(2016. február 19-én, 84 éves korában meghalt Umberto Eco, a kortárs irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja, szemiotika-professzor és irodalomtörténész, A rózsa neve című, világhírű regény szerzője. Utolsó regénye Mutatványszám címen jelent meg.
Magát is inkább határozná meg egyetemi előadóként, mint íróként – ha pedig íróként kell meghatároznia magát, akkor inkább közép-európaiként, mint olaszként – vallotta Umberto Eco, akinek a világhírnevet meghozó első regénye, A rózsa neve 1980-ban jelent meg. Ekkor, negyvennyolc évesen Eco tudományos körökben már ismert és elismert volt. Az ötvenes évek végén a neoavantgárd irányzat teoretikusaként szerzett hírnevet, harminckilenc éves korában a szemiotika professzorának, egyben tanszékvezetőnek nevezték ki a bolognai egyetemen. Az 1967-es A nyitott mű és az 1968-ban készült A hiányzó struktúra című tudományos munkájában a művészi alkotás és a tömegkommunikációs eszközök kapcsolatáról írt. Ezek középpontjában az a gondolat állt, hogy végső soron minden műalkotás nyitott: „[...] minden műalkotás, még ha a szükségszerűség kimondott vagy kimondatlan poétikája szerint jött is létre, lényegileg nyitott a lehetséges olvasatok látszólagos sorozata felé, amelyek mindegyike új életre kelti a művet valamilyen távlatból, valamilyen ízlés, személyes végrehajtás szerint.”
Könyves magazin 2016/2.
LIBRI-SHOPLINE NYRT, 2016, 76 oldal, 5 pont + 199 Ft
Eco később úgy nyilatkozott, tulajdonképpen ezek a tudományos művei is regények, hiszen ő mindig történeteket akart mesélni. „Az én olvasatomban egyáltalán nincs eget verő különbség egy detektívregény és egy filozófiai vagy irodalomtudományi értekezés között: itt is el kell mondani, hogyan jutottál el a kezdettől a végpontig.” Így míg Eco tudományos művei nem nélkülözik a narratívát, úgy regényeiben szemiotikai, vagy épp középkor-tudományi problémák is előfordulnak. A rózsa nevében Burgosi Jorge, a vak könyvtáros Eco tudományos műveiben kritizált egyetlen lehetséges olvasat interpretációs modelljének a képviselője, a szótárszerű jelentésben gondolkodik, míg a főhős Baskerville-i Vilmos ferences szerzetes a jelek többértelműségében hisz. A regénybeli legendás és titokzatos könyv, Arisztotelész műve, a Poétika második része, mely a komédiáról szól, épp ezért tiltott mű a vak könyvtáros szerint: a nevetés az isteni kinyilatkoztatást, vagyis tulajdonképpen az egyetlen igazságot kérdőjelezi meg, lerombolja a jelentés korlátait, egyértelműségét, ezzel pedig a „feje tetejére állítja a teremtés főművét”.
Mi a szemiotika? A szemiotika vagy jeltan, jelelmélet a jelekkel foglalkozó általános tudomány. Gyökerei az ókori Görögországba nyúlnak vissza, de valójában csak a 20. század közepén a strukturalizmus áramában vált világszerte elismert tudománnyá. Interdiszciplináris tudományterület, melynek legszorosabb kötődése a filozófiához és a nyelvtudományhoz van.
Szex a kolostorban
Az 1980-ban megjelent regény sokrétegű mű, rengeteg értelmezési szinttel rendelkező alkotás, egy intellektuális detektívregény, mely a fikcióba szemiotikai, bibliai és középkor-kutatói, irodalomtudományi kérdéseket vegyít. A kötet hamar bestseller lett, mintegy húszmillió eladott példánynál, valamint negyven idegen nyelvű kiadásnál tart. Több országban kalózkiadásban is megjelent, egy arab kalózkiadás címlapján meztelen nővel adja el a kötetet, a cím pedig: Szex a kolostorban. A rózsa neve története 1327-ben egy olaszországi bencés rendi kolostorban játszódik, a főhős a tervek szerint XXII. János pápa és a ferencesek között létrejövő teológiai találkozóról egyeztetne, ám az apátságban gyilkosságsorozat kezdődik, Baskerville-i Vilmosból pedig detektív válik. Eco a vak könyvtáros, Burgosi Jorge személyében az argentin írónak, Jorge Luis Borgesnek állít emléket, aki élete végére egy szembetegség következtében maga is megvakult. A regényből Jean-Jacques Annaud, Sean Connery és Christian Slater főszereplésével azonos címmel készített filmet, melyet 1986-ban mutattak be. „A rózsa neve palimpszesztje” – íratta ki a film elejére Eco, hiszen már a felkéréskor biztos volt benne, hogy a filmnek ki kell iktatnia rengeteg értelmezési szintet, így az nem az ő műve, hanem Annaud filmje lesz.
Umberto Eco: Mutatványszám
Fordította: Barna Imre, Európa Könyvkiadó, 2016, 210 oldal, 3290 HUF
„Néha azt mondom, hogy utálom A rózsa nevét”- nyilatkozta Eco 2011-ben a Guardiannak, „mivel az ezt követő könyveim talán jobbak voltak. De ez sok íróval megtörténik. Gabriel García Márquez még írhatott volna 50 könyvet, akkor is a Száz év magányról lenne híres. Akárhányszor megjelenik egy új könyvem, A rózsa neve eladási számai megugranak. Mi a reakció? Ah, egy új Eco-regény! De nem olvastam még A rózsa nevét sem. Ami olcsóbb is, hiszen puhakötéses.” Az averzió ellenére Eco 2011-ben kijavította első sikerkönyvét, korrigálta a mű hibáit és a latin nyelvű idézeteket is lefordította a felkészületlenebb olvasók számára. "Nem írtam át az eredetit. Eltüntettem az ismétléseket, javítottam az elbeszélés ritmusán, pontosítottam a könyvtáros arcának leírását" - magyarázta Eco. Elárulta, harminc éven át szégyellte, hogy az 1980-ban megjelent könyv középkori latin növényleírásai között a cikóriát összekeverte a tökkel, és paprikát említett, amikor azt Európában még nem is ismerték.
Az ingától a trombitáig
Eco A rózsa neve megírása után úgy érezte, ebbe a könyvbe mindent beletett, amije csak volt: az emlékeit, a középkor szeretetét, a tanulóéveket. Második regénye, a szintén bestseller A Foucault-inga végül egy inga és egy trombita képéből indult ki. „(Az ingát) 1952-ben láttam, Párizsban, a Conservatoire-ban, és nagyon lenyűgözött. A másik ilyen kép a trombitával kapcsolatos. Amikor még nagyon fiatal voltam, egyszer trombitáltam a partizánok temetésén. Hoppá, mondtam magamban, megvan az új regény. Az ingától a trombitáig.”
Az viszont, hogy a két kép hogyan kapcsolódjon, nyolc évébe telt Ecónak. Így született a szintén komplex intellektuális játék, A Foucault-inga, amely az összeesküvés-elméletekkel foglalkozik. Ecóra egész írói pályája során jellemző maradt a többrétegűség és összetettség, melyet játékossággal vegyített. „Hivatkozásai nem egy műveltségvetélkedő lehetséges kérdései (túl nehezek is volnának), mögötte munka, munka, munka van (minden félmondat a jéghegy csúcsa), és ezt nem valahonnét kívülről tudjuk vagy sejtjük, hanem a szöveg mineműsége árulja ezt el, végtére is nem Eco tudja ezt a sokat, hanem a szövege” – mondta róla laudációjában Esterházy Péter 2007-ben, mikor Umberto Eco a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégeként érkezett Magyarországra.
Esterházy: kutyánk neve Umberto
Esterházy Péter szintén a Könyvfesztiválon tartott laudációjában vallotta be, kutyájukat Umbertónak hívják. Eco pedig replikázott: ugyan nincsen kutyája, mert a felesége allergiás rá, bár ő maga mindig szeretett volna egyet, és ha egyszer megvalósul majd, mindenképpen Esterhasynak nevezi majd az ebet. Sőt még inkább Peternek, hiszen, ha megtámadnák, mégiscsak egyszerűbb azt kiabálni elhaló hangon, hogy ’Peter, öld meg!’, mint azt mondani decens nagypolgári akcentusban: ’Kérem, Esterhasy, volna olyan szíves, hogy megölje?!’
Esterházy a tréfálkozás mellett kifejtette: „Nagyon kézre állt és azóta is roppant vonzónak tartom Eco gondolkodásának a módját: a lehető legtöbb tudással a kétely állapotában lenni.” Eco egyetemi tanárként is a szemináriumokat preferálta, nem akart kinyilatkoztatni, a véleménycserére, párbeszédre törekedett. „Azért töltöttem tanítással az életem, mert hiszek a kannibalizmusban. Hiszen a diákokkal való viszony nem áll másból, minthogy ők felfalnak egy részt a húsomból, és én is felfalok egy részt az ő húsukból.” A magyar egyetemistáknak örök fogódzót nyújtó, egyben nagyon szórakoztató Hogyan írjunk szakdolgozatot? című kötete által kicsit itthon is mindenki átélhette, milyen lenne, ha Eco tartaná a szakdolgozatíró szemináriumot, és nem véletlenül ez volt az a kötet a könyvtárban, melyet félévente ellopott valaki. Umberto Eco több nyelven beszélő professzorként és kutatóként Olaszországban bestsellerré tette a kultúrát, ahogy halálakor a La Stampa újságírója fogalmazott. A La Repubblica szerint Umberto Ecóval az az ember távozott, aki „mindent tudott”.
Az író könyvtára is legendás, mintegy ötvenezer kötetet számlál, a halála után az interneten körbefutó videóban másfél percig megy céltudatosan könyvespolcai labirintusában, mire elér a keresett kötetig. A könyvtár egyik ékköve egy 1476-os kiadású francia kötet, ám Eco több mint huszonöt tizenhatodik századi könyvvel is büszkélkedhetett. A mindentudó orákulum szerepe azonban Eco számára egy idő után terhessé vált, Lévai Balázs riportműsorában, a Bestsellerben így fogalmazott:
„Nem tudok elmenni egy új darab bemutatójára, vagy egy kiállításra, vagy egy jó mozira, mert odajönnek az emberek, odadugják a mikrofont az orrom alá, és a véleményemről faggatnak. De ki mondta, hogy nekem kötelességem ötpercenként bármiről ötlettel rendelkezni? Szóval rákényszerültem, hogy sokkal csendesebb életet éljek a barátaimmal, olyanokkal, akik nem szegeznek nekem állandóan kérdéseket.”
A professzor számára egész pályája során meghatározó volt a tömegkultúra, azt sosem utasította el, a Loana királynő titokzatos tüze című, talán legszemélyesebb – képes – regényében gyermekkora, a harmincas-negyvenes évek popkultúrájából merített, annak divatlapjait, képregényeit, iskolás könyveit használta. Állítása szerint „a tömegkultúra megértéséhez, azt szeretni is kell, ahogyan nem lehet tanulmányt írni a flipperről, ha nem ismered a játékot”.
Művei
Magyarországon Umberto Eco azon kivételes külföldi szerzők egyike, akinek szinte minden műve megjelent fordításban. Az Európa Kiadó kitartott nagyszerű fordítója, Barna Imre mellett is, aki így a teljes életművet ültethette át magyar nyelvre, és aki szoros munkakapcsolatot ápolt mind Ecóval, mind a fordítóival, akik erős közösséget alkotva próbálták saját nyelvükre fordítani műveit. Az Európa Könyvkiadónál jelent meg az olaszul 2015-ben kiadott regényének (Numero Zero) a magyar fordítása Mutatványszám címen. Umberto Eco halála előtt néhány nappal bólintott rá a publicisztikáiból szerkesztett könyve megjelenésére, amelynek publikálását eredetileg májusra tervezték, de végül már halála hetében az olasz könyvespolcokra került. A kötet címe Pape Satan Aleppe, mely Dante Alighieri Isteni színjátékát idézi. A Pokol hetedik énekének első sorában az alvilági isten Pluto “Pape Satan, pape Satan, aleppe” szavakkal fogadja Dantét és Vergiliust.
Magyarul megjelent művei:A rózsa neve 1988
A Foucault-inga 1992
Az új középkor: Tanulmányok 1992
Hat séta a fikció erdejében 1995
Hogyan írjunk szakdolgozatot 1996
Nyitott mű: forma és meghatározhatatlanság a kortárs poétikában 1998
A tegnap szigete 1998
A tökéletes nyelv keresése 1998
Öt írás az erkölcsről 1998
Kant és a kacsacsőrű emlős 1999
Miben hisz, aki nem hisz? 2000
Gyufalevelek 2001
Bábeli beszélgetés: minimálnapló 2001
Művészet és szépség a középkori esztétikában 2002
Az új középkor 2002
Az idő története 2002
Baudolino 2003
La Mancha és Bábel között: irodalomról 2004
A szépség története 2005
Loana királynő titokzatos tüze: képes regény 2007
A rútság története 2007
A prágai temető 2012
Az értelmezés határai 2013
A legendás földek és helyek története 2013
A cikk eredetileg a Könyves Magazin tavaszi számában jelent meg.
