A magyar képregénypiac öt-hat évvel ezelőtt futott fel és állt be nagyjából a mai szintre, szereplői is többé-kevésbé ugyanazok maradtak. Ha állóvíznek nem is nevezném ezt a közeget, a drámai változások és kiadói innovációk valóban ritkák, és az elhúzódó válság inkább óvatosságot vált ki a már színen lévő szereplőkből, újak alig-alig próbálkoznak képregénykiadással. Szeptembertől kezdve viszont alig bírtuk kapkodni a fejünket, hisz egymást követték a „semmiből érkező”, teljesen váratlan fordulatok. Ennek köszönhetően tisztelte meg jelenlétével a decemberi Hungarocomixot szinte a teljes L’art pour l’art társulat és Árpa Attila, és most először láthattunk iPades bemutatót képregényes rendezvényen.

A három vadonatúj képregényben jóval több a különbség, mint az azonosság, mégis van bennük közös vonás. Ha más és más értelemben és mértékben is, de mindhárom outsiderként jelent meg, és lényegében figyelmen kívül hagyja mindazt, ami eddig történt idehaza.

A Besenyő család képregény kiadója, az Athenaeum, nem számít kezdőnek ezen a területen, és hogy eddigi nem egyértelműen pozitív tapasztalatai ellenére belevágott ebbe a kalandba, arra enged következtetni, hogy nem képregényként, hanem „Besenyő-termékként” tekint a kiadványra. Ez látszik a kivitelezésén is. Az író Szászi Móni személye garantálta, hogy ennek a humorfajtának a kedvelői a jól megszokott élményben részesüljenek, és a grafika teljes mértékben ennek a célnak rendelődött alá. Ilauszky Tamás tökéletesen eltalálta a figurákat, képregénykészítésben azonban járatlan, nem használja ki a médium lehetőségeit (igaz, valószínűleg ilyen elvárás nem is fogalmazódott meg vele szemben). A sikerlisták tanúsága szerint a Besenyő-képregény megtalálta olvasóit, méghozzá valószínűleg messze a szokásos képregényvásárlók körén túlnyúlva.

Már csak az a kérdés: miért nem jutott ez eddig az eszébe másnak? Miért nem próbálkoznak meg más kiadók is egyéb területen (film, rajzfilm, tévésorozat, popzene, élsport) jól futó franchise-ok átültetésével képregényre? Külföldi példa lenne rá bőven, és bár a legnagyobb divatja ennek a fajta származtatott terméknek Amerikában jó pár évtizeddel ezelőtt volt, éppen a legújabb fejlemények mutatják, hogy szinte mindenhol érdemes amolyan médiamixben gondolkodni.

Nem is kétséges, hogy valami hasonló járt Nemeskéri Attila fejében, amikor évekkel ezelőtt megálmodta a Swords világát, és ráébredt, hogy leginkább képregényként lenne működőképes az ötlete, ebből pedig számos irányba vezethet az út, méghozzá elsősorban interaktív területek felé.

Ennek az elképzelésnek azonban az a szépséghibája, hogy valóban a semmiből próbál felépíteni egy új világot, ami hihetetlen lelkesedést és energiát, valamint jelentős befektetést is igényel. Még egy fenomenálisan új és eredeti ötlettel is komoly kihívást jelentene egy ilyen vállalkozás, ám a Swords esetében nem erről van szó. Ismerős és biztonságosnak ítélt terepre merészkedik ki a Nemeskéri által toborzott alkotógárda, a kardozós-boszorkányos fantasy világába, ahol különösen otthonosan érezheti magát a grafikáért legfőként felelős kiváló címlapfestő, Szendrei Tibor, akiben feléledt húsz évvel ezelőtti képregényrajzolói énje. A Swords a látványosságra épít, történetét a műfaj nagy részére jellemző titkolózással körítve bonyolítja.

Komoly ambíciókat táplál ez a képregény, és kezdettől fogva elektronikus terjesztési lehetőségekben gondolkodik, ráadásul több nyelvi mutációban (ezért az angol cím). Olyannyira, hogy a magyar nyomtatott verzió szinte melléktermékként jött létre a Facebookon végzett felmérés eredményeképpen, amelyből kiderült, hogy a hazai olvasók még mindig leginkább fizikailag létező kiadványért hajlandók fizetni. Fejlettebb piacokon ez nem feltétlenül így van, bár erről megbízható adatokat lehetetlen szerezni: Amerikából folyamatosan érkeznek az optimista hírek, miszerint sok száz százalékkal nőttek a letölthető képregények eladása, ám hogy mennyi volt a kiinduló érték és hol tartunk most, arra én még kizárólag becsléseket láttam.

Őszintén szólva nehéz legyőzni bennem a szkepszist. Nem látom még szinte sehol (talán Japánt kivéve) azt a működőképes üzleti modellt, amely el tudja tartani az online publikált képregény készítőit, ezért kissé túl optimista ötletnek tartom, hogy innen, a perifériáról próbálkozzon valaki egy szabványféleség kialakításával. Ugyanakkor elismerem, hogy ezen a területen bármi megtörténhet a következő években, és ha így nézünk erre a vállalkozásra, mondhatjuk, hogy valójában nem is biztos, hogy a Swordsra érvényesnek kell lenniük mindazoknak a kívánalmak, amelyeket egy elsősorban nyomtatott képregényként érvényesülni óhajtó műnek teljesítenie kell. Ezért a nemrég egy másik blogon készült mélyebbre nyúló elemzésem nem feltétlenül tekinthető relevánsnak – lehet, hogy teljesen más műfaji szabályokhoz kell majd igazodnia a Swordsnak, és egyáltalán nem kizárt, hogy ahhoz képest jó úton jár.

Még nagyobb szabású projektnek ígérkezik az Árpa Attila nevével fémjelzett Sötét kor, amelynek decemberben még csak egy pár oldalas mutatványszámával ismerkedhettünk meg. Árpa elmondta, valójában egy Trónok harca-léptékű nemzetközi sikerre hivatott sorozatot szeretne megalapozni, és úgy gondolta, hogy ennek az alapját képregény formában lenne a legjobb lefektetni. Abból a szempontból feltétlenül igazat kell adni neki, hogy bármennyire is drága mulatság képregényt készíttetni, mégis nagyságrendekkel kevesebbe kerül, mint akár csak egyetlen filmepizód, és az is vitathatatlan, hogy ha ráharap egy nagy stúdió és megveszi a jogokat, többszörösen megtérülhet a befektetése. Láttunk már olyat is, hogy még nem is létező képregényre vettek meg opciót, és nem egy sikerfilmről egyáltalán nem köztudott, hogy nem különösebben ismert képregényen alapul (talán a legjobb példa erre a Sötét zsaruk/Men in Black).

Ezzel együtt egyelőre képregényként létezik a Sötét kor, illetve képregényként fog létezni hamarosan, tehát ez az, amit vizsgálni lehet. Nem kispályás a projekt, hiszen a magyar verzióval párhuzamosan amerikai, kanadai és kínai megjelenésről is szólnak a tervek. A kínai képregénypiacról az ismereteim enyhén szólva hiányosak, így csak az amerikaiakkal kapcsolatban tudom megjegyezni, hogy nem ígérkezik könnyűnek a feladat. Az észak-amerikai képregényterjesztés megkerülhetetlen szereplője a Diamond Comics, amely a partnereitől gyűjti meg az előzetes rendeléseket, ez alapján szokták meghatározni a kiadók, hogy hány példányt érdemes egyáltalán kinyomtatniuk. Kezdő piaci szereplő esetén ez mindenképpen jelentős kockázat, amit csak nagyon komoly reklámmal (vagyis még nagyobb befektetéssel) lehet ellensúlyozni. Persze amennyiben tényleg csak az a cél, hogy legyen egyáltalán mit felmutatni a filmstúdióknak, egy 3-5 ezres eladás elérése nem tűnik elérhetetlennek, bár érdemes lenne helyi partnert találni rá.

Magáról a Sötét korról igen keveset lehet mondani, inkább csak az ötlet ismertetéséből tudjuk, hogy mire lehet majd számítani. Abban a tekintetben mindenesetre a három új szereplő közül Árpáék voltak a legmegfontoltabbak, hogy a képregény elkészítéséhez a témában jártas csapatot szerződtettek. A rajzoló Fabe, a színező Haránt Artúr és a képregény forgatókönyvét jegyző Szabó Jenő évek óta jelen vannak a hazai képregényes szcénán, mindhárman a Magyar Képregény Akadémia tagjai, rendszeresen publikálnak a Pinkhell antológiában. Az pedig már önmagában is örvendetes, hogy az eddigi kiadványaikat önerőből finanszírozó fiatalemberek idehaza találtak képregényes bérmunkát. Az eredményről valószínűleg áprilisban lehet először érdemben véleményt mondani, amikor megjelenik a Sötét kor 1.

A magunk részéről kíváncsian várjuk a fejleményeket: lesz-e folytatása (netán követője) a Besenyő-képregénynek, eljött-e már az ideje, hogy meghonosodjon nálunk egy új technológiákra épülő alfaja a képregénynek, illetve be lehet-e törni a világ legnagyobb szórakoztatóipari piacára egy magyar ötlettel. Mi pedig – miközben drukkolunk az outsidereknek és nyitva tartjuk a szemünket, fülünket – toljuk tovább a hagyományos formátumok szekerét.