Richard Scarry munka közben (forrás: Móra)
Idén nyáron ünnepelte volna századik születésnapját Richard Scarry, akinek neve egybeforrt a Tesz-Vesz Városéval. Az antropomorf állatokkal benépesített sorozat könyveit már a sokadik generáció böngészi, és népszerűsége máig töretlen (csak két szám: nevéhez több mint 300 könyv fűződik, és ezek világszerte több mint 100 millió példányban keltek el). Az amerikai születésű Scarry élete utolsó 25 évét Svájcban töltötte, ott is hunyt el 1994-ben, munkásságát pedig fia, a szintén illusztrátor Richard „Huck” Scarry viszi tovább, akinek alakja először medvebocsként, majd a Tesz-Vesz-sorozat Cicójaként (angolul: Huckle) bukkant fel a mesékben. Richard „Huck” Scarry a napokban Magyarországra látogat, és Budapest mellett több vidéki nagyvárosban is együtt fog rajzolni a magyar gyerekekkel. Látogatása előtt írásban válaszolt a kérdéseinkre, interjúnkból pedig kiderül, milyen ember volt valójában Richard Scarry, mi lehet a titka a könyveinek, és persze szóba kerülnek a kedvencek is.
Hogyan emlékszik vissza, milyen volt gyerekként a Tesz-Vesz Város? Volt annak idején bármiféle befolyása az édesapja munkájára?
A Tesz-Vesz Város valójában a Sürgés-forgás Tesz-Vesz Városban című könyvvel jött létre, amely 1968-ban jelent meg. Ez volt az az év, amikor a családunk Connecticutból a svájci Lausanne-ba költözött. Abban az időben én tizenöt éves voltam. Ugyanakkor a Tesz-Vesz Város szereplői először egy másik kedves könyvben keltek életre, amely 1966-os megjelenésű: ez volt a Tesz-Vesz szavak. Az anyámmal rögtön magunkra ismertünk a könyvben szereplő medvecsalád tagjaiban. Az anya ott is mindig mindent eléget a sütőben, én meg egy cuki kicsi, bőrnadrágos medvebocs vagyok, akit Huckle-nak hívnak. Az emberek gyakran faggatták az apámat: „Honnan szedi az ötleteit?” Az apám pedig mindig azt felelte: „Odakint! Az utcán!”
Természetes, hogy az apám némi ihletet merített a mindennapi ténykedéseimből. Ugyanakkor szerintem jó tudni, hogy az apám gyakran úgy gondolt magára, és gyakran kicsit úgy is viselkedett, mint egy gyerek. Csodálatos volt. Tudta, mennyire fontos, hogy mindig életben tartsuk a bennünk élő gyermeket. Mindig tudni akart dolgokat… Ki akart deríteni dolgokat. Gyermeki kíváncsiság élt benne. A legegyszerűbb dolgokban is megtalálta a legnagyszerűbb élvezetet. Örökké nevetett. Nagyon komolyan vette a munkáját, de örömét lelte benne!
Richard Scarry: Balfogások, nyafogások Tesz-Vesz Városban
Fordította: Réz András, Móra Könyvkiadó, 2019, 59 oldal, 2999 HUF
Mi ebből az időből a legerősebb emléke? Tudjuk, hogy ezek a könyvek sokat jelentenek egy csomó gyereknek, de mit jelentettek az ön édesapjának?
Az az igazság, hogy egy olyan városban laktunk, ahol rengeteg csodálatosan kreatív ember élt. Néhányan a játszótársaim szülei közül gyerekkönyv-illusztrátorok voltak, így nekem teljesen normális volt, hogy a szüleim gyerekkönyveket írnak és illusztrálnak. Ekörül nem alakult ki semmiféle „aura”. Persze rengeteg emlékem van a gyerekkoromból. De rövidre fogva, azt kell mondanom, rendkívül szerencsés vagyok, hogy azok voltak a szüleim, akik. Okosak voltak, szellemesek, viccesek. Mindig szakítottak időt arra, hogy velem legyenek. Rengeteg dolgot csináltunk közösen! Sütit sütöttünk (és odaégettük), érméket gyűjtöttünk, apály idején kagylókra vadásztunk a közeli vízparton, vitorláztunk, síeltünk, kirándultunk és utaztunk. A szüleim imádták az életet, és ezt rám is átragasztották gyerekkoromban.
A két Scarry
Az édesapja könyvei sok olyasmit tanítottak a gyerekeknek a hétköznapi életről – legyen szó akár bevásárlásról, munkába járásról vagy csak arról, hogy néhanapján orvoshoz kell menni –, amik a mai napig relevánsak. Mindeközben akadtak olyan részletek, amelyeket módosítottak vagy töröltek a történetekből (ezekről korábban ITT és ITT írtunk) annak érdekében, hogy a mesék tükrözzék a társadalmi változásokat. Ez ügyben ki hozta meg a végső döntést? Kívülről jövő nyomásról beszélünk, vagy az édesapja maga határozott a módosításokról?
Az 1963-as megjelenésű Tesz-Vesz szótár talán az a kötet, amelyről a leginkább ismerik az apámat. A hatvanas és hetvenes években számos amerikai nő követelt – jogosan – nagyobb egyenlőséget és tiszteletet. A kiadónk úgy érezte, hogy a könyvben ábrázolt szerepek némelyike talán túl ódivatú, és nagyobb arányban kellene a női karaktereket olyan szerepekbe helyezni, melyeket korábban férfiasnak tekintettek. Az apám nem ellenezte mindezt, hiszen nagyon erősen támogatta az egyenlőséget. De a komolyság dacára nevetett is: ha a szereplői közül sokan nadrágot és kezeslábast viselve mennek a dolgukra Tesz-Vesz Városban, akkor ki tudja majd megmondani, hogy ez a nyuszi vagy az a malac fiú-e vagy lány?
Nem nehéz elképzelni, ahogy Richard Scarry belerajzolta az ismerőseit a történeteibe – de vajon saját magát belerajzolta-e?
Az apám szerintem két szereplő elegye lenne: az egyik Fér Egon, az örök optimista, aki mindig nagyszerű megoldásokat talál, mindig boldog, ezzel egyidejűleg viszont az apám Bukdács úr is lehetne, aki véletlenül eltör dolgokat, és mindig valami malőr éri. Ám Bukdács úr is mindig derűlátó marad: ha elesik, feláll, leporolja magát, és panasz nélkül folytatja az útját!
Az édesapjának rengeteg könyvet köszönhetünk, de hogyan nézett ki a gyakorlatban egy munkanapja?
Az apám keményen hajtott. Minden egyes nap dolgozott. Ugyanakkor hihetetlenül tehetséges és gyors is volt. Fogalmam sincs, hogyan rajzolhatott olyan sokat! Szerintem a titok abban rejlik – a rajzolás csodálatos képessége mellett –, hogy egészen egyszerűen szerette, amit csinált, és pontosan tudta, mit akar csinálni! Ez némiképp leegyszerűsítésnek hathat, de a legelső évben, amikor gyerekkönyv-illusztrátorként kezdett dolgozni, egyetlen év leforgása alatt nem kevesebb, mint hat Kis Aranykönyvet illusztrált. Azért az nem semmi.
Valahol azt olvastam, hogy Richard Scarry kedvenc szereplője Egon volt. Önnek ki a kedvence?
Az apámhoz hasonlóan valamennyi szereplőjét nagyon szeretem – ahogy a szülők is szeretik az összes gyereküket. Mind viccesek, elbűvölőek és megnyerőek – még a legkomiszabbak is, mint amilyen Durci vagy Zsémbes úr! Habár nehéz lehet velük együtt élni, és nehézséget jelenthet, hogy a többséghez igazodjanak, de valahol legbelül gyengédség és melegség lakozik bennük, ami végül megmutatkozik.
Egon természetesen eléggé speciális eset: nincsenek karjai, csupán egy lába van, de szinte bármit képes megtenni és olyan helyekre is be tud jutni (például egy lefolyócsőbe), ahová más nem. Mindig vidám, és ragyogó ötletei vannak. Én is csípem őt!
A Tesz-Vesz Város-sorozat varázsa szemlátomást nem kopik, mi lehet a titka?
A válasz összetett – és mindig van benne egy kis rejtély. Először is: az apám egészen egyszerűen szerette, amit csinált. Örömet okozott neki. Megnevettetett minket! A szereplői hihetetlenül bájosak. Mindegyik nagyon helyes. Tisztelik egymást, és mindig készen állnak arra, hogy segítő kezet nyújtsanak. Illusztrátorként az apám egy mester volt. Kitűnő érzéke volt a tervezéshez, ahhoz, hogy az alanyait harmonikus és kiegyensúlyozott módon helyezze el az oldalakon. Hogy úgy töltse meg a lapokat, hogy az ember másodjára is meg akarja nézni és fel akarja fedezni azokat! Briliáns és laza egyensúly jellemzi a színeit. Könnyű kézzel rajzolt. Ötvenakárhány év eltelt már, és minden olyan frissnek, viccesnek és újnak tűnik, mint aznap, amikor megrajzolta. Amit tett, abban egészen egyszerűen zseni volt.
Hol találkozhattok Richard „Huck” Scarryvel?
Ezen a héten Magyarországon tartózkodik majd az ifjabb Scarry, és a gyerekek több alkalommal is találkozhatnak vele. Október 4-én Pécsett, 5-én Budapesten a Hatszín Teátrumban, 6-án pedig Győrben dedikáltathatnak és rajzolhatnak együtt az olvasók Richard „Huck” Scarryvel, aki a Tesz-Vesz sorozat mellett számos nagy sikerű könyvet, többek között az idén, a Móra Kiadó gondozásában megjelent Ki volt Anne Frank? című könyvet is illusztrálta. Részletek erre>>
