Szív küldi - Ilyen volt a Szentimentálé a Müpában

.konyvesblog. | 2013. június 19. |

Legalább hatan szoronganak egymás hegyén-hátán egy szűkös kanapén, többeknek már csak a földön jut hely. Itt-ott akusztikus gitár a kézben, a kis csapat teljes átéléssel énekli a minden jelenlévő által jól ismert slágereket. Ez a kép most kivételesen nem a legutóbbi házibuliból, hanem a MÜPA színpadáról való, ahol a 30Y adott kedden nagyszabású koncertet. Az ilyen ötletes megoldások bizonyították, hogy a Szentimentálé lényegét jelentő bensőséges hangulatot akár az ország legnagyobb és legelegánsabb hangversenytermében is meg lehet teremteni, még ha a varázslat csak néhány pillanatra sikerült is.

Sok zenekar életében eljön az a pont, mikor belefárad a zajos bulikba, és kicsit letekeri a hangerőt, hogy érzelmesebb oldalát is megmutathassa rajongóinak. Ilyenkor menthetetlenül előtérbe nyomulnak a szövegek meg a zenei finomságok, és hamar kiderül, hogy a dalok valóban többek-e puszta talpalávalónál. A 30Y esetében mindez nem hirtelen döntés formájában, hanem organikus folyamatként bontakozott ki, hisz a pécsi bandánál szinte már a kezdetektől megvolt a csendesülős szál a hangos bulikkal párhuzamosan (akárcsak a nagy példaképükként szolgáló Kispál és a Borznál annak idején). Ez a háttérben csörgedező unplugged-patakocska duzzadt az évek során odáig, hogy egy stúdiólemez és egy film is született belőle tavaly ősszel. Kedden pedig már a Művészetek Palotájában is bemutatkozhatott a Szentimentálé, ami egyszerre volt hatalmas lehetőség és kihívás a számára.

A Lévai Balázs által rendezett film

Az est nagy kérdése az volt, hogy sikerül-e a kellő intimitást kicsiholni egy cirka 1500 férőhelyes, meglehetősen steril térből – és ebből a szempontból a koncert első harmada nem sok jóval kecsegtetett. A banda ugyan tisztességgel nekiveselkedett a daloknak, Beck Zoli pedig fesztelen szövegelésekkel próbálta oldani a szünetekben beálló jól fésült csendeket, ám ekkor még szinte láthatóan kirajzolódott a színpad és a nézőtér között húzódó demarkációs vonal. Ezen a helyzeten márpedig sem a kiváló vendégzenészek, sem a dekoratív háttérvetítések nem változtathattak önmagukban – a kreatív színpadi ötletek viszont annál inkább. Már az olyan apró momentumok is sokat dobtak a hangulaton, mint mikor Beck beült a nézők közé, hogy belehallgasson kicsit a koncertbe, vagy épp spontán leállt kezet fogni egy első sorban ülő ismerőssel. Ez a fajta oldottság szerencsére nem csak nyomokban maradt meg, hanem a koncepció vezérelvévé vált az idő előrehaladtával.

A koncert legjobb szakaszát például a már említett kanapés performansz szolgáltatta. A zsúfolt sufni-hangulat még a teatralitás ellenére is működött, amihez persze az is nagyon kellett, hogy ezt a részt kizárólag térmikrofonokkal hangosítsák. A színpad sarkába helyezett kis bútordarabon ülve végre Beck is igazán elemébe került, és a dalok között hosszas anekdotázásba kezdett a zenekar immár évtizedes történetéből szemezgetve. Ezen a részen volt leginkább kivehető Lévai Balázs keze nyoma, aki a koncert művészeti vezetőjeként is ugyanazt a keresetlen hangulatot próbálta megragadni, mint az albumhoz forgatott orfűi filmecskében. A Szentimentálé dalainak melankolikus bája itt érvényesülhetett a legjobban, na meg a ráadás teljesen akusztikus dalaiban.

Persze a nagyzenekari részben is volt pár katartikus pillanat (a Mentés másként például elementáris erejű volt), de azért akadtak bőven üresjáratok is. Kifejezetten jó döntésnek bizonyult, hogy Beckék nem az unplugged műfajában annyira jellemző szimfonikus bővítést erőltették, hanem főleg fúvósokkal támogatták meg a hangzást. Az időnként New Orleans-i módra menetelő rezesek, a zenei virtuozitáson túl még dramaturgiailag is hozzá tudtak adni a koncerthez. Mindez kevésbé mondható el a filmben még központi szerepet játszó háttérvetítésekről, melyeket Lévai Balázs álmodott a banda mögötti falra. A videók helyenként pusztán illusztrálták a szöveget, máshol inkább a pszichedélia uralkodott, ám a dalok jelentéstartományát egy fikarcnyit sem tágították. A legötletesebb design-elemnek az a Szentimentálé logójává érlelődő kis kék szívecske bizonyult, mely a lábdobra vetítve dobogott a koncert folyamán. A fináléra azonban ez is elszabadult, és ugyanúgy túl lett hangsúlyozva, ahogy a dalszövegekben is irritálóan sokszor kerül elő a szív motívuma. Szó se róla; ha valaki Szentimentálé címen futó koncertre vált jegyet, akkor aztán ne panaszkodjon az érzelmek parttalan áradása miatt. Számomra mindössze az tűnik elképzelhetetlennek, hogy a szív állandó emlegetése nélkül ne lehessen érzelmes számot írni becses magyar nyelvünkön.

A koncertnek tehát megvoltak a hegycsúcsai és hullámvölgyei, az alapvető problémát viszont a végiggondolatlan alapkoncepció okozta. Mintha Lévaiék nem tudták volna eldönteni, hogy dramatizált zenés show-t vagy pedig nagyszabású, jó hangulatú gálakoncertet szeretnének csinálni. Bizonyos elemek a Pink Floyd-féle „gesamkunstwerk” irányába mutattak, mások viszont rendre kizökkentették ebből a nézőt. A ráadás ráadásaként, hangosítás nélkül eljátszott „bonus-track” azonban kiváló záróakkordnak bizonyult: emlékeztetett a Szentimentálé fő erejét adó spontaneitásra, és még a Bartók Béla Hangversenyterem világverő akusztikáját is bemutatta a közönségnek.

Szerző: Jankovics Márton