A börtönben ritka a férfiromantika

Valuska László | 2012. december 05. |

Fiáth Titanilla: Börtönkönyv - Kulturális antropológia a rácsok mögött

Háttér Kiadó, 2012, 252 oldal, 2967 HUF

fiath1.jpgFotó: Valuska Gábor

A börtön különleges, erőszakkal, szexualitással teli világát belülről pontosan és szórakoztatóan ritkán mutatják meg az avatatlanoknak. Vagy túl sok az írói fantázia, vagy túl kevés. Fiáth Titanilla börtönpszichológus és kulturális antroplógus 2004-2006 között a Baracskai Országos Büntetés-végrehajtási Intézetben dolgozott, majd 2007-től a Budapesti Fegyház és Börtönben. A Börtönkönyv című tanulmánykönyve pont olyan, amilyennek a borítója ígéri: színes, élményekkel teli. Fiáth megírta, milyenek a szexuális és hatalmi viszonyok a börtönben, hogyan alakítják a divatot a rácsok között az elítéltek.

Milyen volt az első napod a börtönben? Mennyire voltál felkészülve az ottani dolgokra? Milyen nehezen fogadtak el?

A pszichológia szakot el lehet úgy végezni, hogy nem kerülsz személyes kapcsolatba emberekkel. Amikor egy idős nevelő először vezetett körbe a börtönben, megálltunk a sétaudvaron, és vagy hatszáz szempár szegeződött rám. Azt hittem, elájulok – nem azért, mert évek óta elzárt férfiak néztek egy nőre, hanem inkább arra gondoltam: "Te tapasztalatlan, naiv hülye, mit fogsz tudni mondani ezeknek az embereknek?". Az elfogadás folyamatát az egyes emberek és a közösség szintjén is le kell játszani. A fogvatartottak először trükkösen megvizsgálják, nem vagy-e vamzer (pl. egyik elítélt azt mondta az első munkanapomon, hogy egy hónapja heroinozott bent. Ha feldobom, azonnal tudni fogják, hogy én voltam, ugyanakkor semmire sem megyek vele, mert a vizeletteszt már nem fogja kimutatni). Mások a fiatalságomat kifogásolták, az élettapasztalatok feltételezett hiányát kérték számon, aztán kiderült, hogy – ahogy nem biztos, hogy a rákbeteg orvos a legjobb onkológus, úgy – nem feltétlenül az ex-dzsánki válik be a legjobban az addiktológiában, és nem kell töviről-hegyire ismerned a pesti alvilág mindennapjait ahhoz, hogy segíthess.

A börtön világát filmekből ismerni (Chopper, A remény rabjai, Szökés, Alcatraz etc.), a könyvedből mégis az derül ki, hogy ez az önálló szabályokkal rendelkező világ az erőszakossággal szemben inkább egzotikusan különleges. Milyennek látod a börtönt?

Az erőszakosság nem az egyetlen tulajdonság, amit odabent tisztelnek, és sok múlik azon is, hogy milyen egyéb személyiségvonásokkal, intelligenciával, kapcsolathálóval és tőkével rendelkezik valaki. Szerintem a börtön nem az a könnyen érthető, statikus világ, amilyennek gyakran ábrázolják. Ha fix szerepek vannak, és az elítéltek nem felejtenek, akkor hogy lehet az, hogy a tegnap a szintre érkezett J. Károlyt, aki 2009-ben a legnagyobb vamzernek számított, mégis befogadta az egyik, főként jógyerekekből álló zárka? Károly vamzerségét "kimagyarázták": gyerekkori barát, egyébként "jó a vére", mellette nem lehet unatkozni, különben is: nekik sohasem ártott. Mindez egy olyan világban, ahol borzasztóan merevek és átjárhatatlanok a társas kategóriák, nem fordulhatna elő.

Milyen etikai kérdésekkel kellett szembenézned, hogy pszichológusként szereztél információkat, majd antropológusként megírtad azokat egy könyvben?

A könyvben viszonylag keveset használok a terápiák anyagából. Többnyire a mindennapi történéseket és az azokhoz fűzött interpretációkat vizsgálom. Gyakran kapnak írásbeli "házi feladatokat" is az elítéltek bizonyos témákról, és mindig tudják, hogy valamilyen cikkhez vagy kutatáshoz kell. Általában örülnek, hogy segíthetnek a "doktori megírásában". Az etikai problémák részben orvosolhatók azzal, hogy név nélkül vagy álnéven említem a szereplőket, illetve az érdeklődőknek meg is mutatom a cikkeket. Sokan hallottak a múltkor a rádióban, és azóta egyfolytában kölcsönkérik a könyvet.

fiath2.jpg

A börtönnek saját nyelve van (csicska, vamzer, smekker, rodázik, kannibálok, recseg etc), mennyire változik ez a nyelv? Milyen gyorsan lehet elsajátítani? Mik a legfontosabb jellemzői?

Ahogy a civil világban, úgy a fogvatartotti közösségekben is presztízsértékű, ha valaki kreatívan bánik a nyelvvel. A valódi, erőszakos összecsapások viszonylag ritkák: sok múlik a fellépésen, azon, hogy ki mennyire tudja elhitetni a társaival, hogy komolyan beszél. A leleményesség elsősorban nem a szavak, hanem a szókapcsolatok szintjén, illetve a metaforák, hasonlatok alkalmazásában érhető tetten. A sztorizás maga, azaz hosszabb szövegek megalkotása pedig az identitás-építés és énbemutatás legjellemzőbb eszköze.

A szigorú szabályok ellenére komoly energiákat fektetnek az elítéltek a ruházatuk átalakítására, hogy divatosak legyenek. Mennyire tiltja ezt a belső szabályzat? Milyen átalakításokat végeznek? Mik a divatirányzatok a börtönben?

Ahogy a könyvben írom is, sok esetben a civil divattal ellentétes trendeknek lehetünk tanúi. A börtönben a hangsúly a formaruha "civilesítésére" és egyéniesítésére esik. Például lehet, hogy kint a galléros ing menő, a márványkoptatott farmer pedig kínos, de ha az egyeningnek gallérja van, akkor inkább levágják, a nadrágot pedig fehérre hipózzák, csak hogy előtűnjön a tömegben. Elvileg nem szabadna alakítgatni a ruházatot, de sokszor olyan apró trükkök ezek – a nadrág behúzása csípőtájékon, vagy "élvarrás" készítése –, amitől az egyenruha egyszerűen jobban áll a viselőjén, így viszont könnyű elsiklani felette.

A macsó heteroszexuális világban hogyan boldogulnak a homoszexuálisok, transzvesztiták, transzszexuálisok vagy biszexek? A filmes tapasztalatok alapján nekik a legnehezebb, a könyvedből ennek majdnem az ellenkezője derül ki.

Attól függ, ki mit vár el. Találkoztam olyan transzszexuálissal, aki azonnal védett körletre kérette magát, mások viszont élvezik, hogy könnyen találnak udvarlót, szexuális partnert vagy "férjet" maguknak. A társaik sokszor azért nem bántják őket, mert félnek attól, hogy azonnal feldobnák a személyzetnek az erőszakoskodást. Ha egy-egy zárka befogadja őket, jó szolgálatot is tehetnek (például bizonyos, nőiesnek gondolt feladatok elvégzésével, vagy esténként a becsempészett fehérneműben való táncos showműsorral). Férfiaknál ritkábbak a romantikus kapcsolatok, inkább a szexualitásra kerül a hangsúly, a női börtönben viszont többnyire a fordítottja az igaz. Ha valaki homoszexuális kapcsolatba kezd, még azt is elvárják, hogy tudassa a rokonsággal: így érzik biztosítva, hogy nem egyszerűen a testiségről van szó, és hosszú távra is tervezhetnek.

fiath3.jpg

A börtönben a gyúrás egyfelől a kevés testmozgást jelenti, másfelől az izmokkal státuszt is szerez az ember. Milyen szerepe van a gyúrásnak?

Az izmos, kidolgozott test erőt sugároz, így – az állatvilághoz hasonlóan – rengeteg nyílt konfliktustól is megkíméli a tulajdonosát. A személyes hatalom kimutatása mellett a férfiasság túlhangsúlyozása a homoszexualitás vádjának kivédése miatt is lényeges. A mozgás a nyilvánvaló előnyök mellett – mint amilyen a fittség és a testi-lelki egészség megőrzése – a kiscsoportképződés miatt is kiemelkedő fontosságú. Az együtt edzők a börtönhatalomtól független, legitim közösséget és kultúrát hoznak létre, és az sem mellékes, ahogy a gyúrás kötött programja segít az időt strukturálni és értelmessé tenni a mindennapokban.

Hogyan lehet segíteni egy elítéltnek abban, hogy tíz vagy több évet lehúzzon négy fal között? Mennyire nyílnak meg egy pszichológusnak?

Hosszú ítéleteseknél nem egyszerűen az a fontos, hogy hasznosan töltsék el az időt. A "hasznosságot" többnyire a mi fogalmaink felől értelmezzük, márpedig a jó megküzdés alapfeltétele, hogy az elítélt ne felesleges, zárójelbe tehető időként élje meg a börtön mindennapjait, hanem felfogja, hogy az ő életének ideje az, ami telik – hogy olyasmivel foglalkozzon, amit szervesen be tud illeszteni majd a civil életébe is. Ilyen lehet az érettségi, diploma, nyelvvizsga megszerzése, fontos barátságok kialakítása, a hozzátartozókkal való kapcsolattartás minőségének megőrzése, a testedzés és így tovább. Pszichológusként motiválhatjuk ezekre az embereket, de 5–10 év alatt számos egyéb probléma is előáll, amivel foglalkoznunk kell – a hozzátartozók halálától, a feleségek lelépésétől kezdve a korábbi, traumatikus események feldolgozásáig, amik sokszor az elítélt aktuális viselkedése kapcsán kerülnek felszínre. A megnyílás sebessége esetenként változó. Általánosságban azt mondhatom, hogy a nők szinte az első alkalomtól kezdve tudják, hogy mire használható egy pszichológus, és mennyit profitálhatnak akár egyetlen, a megszokottnál intimebb beszélgetésből is. A férfiak többségét szocializálni kell arra, hogy a pszichológus nem gyakorlati segítséget nyújt – zárkacserét, munkát stb. –, azonban mégis hasznos lehet.

A könyvedben említed, hogy a beszélgetésekből az derül ki, hogy mindenki a körülmények áldozataként került a börtönbe. Milyen stratégiákkal igyekeznek az elítéltek feldolgozni a helyzetüket?

Azok a stratégiák, amelyek a börtönnel szembeni jó megküzdést szolgálják, gyakran kifejezetten aláássák a visszailleszkedési esélyeket. A fogvatartottak időnként afféle Robin Hoodként – "Én csak a Tesco-ból loptam, de hát az egy rabló multi!" – vagy a gengszterfilmek nagymenőjeként tekintenek magukra akkor is, ha ezek a helyzetértékelések csak korlátozottan igazak. Legtöbbjük mögött sem olyan erős családi háttér, sem olyan anyagi bázis nem áll, mint amilyenre – az önbecsülésük fenntartása vagy a jó börtönhírnév megszerzése miatt – szeretnek visszaemlékezni. Ennek viszont az lesz a következménye, hogy nem intéznek szállást maguknak időben a szabadulás előtt, vagy torz elképzeléseket dédelgetnek a munka világáról. Valószínűleg egy hiperaktív, szélsőségesen élménykereső embert kár lenne beállítani a szalag mellé, de ha még öt év után is azt gondolja, hogy a heroinfüggőség lényegében a szabadsággal egyenértékű, akkor nem próbálja ki magát grafikusként vagy tetoválóművészként, amihez pedig igenis volna tehetsége. Nagyon fontos, hogy megismerjük a fogvatartottak értékrendszerét, mert ha nem ágyazódik be a börtönben szerzett tudás, akkor a legkiválóbb tanfolyamok és agressziókezelő tréningek is csak jó időtöltések maradnak, amelyeknek a falakon kívül semmi értelmük.