Fotó: Libri
Az én elsődleges hajtóerőm az volt, hogy megértsem, mi is történt velem, visszaszerezzem a saját időmet - meséli Szilasi László, aki Luther kutyái című könyvében saját betegsége történetét írta meg. A regény viszont ennél jóval többről is szól - így a testről, az emlékezésről, traumákról és a túlélésről -, az alkotás folyamata pedig teljes őszinteséget követelt az írótól.
Tízek. 2019-ban negyedszerre adják át a Libri irodalmi díjat és a Libri irodalmi közönségdíjat. A Könyvesblogon rendszeresen bemutatjuk a jelölteket, a velük készült mini-interjúkban a díjra jelölt műveikről faggatjuk őket. A Libri irodalmi díjról egy öttagú zsűri dönt (Bálint András, Beck Zoltán, Fullajtár Andrea, Károlyi Csaba, Szilágyi Zsófia), a Libri irodalmi közönségdíjról pedig az olvasók szavazhatnak, mégpedig május 12-ig. A Libri-díjak nyerteseit május 15-én hirdetik ki.
Egy négy évvel ezelőtti megrázó betegség történetét idézi fel a Luther kutyái, ám azzal, hogy könyvet írt belőle, nem hagyta maga mögött, hanem az olvasók, az újságírók, a díjjelölések miatt újra és újra szembesülni kénytelen vele. Számolt-e ezzel, amikor úgy határozott, hogy papírra veti ezt a történetet, illetve mi volt az, ami a legfőbb hajtóerő volt az írás során?
Az agydaganat (oligodendroglioma WHO Gradus II) nagy megrázkódtatás volt számomra. De az irodalomnak, szerintem, nincs traumaoldó funkciója. Az én elsődleges hajtóerőm az volt, hogy megértsem, mi is történt velem, visszaszerezzem a saját időmet. Tanúkat hallgattam ki, orvosi jelentéseket értelmeztem, tökéletes időrendre és teljes őszinteségre törekedtem. Arra viszont nem számítottam, hogy utána ilyen sokszor kell majd szembesülnöm a történetemmel. Ez azonban nem baj: új szempontokat ad és végeredményben elvezethet a szétbeszéléshez.
Szilasi László: Luther kutyái
Fordította: Magvető Könyvkiadó, 2018, 284 oldal, 3499 HUF
Korábbi interjúkban említette, hogy be akarta foltozni az emlékezetében tátongó lyukakat, ehhez pedig tanúkat és az ő emlékeiket vett igénybe. Az emlékezés viszont természeténél fogva szubjektív, akaratlanul is önös érdekek irányítják – nem félt attól, hogy mások emlékeiből egy olyan saját alternatív emlékszövetet hozzon létre, mely illuzórikus és csak nyomokban tartalmazza az igazságot?
Meglehet, hogy az emlékezés valóban szubjektív (akaratlanul is önös érdekek irányítják), ebből azonban nem következik, hogy az én, mások emlékeiből létrehozott alternatív emlékszövetem illuzórikus lenne és csak nyomokban tartalmazná az igazságot. Négy tanúm állításai meglepően összeillettek: fésűsen illeszkedtek egymáshoz, kiálltak minden ellenpróbát. Amikor pedig túlemelkedtem rajtuk, eljutottam a saját emlékeimhez és a saját igazságaimhoz, amelyek nem igényelnek ellenőrzést – ki is tudhatná jobban.
A tíz könyv. Barabási Albert-László: A képlet; Dragomán György: Rendszerújra; Kemény István: Nílus; Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem; Mán-Várhegyi Réka: Mágneshegy; Pintér Béla: Újabb drámák; Simon Márton: Rókák esküvője; Szilasi László: Luther kutyái; Szvoren Edina: Verseim; Takács Zsuzsa: A Vak Remény
Mi volt a legfőbb dolog, amit a gyógyulás, felépülés évei során megtanult, mi az a legfőbb tudás, tapasztalás, konzekvencia, amit íróként, alkotó, kreatív emberként szerzett, illetve levont a maga számára?
A teljes őszinteség célkitűzése előbb-utóbb mindenre kiterjed: eredetileg a betegségemről akartam őszintén beszélni, de végül eléggé közel jutottam önmagamhoz, a saját történeteimhez is. Az őszinteség nem válogatja meg a tárgyát. Ez nagy tanulság volt nekem. Az írással azonban az a baj, hogy ha a könyved végére érsz, ezek a tanulságok elveszítik véges érvényüket. Kezdheted újra, vagy folytathatod innen.
