A magyar foci túl a Don-kanyaron, Isonzón, Mohácson...

.konyvesblog. | 2012. december 17. |

Válogatott gyűjtemény - Száztíz év legemlékezetesebb futballmérkőzései címeres mezben

Magyar Labdarúgó Sövetség, 2012, 336 oldal, 3992 HUF

Egy évvel ezelőtt jelent meg a szerzőtrió első közös könyve, Királyok, hercegek, grófok címmel, apropóját a Magyar Labdarúgó-szövetség fennállásának 110. évfordulója adta. Hasonlóan impozáns kivitelben készült, mint ez a mostani: A4-es formátum, fényes papír, kemény tábla, védőborító, sok-sok színes és fekete-fehér fotó. Amennyiben ehhez hozzávesszük a tíz évvel korábbi, éppenséggel az MLSZ-centenáriumot ünneplő, főként adattárként funkcionáló, de hasonló kinézetű kiadványt, nyugodtan elmondhatjuk, hogy sorozattal állunk szemben.

Az eggyel előző kötet a magyar futball száztíz esztendős történetét mondja fel, olyan szerzői felosztásban, hogy a két világbajnoki ezüstérmet eredményező „királyok" korát (a kezdetektől az Aranycsapatig) Dénes Tamás meséli el, a „hercegek" idejét (amelyet lehetne akár Császár-kornak is nevezni, Albert Flórián után), egyben a könyv leglíraibb, nem csupán futball-, hanem kortörténeti fejezetét Lakat T. Károly jegyzi, Nyilasi, Törőcsik, Détári és más „grófok" ténykedését pedig Hegyi Iván veszi górcső alá. A Válogatott gyűjteményben nincsenek külön megnevezve az egyes fejezetek szerzői, ám némi felületes filológiai szemlélődés után gyanítható, hogy a korok szerinti leosztás hasonlóképpen zajlott.

Az előbb azt mondtuk, hogy a Királyok, hercegek, grófok a magyar futball száztíz esztendejét beszéli el. Nos, ez nem teljesen igaz, ugyanis a történetmondás abban a könyvben 1986-tal, a második mexikói világbajnoksággal, az utolsó sikeres magyar válogatottal véget ér. Álljunk meg itt egy rövid kitérő erejéig. A Mezey-csapatnak hatalmas nimbusza van, tulajdonképpen méltán, hiszen mindmáig az volt az utolsó a magyar A-válogatott, amely világversenyen szerepelt. Ugyanakkor ha lajstromba vesszük a mérkőzéseit, azt látjuk, hogy a sikeres vb-selejtezők után, a világbajnokságot megelőző egy teljes esztendőben Wales, Algéria, Dél-Korea, Katar és Ázsia válogatottját győzte le – na meg Brazíliát, amely (mint az a Válogatott gyűjteményből is kiderül) le akarta mondani a pesti fellépést, mivel az itáliai klubokban szereplő játékosait (Edinho, Toninho, Cerezo, Junior, Dirceu) nem engedték el, Zico, Socrates, Leandro és Branco pedig megsérültek, úgyhogy a pár héttel később a világbajnokságra kiutazó huszonkettes keretben mindössze heten szerepeltek a Budapesten pályára lépők közül. Ma is vita folyik arról, hogy a nyolc hónap kihagyás után aktivizálódott brazil válogatott nem-e afféle B-csapatnak tekinthető. A talán legkomolyabb ellenfél, Mexikó ellenében viszont a Mezey-gárda simán veszített. A selejtezősorozat nagy bravúrjának Hollandia idegenbeli legyőzése számított, itthon ellenben kikaptunk a Cruyff és a '88-as Európa-bajnok közötti „átmeneti" Oranjétől; Cipruson ugyanakkor csak az utolsó percben sikerült bepasszírozni a győztes gólt. E sorok szerzője a fentieknél nagyobb eredménynek tartja az 1982-es Mundialra való kijutást, ahol többek között Angliát és Romániát utasítottuk a selejtezőcsoportban magunk mögé.

Mindazonáltal a mérleg másik serpenyőjében az a kétségtelen tény van, hogy a megcáfolhatatlan szikár adatokat tekintve a magyar labdarúgó-szövetségi kapitányok eredményességi rangsorában Mezey György a harmadik.
Eddig a kitérő, kanyarodjunk vissza a Válogatott gyűjteményre, amely elődje szemérmességétől eltérően nem áll meg 1986-nál, hanem az azóta eltelt két és fél évtizedet is górcső alá veszi. A szerzők az eddigi 874 (lapzárta a 2012. októberi, törökök elleni vb-selejtező után volt) válogatott mérkőzésből kiemeltek 58-at, amelyeket valamilyen szempont alapján emlékezetesnek, különlegesnek tartanak. Nem föltétlen a glória okán: három fejezet szól a nagy győzelmekről, kettő a nagy vereségekről, egy az emlékezetes döntetlenekről, ezeken felül egy fejezet az osztrákok elleni örökrangadókból lajstromoz, egy a valamiért elsőnek számító mérkőzésekből, egy pedig megkísérli a lehetetlent, és a tizenegy posztra megpróbál külön-külön tizenegy legjobbat megnevezni. (Minden bizonnyal ez utóbbi váltja majd ki a szurkolók és a futballmindentudók között legnagyobb vitát. Nyilván lesznek, akik zokon veszik, hogy mondjuk 87 válogatott fellépés ide vagy oda, Király Gábor miért szerepel a kapuslegendák között, és miért nincs ott, teszem azt, Gujdár Sándor vagy Sáfár Szabolcs.)

Természetesen egy ilyen összeállítás szükségszerűen szubjektív, még akkor is, ha bizonyos mérkőzések kihagyhatatlanok. Mindenkinek megvannak a kedvenc, számára legemlékezetesebb meccsei, amelyeket alkalmasint hiányolhat egy efféle fölsorolásból, esetleg nem érti, hogy közben amaz miért került bele. E sorok írója is elgondolkodott például azon, hogy mitől volt különleges mondjuk a 2003-as, lettek elleni 3–1 – nos, hát azért, mert 1986 óta ez volt az első alkalom, hogy a magyar válogatott tétmérkőzést nyert a kvalifikációs sorozat után egyazon csoportból továbbjutó ellenféllel szemben. Az olaszok elleni 2007-es diadalról pedig talán kevesen tudták eddig, hogy általa megszakadt az azurrik elleni negyvenkét esztendős nyeretlenségi sorozatunk, ráadásul 1966 óta először kerekedtünk felül regnáló világbajnokon. Biztos lesznek ugyanakkor, akik számára kérdésként vetődik fel, hogy az argentinok elleni 1978-as 1–2 miért a sorsfordító vereségek között szerepel, hiszen – ahogy azt a mérkőzés ismertetője is írja – a magyar válogatott ezer sebtől vérezve érkezett a világbajnokságra, amelynek halálcsoportjában nyitómeccset kellett vívnia az erős politikai nyomás alatt álló házigazdák ellen, az eredmény tehát akár papírformának is nevezhető, még akkor is, ha Csapó góljával vezettünk, Törőcsiket és Nyilasit pedig kiállították.

Ha már a vereségeknél tartunk, természetesen nem maradhattak ki a nagy klasszikusok. Egyrészt a két elveszített vb-döntő, amelyekkel kapcsolatban továbbra is homály fedi, hogy vajon 1938-ban politikai utasításra forgatta-e fel a csapatot Dietz Károly szövetségi kapitány, illetve hogy a megannyi ok miatt közül melyik vezetett a leginkább a soktényezős berni vereséghez. (Megkockáztatható: talán a nagyképűség, vagyis hogy Puskásék túlságosan is biztosak voltak a győzelemben, mind közvetlenül a mérkőzés előtt, mind annak elején. Aztán későn kapcsoltak, és idegességükben sorra rontották el a helyzeteket.) Kiderül viszont, fényképsorozat bizonyítja, hogy az 1962-es negyeddöntőn Tichy lövése után a labda igenis átlépte a gólvonalat. Másrészt itt van a csehszlovákok elleni 1–4 is, amelyet követően az edzőlegenda, Lakat Károly (az egyik szerző édesapja) Muhi és Mohács után Marseille-t nevezte meg nagy bukásaink soron következő színhelyeként. (Ehhez hasonló, csak éppen pozitív végkicsengésű történelmi analógiát húzott elő a Hobo Blues Band a 6-3-ra emlékező, a címben idézett dalában.) Na és természetesen bekerült a jugoszlávok elleni 1997-es 1–7, ugyancsak a sorsfordító vereségek sorában szerepel, noha, valljuk meg, legföljebb a számszerű végeredmény lehetett meglepetés, maga a vereség ténye nem – egyébként pedig a K. O. ellenére az Üllői úti lelátón meglehetősen derűs, ironikus hang uralkodott, a közönség például kórusban emlegette a kritikus utolsó perceket (Csank kapitány szavajárása volt ez, korábban többször is a meccs végén kaptunk gólt), amikor pedig 0–7 után Illés szépített, a publikum olyan gúnyos ovációban tört ki, hogy menten leszakadt az ég.

Igen, egy ilyen összeállítás mindenképpen szubjektív, és vitára ad okot (ami nem föltétlen baj), hiszen mindenkinek megvan a maga emlékezetes mérkőzése, amelyeken esetleg olyan személyes dolog történt, hogy az számára különlegessé teszi. Jelen sorok többször említett szerzője például ma is kíváncsi arra, hogy az 1988-as, angolok elleni 0–0-on Détári kinek az anyját emlegette: a labdáét, mert nem arra ment, amerre szánta, vagy a kapufáét, mert nem pár centivel arrébb áll. Ugyanígy arra is kíváncsi, hogy vajon miért köszönt reá az 1999-es, Moldova elleni tragikus 1–1-en, bemelegítés közben a nézőteret vizslató egyik magyar védő. Az 1997-es, ausztrálok elleni 1–3-on, a Puskás Öcsi 70. születésnapjára rendezett gálavereségen a bőrkabátos, napszemüveges Deutsch Tamás későbbi sportminiszter, a norvégok elleni 1–1-en a pár hétre rá elhunyt Czibor Zoli bácsi állt e sorok szerzője mellett. (Véletlenül.) 1992-ben pedig, amikor az angolok Telek Manci öngóljával nyertek a Népstadionban, a közeg tévedésből futballhuligánnak nézte, és paprikasprével lefújta.

Tényleg, jut most e sorok szerzőjének eszébe a fentebb említett Moldova kapcsán, a „kiscsapatok" elleni bukták között (lásd az Aranycsapat törökök elleni 1956-os vereségét, vagy az Izland elleni hazai 1–2-t 1993-ban) akár a 2006-os, máltai 1–2-t is lajstromba lehetne venni, elvégre a szigetország futballja éppen általunk írt történelmet: tétmérkőzésen legyőzött egy nálánál magasabban jegyzett válogatottat. Persze az egy másik lajstrom, amelyben a máltaiak sorolják fel emlékezetes mérkőzéseiket. Egyébként ha már Málta, a döntő döntetlenek fejezetébe – morfondírozhatna tovább jelen sorok szerzője – az 1988. végi szigetországi 2–2-t is bekerülhetne, mikor is az akkor aktuális bundabotrány okán erősen tartalékosan állt föl a magyar válogatott, és ennek, illetve a meccs végeredményének köszönhetően a kapitányságnak másodjára nekirugaszkodó Mezey idő előtt bedobta a törülközőt. Márpedig, meglehet, legalábbis egyesek így mondják, ha nincs a bundaügy, a máltai iksz és a kapitányi lemondás, kijutunk az 1990-es vb-re az amúgy nem túl izmos selejtezőcsoportból.

Viszont az is igaz, mondhatnák erre mások, hogy Málta rá néhány hónappal a Népstadionban is döntetlent ért el – Carmel Busuttil odakint már kétszer bemutatkozott a magyar védelemnek, Budapesten pedig az ő találata után csupán üggyel-bajjal, Boda tizenegyesével tudtunk egyenlíteni. Ilyenformán pedig joggal vethetné e sorok szerzőjének szemére valaki, hogy ugyan miért akarná szerepeltetni a máltai 2–2-t a döntő döntetlenek fejezetében, amikor nem sokkal később itthon csak futni tudtunk az iksz után.

A fenti néhány kiragadott és erősen szubjektív példa is mutatja, hogy a kedvenc, vagy legalábbis kinek-kinek valamiért fontos, pozitív vagy negatív viszonylatban jelentősnek tartott válogatott meccsek sorát végtelenségig lehetne folytatni. Teljes objektív lista értelemszerűen nem létezik, legföljebb átfedések lehetnek, amint erre a kötet bevezetője külön föl is hívja a figyelmet. Oktalanság volna számon kérni egy ilyen könyvön, hogy miért ez a meccs került ebbe a fejezetbe, és miért nem amaz, vagy hogy a posztonkénti tizenegyes rangsorban mondjuk a jobbhátvédek között Rudas miért előzi meg Buzánszkyt, és ki a jobb balszélső, Kovács Kálmán, Esterházy, netán Dzsudzsák. Ez egy vállaltan szubjektív gyűjtemény, a futballnak pedig éppen az az egyik szépsége (vagy talán csúfsága?), hogy szubjektív véleményeket és ítéleteket hajlamosak vagyunk objektívnek venni és ölre menni miattuk. (Nem mellesleg az Aranycsapat árnyékában mára szinte elfeledett, 91 évesen ma is fitt Rudas Feri bácsit ideje „rehabilitálni".)

A Válogatott gyűjteményben egynémely közkeletű legenda is szertefoszlik, például hogy az évszázad mérkőzésén nem szakadt meg az angolok 90 éves hazai veretlenségi sorozata, lévén, hogy az soha nem is létezett, már csak azért sem, mert mondjuk 1949-ben az írek is győztek Albionban. Az Aranycsapat négyéves veretlensége is immáron a múlté, miután az MLSZ utólag két, eredetileg Moszkva válogatottja ellen vívott 1952-es mérkőzést (egy vereséget és egy döntetlent) hivatalos válogatott mérkőzésnek minősített. Az utolsó fejezet pedig egy újabb lajstrom, a magyar labdarúgó-válogatott 874 fellépésével és azok magyar gólszerzőivel, aminek böngészése során kellemes és hasznos időtöltés gyanánt olyan és ehhez hasonló saját statisztikákat lehet készíteni, hogy például 1917-ben Schaffer hét egymás utáni válogatott meccs mindegyikén gólt lőtt, Puskás azon 1949–1950-ben ezt is felülmúlta egy nyolcas szériával; Bene 1966-ban, Priskin 2006–2007-ben produkált egy ötös sorozatot; na de mielőtt elkezdenénk valamiféle dobogót összerakni, megfontolás tárgyaként itt van Kocsis, aki 1954 tavaszán öt egymást követő mérkőzésen összesen 13 gólt szerzett, 1954 őszén pedig zsinórban hat mérkőzésen 10-et, a két széria közötti egyetlen kihagyás a világbajnoki döntő Bernben...

Ez a könyv azok sorába tartozik, amiket nem egy szuszra olvas el az ember, hanem többször is leveszi a polcról, lapozgatja, böngészgeti, rácsodálkozik a ritka képekre (az egyiken például egy olyan pár futballcsuka látható, amit a brazilok vágtak hozzá a magyar játékosokhoz az 1954-es vb-elődöntő után kitört öltözői verekedés során), közben mereng és fölidéz, urambocsá ellentmond és érvel, nem utolsósorban pedig összeveti a könyvben szereplő emlékeket a személyesekkel.

Szerző: Benedek Szabolcs

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Ebben az EU-s országban engedélyezhetik legközelebb az eutanáziát

Újabb ország parlamentjében nyújtottak be olyan törvényjavaslatot, mely az eutanáziát lehetővé tévő gyógyszer engedélyezésére vonatkozik. Könyveket ajánlunk a hír mellé.

...
Zöld

4 könyv azoknak, aki hátat fordítanának a magánynak

Az Egyesült Államokban élő 45 és 65 év közötti emberek jóval magányosabbnak, elszigeteltebbnek érzik magukat egy friss tanulmány szerint, mint európai társaik. 4 könyvet ajánlunk a jobb társas kapcsolatokért.

...
Zöld

Zöld kiadók: Mik azok a környezetbarát betűtípusok?

A világ egyik legnagyobb kiadója, a HarperCollins több ezer fát mentett meg azzal, hogy az utóbbi pár évben apró, zöld szemléletű változtatásokat vezettek be a könyvtervezés terén.