Fotó: Valuska Gábor
Száz éve Budapesten mindenki ismerte a nevüket: az általuk gyártott lekvárt kenték otthon a kenyérre, a gyáraikban készült biciklivel tekertek végig a Városliget fái alatt, és akadt, aki az ő autójukon furikázott a világvárossá nőtt Budapesten. Weiss Manfréd nem csak egy cégbirodalmat épített ki: művészetpártoló volt és filantróp, aki óvodát és kórházat alapított Csepelen. Szerteágazó családjának tagjai a legnagyobb bajban sem hagyták el egymást, leszármazottainak a háború előtt és alatt eszükbe sem jutott, hogy külön-külön meneküljenek külföldre. A család végül titkos alkut kötött Himmlerrel: lemondtak minden vagyonukról, cserébe szabadon távozhattak Portugáliába. Weiss Manfréd dédunokája már az Egyesült Államokban született. Nem beszél magyarul, mégis hangos sziával köszön, amikor találkozunk a szálloda halljában. A Csókolom a kezét című regényben a Weissek, Kornfeldek és Szegedy-Maszákok szövevényes, tekervényes és nagyon is huszadik századi történetét meséli el. Szegedy-Maszák Marianne-nal a családi múlt súlyáról, derékba tört életpályákról, amerikai újrakezdésről is beszélgettünk Budapesten.
Édesanyja Weiss Manfréd unokájaként fényűző és kivételezett életet élt: egy olyan család tagja volt, amely a huszadik század elején a magyar GDP 10 százalékát állította elő. A kor ipari és pénzügyi infrastruktúrájának jelentős részét ugyanis Weiss Manfréd, és vejei, Kornfeld Móric és Chorin Ferenc hozta létre, köztük a csepeli gyárat, vagy a salgótarjáni szénbányát, de a bankrendszerre is hatással voltak. Az Andrássy út 114. alatti villájuk nyitva állt a művészek és a kor nagyjai előtt.
Könyves magazin 2014. nyár Színes, 96 oldalas magazin, csak könyvekről és írókról
Libri-Shopline, 2014, 96 oldal, 870 HUF/5 pont + 199 HUF
A család másik ága nem kevésbé jelentős: Marianne apai dédapja Barabás Miklós volt. Az ő lányát vette el Szegedy-Maszák Hugó, aki azután 1882-ben megalapította a Magyar Távirati Irodát. „Művészek, teozófusok, meg nem értett zsenik, krónikus depresszióban szenvedő értelmiségiek – mindezekből bőven akadt a kiterjedt Szegedy-Maszák családban” – írja a Csókolom a kezét című könyvében Szegedy-Maszák Marianne. Édesapja diplomata volt, aki a háború alatt antifasiszta tárgyalásokat folytatott a szövetségesekkel, politikai szerepvállalása és meggyőződése miatt azonban utóbb Dachauba hurcolták. Kornfeld Hanna és Szegedy-Maszák Aladár csak a háború után találkozhattak ismét, és a férfit már kinevezték washingtoni követnek, amikor végre feleségül vehette szerelmét. Nagyon hamar nyilvánvalóvá vált azonban, hogy Magyarországra a kommunista hatalomátvétel után nincs visszatérés, a család pedig az Egyesült Államokban telepedett le. Lányuk, Szegedy-Maszák Marianne már Washingtonban született, és később újságíróként olyan lapoknak dolgozott, mint a Newsweek, a Los Angeles Times vagy a The New York Times Magazine.
Kapcsolódó anyagok:
Hanna és Aladár, rajtuk keresztül pedig a Weissek, Kornfeldek és Szegedy-Maszákok története az apa leveleiből bomlik ki, amelyeket a szerző édesanyja halála után talált meg (Hanna leveleit az apa sok más irattal együtt valószínűleg elégette a német megszállás első napjaiban). Ebből, valamint a még élő családtagok emlékeiből született meg azután a Csókolom a kezét, amelyet a szerző a budapesti könyvfesztiválon mutatott be. Marianne elképesztő, csodálatos élményként írta le, hogy a leveleken keresztül átélhette a szülei történetét: „Revelációként éltem meg, hogy hallhattam a hangjukat” – hangsúlyozta a Könyvesnek adott interjújában. Bonyolult és nehéz a történelem, amelyről a könyv szól, mondja, az egyik legkomplikáltabb rész mégis az volt, amikor a családi anyagokat vette sorra, például a magyarul írt leveleket, naplókat, amelyeket azután le kellett fordíttatnia angolra: „mindegyik egy-egy csodálatos puzzledarabka volt, melyeket a megfelelő helyre kellett helyezni”.
Egy kis darab Magyarország
A család az ötvenes években Washingtonban, egy Patterson utcai vörös téglás házban rendezkedett be. „Ettől kezdve egy-két szőnyeg- és villanykörtecserétől és lakásfestéstől eltekintve ötven évig minden bútordarab azon a helyen maradt, ahová ő tette, és minden kép azon a szegen függött, amelyet még ő vert be a falba” – írja könyvében a nagymamájáról, Weiss Manfréd lányáról Marianne. Ugyanakkor a lakásban mindig egy kis darab Magyarország várta az oda betérőket. „Mindig vegyes érzés volt, amikor az ember kisétált a hatvanas-hetvenes évek Amerikájába, majd amikor hazament, akkor az a biztonságos sziget várta, a vasárnapi ebédekkel, a házban beszélt rengeteg nyelvvel, a magyar klubbal, a rakott krumplival és pogácsával, és minden egyébbel. Úgy tűnt, mintha a nagyvilágban lenne egy kisebb.” Marianne akcentus nélkül ejti ki a jellegzetes magyar szavakat, igaz, a nyelvet nem beszéli, és ezért láthatólag leginkább saját magát hibáztatja.
Tanult valaha magyarul? – kérdezem, de félig angolul, félig magyarul, nevetve válaszol: „Hú, próbáltam, de hogy is mondják, nem akart a sors?” A magyar nyelv hangzása kicsit az altatódalra emlékezteti, „nagyon megnyugtató hang”. És hogy gyerekként mennyire volt téma a saját magyarságuk? „Egy katolikus írekkel teli iskolában, ahova Buchananek és O’Brienek jártak, egy olyan névvel, hogy Szegedy-Maszák, nem lehetett egy kicsit nem kitűnni. Amúgy mindannyian nagyon büszkék voltunk rá, hogy ilyen gazdag kulturális háttérrel rendelkezünk, ráadásul, ahogy az ember idősebb lesz, szeretne is más lenni, mint a többiek.”
Előbb tudta, hogy Hitler vegetáriánus
A szűk család tehát az Egyesült Államokban is együtt maradt, a gyerekek pedig abban a tudatban nőttek fel, hogy a nagyszüleik és a szüleik „nagyon különleges emberek voltak, akiket kivételes idők tettek azzá, oly módon, amilyenben nekünk sosem lesz részünk”. A belső hierarchia ekkorra már egyértelművé vált: a nagymama ült az asztalfőn, de a család életére jelentős hatással volt Puppa, az anya nővére is. „Én voltam a legfiatalabb a gyerekek közül, a két bátyám sokkal idősebb, mint én, és ekkorra már tulajdonképpen minden nagyon rögzült, beágyazódott a családban. Nem feszegettük például, hogy az apám miért nem vezet autót, hogy a családon belül miért van olyan marginális helyzetben.” Holott Aladár a háborút megelőző, illetve a háború alatti években a magyar külügyminisztérium tisztviselőjeként nagyon is aktív volt. Az első diplomáciai kiküldetése például Berlinben volt: az 1933-tól 1938-ig tartó időszak egybeesett Hitler felemelkedésével.
„Ott volt a nürnbergi gyűlésen, amelyet Leni Riefenstahl örökített meg filmen. A német barátaival ment, és apám teljesen elképedt ezeknek a máskülönben nagyon érzékeny embereknek a reakcióján. Aztán néhány diplomáciai fogadáson egészen közelről is látta Hitlert. Később visszatért Magyarországra, a külügyminisztériumban dolgozott. Ezek voltak azok az évek, amikor meggyőződéses náciellenessé vált, aki meglátta Hitlerben a veszélyt, és a pusztítás lehetőségét. Ami akkor Németországban zajlott, azt apám tömeges narkózisként jellemezte. Sokkoló volt számára. Tehát visszatért Magyarországra, és ami meglepett engem, hogy gyorsan tudott felfelé haladni a külügyminisztériumban, pedig nem rejtette véka alá a politikai meggyőződését. Azután az akkori miniszterelnök meghívást kapott Poroszországba, és apámnak is vele kellett tartania. Ott volt akkor is, amikor beléptek Hitler bunkerébe”, de később részt vett egy közös vacsorán is. Erről egyszer mesélt is a gyerekeinek, szavaira Marianne így emlékszik: „egyike voltam azon keveseknek, akik azelőtt tudták, hogy Hitler vegetariánus volt, mielőtt széles körben ismertté vált volna”.
Aladár a könyvekbe menekült
Amerikában Aladár visszavonult életet élt. Lánya elmondása szerint igazi bibliofil volt, akinél hegyekben álltak a könyvek, és napi rendszerességgel öt-hat újságot olvasott, különböző nyelveken. „Szeretett kertészkedni – emlékszem, egyszer megkérdeztem tőle, hogy Budapesten is kertészkedett-e, azt felelte, soha, de miután Amerikába jött, addigra annyi pusztítást látott, hogy látni akarta, ahogy az új élet növekszik. Ezzel egyidejűleg, azt hiszem, a könyveibe temetkezett. De például az a tény, hogy Amerikában nem vezetett autót, kissé olyan volt, mintha nem akart volna felelősséget vállalni, nem akarta volna irányítani a saját életét. Többé már nem ült a volán mögé, ez talán valahol azt is jelképezte, hogy feladta. Pedig a szüleim korábban Magyarországon sok helyre utaztak autóval.”
Paktum Himmlerrel és a bűntudat
A memoár legtöbbet idézett része mégis a paktum, amelyet a Weiss család tagjai kötöttek egy náci tiszten keresztül Himmlerrel: a családtagoknak fel kellett adniuk teljes vagyonukat, ennek fejében azonban szabadon távozhattak az országból. Vajon dönthettek volna másképp is? És később hogyan vélekedtek az alkuról – próbálták esetleg igazolni, magyarázni azt?
Szegedy-Maszák Marianne két dologra hívja fel ezzel kapcsolatban a figyelmet: a családtagoknak volt lehetőségük arra, hogy korábban elhagyják az országot, de ez soha nem merült fel bennük. „Ebben biztosan szerepet játszott, hogy a családnak negyven tagja volt, és senki nem tekintette magát a családtól függetlennek, hiszen szorosan kötődtek egymáshoz. Volt, aki úgy jellemezte őket, mint egy korallzátonyt. Tehát az, hogy valaki egyedül emigráljon, amíg még lehet, fel sem merült, hiszen nem akarták hátrahagyni azokat az embereket, akiket helyzetükből adódóan támogatni tudtak.
Maga az alku szintén nagyon nehéz ügy: időnként beszélgettünk róla, és itt mindig felmerült egy bizonyos fokú bűntudat, a túlélők bűntudata. De aztán mindig ott volt a kérdés, hogy mekkora mozgástérrel is rendelkeztek. Nem hiszem, hogy túl sok lehetőségük lett volna a tárgyaláson. Én egyébként mindig a brit filozófus, Isaiah Berlin szavaihoz tartom magam, aki azt mondta, hogy olyan, aki nem nézett szembe a szörnyűségekkel, nem törhet pálcát azok felett, akik pedig igen. Ez az egyik legfőbb üzenet, melyet magamban hordozok. El se tudom képzelni, mivel kellett szembenézniük. Ezzel egyidejűleg pedig ott volt az apám, aki elbújhatott volna, elmehetett volna, de tisztában volt azzal, hogy meg kell várnia a saját letartóztatását, hiszen nem akarta veszélybe sodorni a családtagjait. Nagyon jól tudta, hogy ha őt nem kapják el, akkor a nővérét és a szüleit fogják terrorizálni.”
Aladárt a nácik végül koncentrációs táborba hurcolták, és a családtagok – köztük a szerelme, Hanna – egészen a világháború végéig nem tudtak a sorsáról semmit. Később Amerikában a háború utáni politikai változások, a kommunista hatalomátvétel és Rákosiék egész pályás letámadása fontos döntésre kényszerítették: lemondott a követi pozíciójáról és az Egyesült Államokban maradt. Leveleiből azonban kiderült, hogy komoly felelősséget érzett az otthon maradottakért.
Marianne kezébe került például egy levél, amelyet Aladár az amerikai külügyminisztérium egyik tisztviselőjének címzett: „Ebben leírta, hogy az apjától és nagybátyjától megvonták a nyugdíjat, a szüleit vidékre telepítették, a nővére halálos ítéletét életfogytiglanira változtatták, az unokatestvérét megölte a titkosrendőrség. Meg tudná mondani – írta – hogy én milyen mértékig vagyok mindezért felelős? Egy ilyen levél nagyon sokat elárul, főleg egy olyan tragédia kibontakozásáról, melyet ő onnan nem tudott megakadályozni. És persze arról is, hogy felelősséget érzett azokért, akik itt maradtak. Számomra ez volt az egyik legemlékezetesebb levél.”
Szegedy-Maszák Marianne nem hisz abban, hogy a múltat valaha magunk mögött hagyhatjuk. Elsárgult fényképek, fakuló emlékek között nőtt fel, a fiókban őrzött leveleknek köszönhetően azonban története már nemcsak egy családé, hanem egy korszaké és egy országé is egyben.
Az interjú eredetileg a Könyves Magazin nyári számában jelent meg.
