos eleme a helyére kerül. Például az anya-lánya viszony, amelybe a most megjelent memoárban alig kapunk betekintést. (A Blue Nights alapvetően jó kritikákat kapott, ám kritikájában több újságíró is megemlítette, hogy a kötetből egyértelműen kiderül, Didion nem tulajdonított elég nagy jelentőséget a lánya alkoholfogyasztási szokásainak – a szerk.)
A lecsupaszított gyásznyelvhez nemcsak az orvosi szaknyelv kapcsolható, hanem, annak mintegy ellenpontjaként a költészet nyelve. Didion kortárs és már nem élő költőkhöz fordul vigaszért, ám soraikban nem találja meg, amit keres. Sőt, idekapcsolható a humor is, az utolsó eszköz, amire egy gyászmemoárban számítanánk. Bár a gyászmemoár talán nem is a megfelelő definíció, és inkább özvegységmemoárnak kellene neveznünk a könyvet, mert Didion nem arról ír, milyen érzés gyászolni, hanem arról, milyen érzés elnyomni a gyászt, és kezdeni valamit az egyedülléttel. Didion humora a gyakorlati hozzáállásból fakadóan sötét és alig észrevehető, pedig nagyon is jelen van:
>>Kutatásunk eredményei alapján – folytatják a szerzők – egy átlagos özvegynek a házastársa elvesztését követően több évbe telik, hogy ismét elérje az élettel való elégedettségnek azt a szintjét, ami a tragédiát megelőzően jellemezte.<< Vajon >>átlagos özvegynek<< számítok? Vajon milyen lehetett az >>élettel való elégedettségem szintje a tragédiát megelőzően<<? (184.o.)
Amikor például arról olvas, hogy az özvegyek hajlamosak belehalni a gyászba, a következőképpen reagál:
Elkezdtem igazolványt hordani magamnál a reggeli Central Park-i sétáim alkalmával, arra az estre, ha velem is ez történne. (53. o.)
A kötetből készült monodráma 2007-ben debütált a Broadway-n Vanessa Redgrave előadásában
A mágikus gondolatok nyelvéhez ezzel egy időben az érzelmi spirál kapcsolódik, ami emlékeket hív elő, hogy elterelje a figyelmet a krízisről. Didion felidézi a Vogue-nál töltött időszakot, a bérelt udvarház kertjében rikácsoló pávákat, ám bármire is gondol, az elterelési kísérlet elbukik - mindig visszakanyarodik férjéhez és lányához. Épp úgy, mint amikor bekapcsoljuk a tévét, hogy limonádéval mossuk át az agyunkat, majd egy reklám, vagy egy vágókép eszünkbe juttatja, mi elől menekülünk. Didion visszaemlékezik Quintana gyerekkorára, apró utalásokat ejt el házassága válságairól (melyekről bővebben Tracy Daughtery The Last Love Song című Didion-életrajzában - a szerk.), és hiába választ kerülőutat (akár fejben, akár a volán mögött), mindenhol szembejönnek az emlékei. Sőt, a jelek és a napokkal, évekkel korábban elejtett félmondatok is, melyek a mágikus gondolkodás szerint előre jelezhették volna a tragédiát. Például Dunne Hárfa című regényének vonatkozó sora, amit a regény főszereplője mond feleségének az orvosi vizsgálat után:
Azt mondta, nagy esélyem van a hirtelen szívmegállásra. (169.o.)
Didion nem tudja visszaforgatni az időt, és meg nem történtté tenni az eseményeket, ám a történtek rekonstruálása során nem fejti ki saját helyzete szinte felfoghatatlan tragikumát: nem mesél arról, milyen emberfeletti erő kell ahhoz, hogy látogassa élet-halál között lebegő gyermekét, miközben gyászolja az embert, aki majd 40 évig volt a társa, sem arról, milyen érzés háromszor elmondani a memóriazavarral küzdő lányának, hogy az apja már nem él. Az olvasó mégsem tudja kivonni magát hideg mondatainak hatása alól. Ha mégis ki tudja, és érzéketlenséget kiált, esetleg rosszulgyászolással vádolja a szerzőt, akkor valószínűleg saját magával van elintéznivalója.
„We tell ourselves stories in order to live” (Történeteket mesélünk magunknak, hogy élni tudjunk) – hangzik a The White Album (Simon & Schuster, 1979) címadó nyitóesszéjének első mondata. Olvasni meg azért olvassuk őket, hogy amikor hasonló helyzetbe kerülünk, túl tudjuk élni. Vagy legalább elhiggyük, hogy túl lehet.
