Bíró Yvette első regényének, a Futónak bemutatóját a Kino moziban Légyott címmel tartották, és olyan sokan látogattak el, hogy a nagyobbik vetítőben is alig-alig lehetett elférni. Ha körbenéztünk rengeteg híresség vett minket körül: filmrendező, filmesztéta, író egyaránt helyet foglalt a nézőtéren. A beszélgetést vezető Borbély Szilárd költő meg is jegyezte, ha tudta volna előre, hogy ennyi neves személyiség lesz jelen, korántsem biztos, hogy vállalkozott volna a beszélgetés moderálására.
Borbély bemelegítésként arról kérdezte a szerzőt és a szerkesztő Péczely Dórát, hogy a mű végén szereplő két dátum (1982-1983 New York, 2009-2010 Párizs), pontosan mit is jelentenek. Az első lényegében a New York-i letelepedés dátuma. A szöveg ekkor született meg egy majdnem teljesen üres lakásban, amely utána sok-sok évig a pince mélyében pihent. Itt porosodott, míg végül a párizsi költözködéskor véletlenül ismét előkerült az egyik dobozból. „A ládán a következő felirat volt olvasható: The book of the books – kinyitottam és elgondolkoztam rajta, lehet, hogy érdemes befejezni. Ennyi év elteltével talán már képes vagyok távolságot tartani” – magyarázta Bíró Yvette.
Az eredeti szövegen szinte semmit nem kellett változtatni. Stilisztikailag, szerkezetileg változott valamelyest, arra kellett figyelni, hogy a harminc évvel ezelőtt íródott könyv ma is éljen. Én egyébként úgy neveztem el, hogy csillagregény. Van egy nagyon erős kiindulópontja, magja a regénynek, amelyhez azután állandóan visszatérünk. Az összes későbbi történés, elágazás lényegében ehhez kanyarodik vissza” – tette hozzá Péczely Dóra.
Nemcsak szerkezetében, hanem nyelvezetében is rendhagyó műről van szó, amelyet memoárként, esszéregényként, novellafüzérként is olvashatunk. Nem hagyományos, a klasszikus értelemben vett regény, hanem sokkal inkább laza szerkezettel rendelkező visszaemlékezések füzére, miközben mégis koherens egészet alkot, mert az élet történései viszik előre a cselekményt. A több országon keresztül tartó, nyughatatlan vándorlás így válik elevenné. „Ez a szerkezet engem egyáltalán nem zavart, mert csak így lehetett hiteles. Ez egy rejtett történet, egy be nem vallott történet. A legközelebbi barátok is csak töredékét ismerték. Nem is gondoltam arra soha, hogy egyszer a nyilvánosság elé tárom, de most mégis megtörtént” – mondta Bíró Yvette.
Hogyan magyarázhatók, érthetők meg a belső történések, emléktöredékek a bennük feltárulkozó trauma felől? Mennyiben értelmezhető a főszereplő, Marion gyászának elbeszéléseként vagy éppen ennek eltakarásaként a könyv? Bíró Yvette szerint inkább arról szól, hogyan lehet a belső kétséget, bizonytalanságot, szégyent, bűntudatot elbeszélni. Paradox módon a megnevezhetetlent valahogy szavakba foglalni.
„Marion meséli el a történetet, miközben főként a férfiakról szól a mű. Az elvesztett férjről, fiúról, és végül az apáról. Míg a női elbeszélő sorsa jelenti az élettel való szembenézést, megbékélést, újrakezdést, cselekvést. Marion viszont úgy mesél, hogy nem adja ki magát, nem tárulkozik ki, nem felel, nem vall, nem könyörög, nem bocsájt meg. Egyszerűen az életre hagyatkozik. Túlél, miközben, mégis valamiféle feloldást várnánk a mű végén” – folytatja Borbély.
„Ez a felállás egyáltalán nem véletlen, abból a kultúrából ered, ahonnan származom. Így tudok beszélni, nézni, gondolkodni. Ez az anyanyelvem. Sokan kérdezték már, miért nem egyes szám első személyben írtál? Ez számomra teljesen elképzelhetetlen lett volna. Kellett a távolság, úgy kitárulkozni, hogy közben kívülről szemlélhessem önmagamat, mintha nem is én lennék. A feloldozás egyébként a könyv végén olvasható Pilinszky idézet” – zárja a beszélgetést Bíró Yvette. Gondolhatjuk azt is, magának a szövegnek a közreadása, a kibeszélés ténye önmagában is jelent egyfajta megbocsájtást!
