Szegedy-Maszák Marianne: Csókolom a kezét
Libri Könyvkiadó, 2014, 500 oldal, 3192 HUF
B+
Tolsztoj tételmondatát, amit csak egy mélységesen pesszimista ember írhatott le (minden boldog család hasonlít egymásra etc.), a huszadik század elmúltával még pesszimistábbra cserélhetnénk, mert valljuk be, minden boldogtalan család hasonlít egymásra, de legalábbis minden család hasonlít egymásra a boldogtalanságban. Tele vagyunk családtörténetekkel, és minden család története hasonló titkokat és tragédiákat hordoz, mert ugyan mi újdonság rejtőzhet még a holokausztban, a Rákosi-rezsimben, ötvenhatban, mi újat tudnánk még ezekről mondani, hiszen valamilyen szemszögből, valamilyen közelségből minden család ugyanazokat a történelmi kataklizmákat élte át. A nyílt beszéd azonban a hallgatónak is legalább olyan hasznos a trauma feldolgozásában, mint az elbeszélőnek. Az ismerős jeleneteknél, a hasonló emlékeknél bólogatunk, az „újdonság” pedig amellett, hogy érdekes, talán a saját családunk sorsáról való gondolkodásunkat is árnyalja.
Ha valaki még akár most, 2014-ben is azt állítja Magyarországon, hogy nem rémlik neki Weiss Manfréd neve, az vagy nagyon hülye, vagy hazudik. A Weiss-művek a békebeli Magyarország iparának legfontosabb gyára volt, nem is csak egy gyár, hanem fogalom, életfelfogás, közösség: azóta alighanem egészen hihetetlennek hangzik például az a logika, hogy a csepeli gyár felépítése után kórházat és bölcsődét létesítettek a munkások számára. A Weiss család ahhoz a fajta régimódi, ipari nagytőkés „arisztokráciához” tartozott, ami szilárd erkölcsök és normák szerint élte a maga – kétségkívül kivételezett és nélkülözést nem ismerő, nagyvilági –, de már tökéletesen asszimilálódott életét.
A család olyan fontos szerepet töltött be az iparban, hogy ez sokáig egyfajta védettséget, társadalmon felülemelkedettséget jelentett számukra: a huszadik század elejének kataklizmái inkább csak erősítették pozíciójukat, és azzal a mérhetetlen vagyonnal, amivel rendelkeztek, még a második világháború első évei is túlélhetőek voltak. És a szerző szerint nem csak túlélhetőek, hanem egyenesen élvezhetőek, hiszen a munkaszolgálatra hívott családtagot volt, aki az utolsó pillanatban leszedje a vonatról, a keresztény családtagokra át lehetett íratni a részvények megfelelő százalékát, a nélkülözés és zsidótörvények elől pedig el lehetett menekülni az Andrássy úti villából egyenesen az iregi birtok valószerűtlenül idilli, ligetes-mézillatú világába, onnan élelmiszerrel támogatni a barátokat, lovagolni, vendégeket látni, majd visszatérve a fővárosban jótékonykodni, ápolni a sebesült katonákat. A tragédia nem hogy elkerülhetetlennek, hanem még feltétlenül bekövetkezendőnek sem tűnt: Magyarország sokáig fenntartotta a béke (viszonylagos) szigetének illúzióját.
Így tehát a szelíd és okos Hannát, a memoárregény hősnőjét nem is elkényeztetettnek, inkább csak kivételes helyzetben lévőnek látjuk, hiszen a családban szigorú szabályok vonatkoztak például a takarékosságra, vagy a munka fontosságára – ettől függetlenül olyan pozíciót élveztek, amit rajtuk kívül nem sokan. Aladár pedig, a férfi főhős, szintén kivételes ember – jóképű és veszedelmesen intelligens, a középosztálybeli értelmiségi család összes ambíciójának megtestesítője, akit anyja és nővére is istenít, és aki igyekszik beteljesíteni a tőle elvártakat: egyre feljebb és feljebb kapaszkodik a ranglétrán, művelt és befolyásos diplomata lesz belőle, akit fél Nyugat-Európa hasonlóan művelt és befolyásos diplomatái, újságírói, különböző entellektüelljei barátjukként és szövetségesükként tartanak számon. És ekkor, 1941-ben ez a két ember találkozik és jól egymásba szeret, közvetlenül azelőtt, hogy a harmadik zsidótörvény megtiltaná a vegyesházasságot.
A körülöttük lévő szabályok, az addig megszokott rutinok, berögzült mechanizmusok, egyáltalán, a megtanult és betartott értékrend, néhány év alatt, apró lépésenként válik semmivé. Mindketten a saját életük ellehetetlenedésével néznek szembe – Hanna mint a zsidó gyáros leánya, Aladár mint náciellenes tisztségviselő – és nyilvánvaló az is, hogy az életüket nem lehet összekötni. A tragédia pedig csak késlekedik, de nem kerüli el őket, a Weiss család egyes férfitagjai épp úgy koncentrációs táborba kerülnek, mint a béketárgyalási kísérlet előkészítésével megvádolt Aladár. Később szinte csodával határos módon a Weiss családot a nácik valóban szabadon engedik a teljes vagyon fejében: a kikényszerített szerződés után akár fel is rakhatnák őket a tehervagonokba, valahogy azonban Himmler csahosa ez esetben betartja az ígéretét (legalábbis egy részét), így a család több mint negyven tagja néhány, groteszkségével inkább komédiába illő jelenet után szétszóródik Európa különböző államaiban. Hanna sem várakozik hiába Portugáliában: a dachaui tábor felszabadítása után hírt kap Aladártól, aki egy orvos és egy nővér barátságának köszönheti, hogy a súlyos fizikai legyengülés és fertőzések ellenére még életben van. És ez az a pillanat, ahol elkezdhetnek egy közös életet kialakítani: aki ismerős bármelyik, ennél kevésbé kivételezett, random káeurópai család történelmében, az két dologban biztos lehet – hogy a boldogtalanságról nem lehet elfeledkezni, és hogy lesznek még további boldogtalan pillanatok is. Hiszen a békekötés még csak most következik, és a huszadik századnak a közepén sem tartunk.
Szegedy-Maszák Marianne könyvének egyik legkedvesebb vonása a tapasztalt, higgadt szerzői hang mögül újra és újra felsejlő, már-már gyermeki csodálkozás. Ahogy ő maga is kifejti a dokumentumregény bevezetőjében, szülei megkapóan szégyenlősek voltak magánéletükkel kapcsolatban, így az újságíró csak mindkettőjük halála után szembesülhetett először azzal a ténnyel, és annak kevéske fennmaradt bizonyítékával, hogy milyen erős és szenvedélyes szerelemnek volt is ő az egyik gyümölcse. Hogy a depressziójával küzdő édesapa, vagy az Újvilágban kissé bizonytalanul mozgó, karcsú, elegáns édesanya milyen közegből és miliőből érkezett, hogy az emlékekkel és különös tárgyakkal telezsúfolt családi ház milyen tengerentúli múltat sóhajt vissza, hogy az a két ember, aki az általa bevallottan elképzelhető legnagyobb biztonságot megteremtették számára, nem véletlenül keveredtek egymás mellé és élték le együtt az életüket.
A regény története tehát nagyon egyszerű, és rettenetesen hétköznapi. Arról van szó, hogy két ember megszereti egymást, és mint egy sötét átok, a nyakukba zúdul a huszadik század. Ez, valljuk be, logikusan meg kellett hogy történjen valamennyiünk családjában. De mégis jó újra és újra erről olvasni, hiszen a boldogtalanság olyan egyforma – azonban minden, a boldogságot nagy nehezen kiharcoló család a maga módján boldog.
