Kiss Noémi könyvéről Radics Viktória írt a rádiónak, és mi jóváhagyásával újraközöljük.
Kiss Noémi: Rongyos ékszerdoboz, Magvető, Budapest, 2009.
„Tájéletrajznak” neveztem el a Rongyos ékszerdoboz című különös könyvecske különös műfaját, mely az útinaplón, az útirajzon és a novellán vág keresztül az esszé kecskeösvényein. A fiatal írónő is különös teremtés, nagyon kíváncsi, bátor és ugyanakkor szerény, csinos és csintalan, öntudatos és szorongó. Kiss Noéminek pályafutása kezdetétől egyformán kézre álló műfaja a novella, a tanulmány, az útirajz, a kritika, az esszé, és merészen mixeli őket. Teheti, van hozzá tehetsége, korán kiforrt – noha még bugyborog – a stílusa és a ritmusa, melynek sajátszerűségéből nem enged. Nem vesz figyelembe műfaji és szemléleti normákat; a saját szemével (szemüvegével) néz szét, és a saját élő nyelvén beszél, melynek grammatikája gyakran meglepően virgonc. Kiss Noémi kellőképp tiszteletlen; szabad lélek, ám ugyanakkor sohasem ő az, aki többet tud, mint a másik, vagy többet, mint egy falu, mint egy hegy, mint egy akárki. Nem ítélkezik, és nem fölülről „tekint át”; nem rendelkezik gondolati magaslattal, hanem benne van a kalamajkában, sőt növeli azt. Értelmiségi létére nem intellektualizál, ámbátor okos és szellemes megjegyzései vannak, és eredeti szelleme is van, kicsit pikírt, kicsit vicces, intelligens és nőies, elpiruló és elsápadó.
Itt most valaki végre nem Berlinről, Londonról meg New Yorkról dereng, hanem elcaplat Kelet-Európa isten háta mögötti tájaira, Bukovinába, Galíciába, Szászföldre, Bácskába – Romániába, Ukrajnába, Szerbiába. Erre kíváncsi. Nem a csillogó, hanem a „rongyos ékszerdobozra”, melyben a féldrága- és drágakövek bizsuval, a gyöngyszemek strasszal és palicsi homokkal keverednek. Kis kék uniós papírzászlócskák is vannak benne, amilyet fagyiba szúrnak a cukrászok. Sáros is meg poros is ez „ékszerdoboz”, mintha padláson vagy pincében találták volna, vagy az út mentén, megtaposva. Mi viszi ilyen helyekre a harmincas éveit taposó írónőt?
A múltja és az emlékezete. Kiss Noémi Gödöllőn született, és még kijutott neki a szocializmusból és annak realizmusából is. A gyerekkoráról meg a tanítónő nagyanyjáról szól a könyv otthoni „útilélekrajza”, Az angol iskola, amely jól szemlélteti a motivációját is. „Magyar gyerekkorral könnyű Romániába utazni”, írja, és segít nekünk is fölfedezni a kelet-európai szegény rokonokat, akiket szívesen felednénk, és viseltes, kopottas identitásunkat, amit szívesen lecserélnénk. Pedig ma nem divat az ilyesfajta emlékezés és körültekintés, az újvidéki Végel László legalábbis szomorúan állapítja meg, hogy Kelet-Közép-Európa többé nem érdekes, mivel a rendszerváltozás után is maradi maradt, agresszív és acsarkodó; egy másik vajdasági szerző, Hódi Sándor pedig azt mondja, hogy „amit »felzárkóztatásnak« és beilleszkedésnek hívunk, nem egyéb, mint ennek a szerencsétlen térségnek a végleges szétroncsolása”.
Kiss Noémi nem tartozik a közelmúlt vagy a régmúlt, a népi vagy a polgári hagyományok siratói, sem a rendszerváltozás liberális vagy nacionalista politológusai közé; a nemzeti hagyományokat olyan nagyon nem sajnálja, mivel e téren is számos „hamis igazságra” lel, de a kék uniózás hátulütőit is észreveszi. Ő nem országhatárok és nemzeti kultúrák keretei közt gondolkodik, hanem régiókban és multikulturalizmusban – ellenben figyelmes a nemzetiségeket és kisebségeket ért és érő elnyomásformákra, a kényszerű és mézesmadzagos lakosságcserékre, átépítésekre és áttelepítésekre, hely- és nyelv-, helységnév-cserékre, és megértően tekint az otthontalanná és nincstelenné tett és lett emberekre. Szolidaritással néz mindennemű -talan, -telenekre, munkanélküliekre, szegényekre, lelkiszegény újgazdagokra – egyáltalán a lukakra, törésekre, ficamokra és megbicsaklásokra érzékeny. Botlik ő maga is.
Kiss Noémi tudja, hogy a múltunkra, a múltunkba, legyen akár személyes, nemzeti vagy szülőföldes mázú, mennyi hazugság tapadt és ragadt rá. Sőt talán azokból áll a múlt. Idézem: „Csúnya, torz, hamis emlékek. Összevisszaság. Bármit rájuk fogni, hazugság volna.” Kiss Noémi közhelyekkel és ráfogásokkal hadakozik, miközben azt is tudja, hogy ezektől megtisztítani az igazságdarabkákat nem lehet, nem is kell, hisz így, „rongyosan” igazak – ezért választja gyakorta az ellentmondások keresztútjait, és nem zavartatja magát, ha valami (vagy valaki) egyszerre szép is meg csúnya is, gyönyörű is meg büdös is, felemelő is, meg lesújtó is. Mint írónak, nem feladata, hogy rendet vágjon, gyakran inkább kócol, kuszál, túloz, ám mivel jó írónő, akinek saját stílusa és technikája van, ebből mindig kisül valami, ami egyszeriben fényt vet – és felviláglanak a kusza, poros kisvilágok.
A rongyos ékszerdobozban sok minden van, nem csak igazgyöngyök, s a szemeket Kiss Noémi stílusa köti össze, a fiatal írónő izgékony szelleme és engedetlensége. Sznobok ne olvassák, csak azok, akik tűrik a szegényszagot és nem ítélik el az ízléstelenséget sem, s akik nem felejtették el, hogy honnan jöttek.
