Szegedy-Maszák Mihály és Marianne Fotó: Németh Dániel
Az idei Könyvfesztivál egyik legérdekesebb újdonsága a Libri kiadó gondozásában megjelent Csókolom a kezét című dokumentumregény, ami kivételes, sőt, kivételezett szemszögből meséli el az 1940-es évek és világháború történéseit és következményeit: a szerző édesanyja a Weiss-iparmágnás dinasztia sarja, míg édesapja Szegedy-Maszák Aladár felső-középosztálybeli, kiemelkedően tehetséges és sokrétű értelmiségi családból származik. Az ő különös, baljós jelekkel tarkított, végül azonban diadalmaskodó szerelmük kapcsolja össze a két annyira különböző identitású családot: s míg magában a kötetben - és a szerző életében is- inkább a Weiss-Kornfeld rokonokra esik a fókusz, a Hadikban megrendezett irodalmi esten a Szegedy-Maszák vonal kiváló koponyái képviseltették magukat: a szerzőn kívül megjelent Szegedy-Maszák Mihály irodalomtörténész, Szegedy-Maszák Zsuzsanna művészettörténész és Csorba László történész, valamennyien másod,- és harmadfokú unokatestvérek.
A regény írója, Marianne édesanyja halála után, annak fiókjában megtalálta az édesapja írásait: csinos kis borítékokba csomagolt, 1941-től évszámozott leveleket. Ezeket nem értette, mert nem beszél magyarul.
Újságíróként Marianne azonban pontosan tudja, ha jó sztori van a kezében. A probléma csak az volt, hogy az évek hosszú kutatómunkájával egyre terebélyesedő történetet (ami, egyik barátja szerint akár „a könyv, amit nem írok meg soha” munkacímet is viselhette volna) vajon milyen rendszerező elv és logika alapján interpretálja. Hiszen a történet minden egyes momentuma történelmi csemege!
Essen a fókusz a híres Weiss-szerződésre? Vagy beszéljen inkább az édesapa, Szegedy-Maszák Aladár heroikus és kétségbeesett diplomáciai próbálkozásairól? Később azonban az egyik barátnője lefordította neki a leveleket: angolul felolvasta neki, és ő maga gépelte le. Ekkor történt, hogy meghallotta az édesapja valódi hangját, hogy kibontakozott előtte, valós időben, átélhetően a szülei szerelmének története, és tudta, hogy megtalálta azt, amit keresett: a dokumentumregény vezérfonalát, a prizmát, amin keresztül a huszadik század eleje-közepének már túlontúl jól is ismert eseményeit keresztül lehet ragyogtatni.
Természetesen mindig is tisztában volt azzal, hogy milyen gazdag múltú családból jött. A dicső múlt nem volt ugyan állandó beszédtéma, de érezhető, tapintható volt a mindennapok légköréből, a széleskörű műveltségből, a könyvek számából. Úgy érzi azonban Marianne, hogy éppen az a tény, hogy nem beszél magyarul, segített neki abban, hogy ezt a számára kissé ismeretlen, rejtett világot fel tudja térképezni és meg tudja írni.
Csorba László történész beszélt a négyőjüket összekötő családi kapocsról: Barabás Miklós, a mindenki által ismert litográfus és festőművész volt az a közös ős, akinek középső lányát, Ilonát vette feleségül Szegedy-Maszák Hugó. Barabáson keresztül a család a korabeli politikai elit részesévé vált, Szegedy-Maszák karrierje pedig a dualizmusban teljesedett ki, ekkor kapott nemességet is. Az ő legidősebb gyermeke Aladár, unokája pedig Marianne, többi gyermekei pedig a többi résztvevő szülei és nagyszülei. Zsuzsa pont a képek összegyűjtésében segített, így kapcsolódott be a könyv előkészítő munkálataiba: az est folyamán többször is tartottak vetítést, amit a családtagok egymás szavába vágó, lelkes magyarázattal egészítettek ki. (Itt megjegyzem: örültem volna az egyébként remek könyvben egy gazdagabb, részletesebb, jobban tanulmányozható képanyagnak.)
Ahogy Zsuzsa, Szegedy-Maszák Mihály is járt a híres-neves Patterson utcai házban, ami nemcsak a Szegedy-Maszák házaspár, Marianne családjának, hanem Puppának, és más Kornfeld rokonoknak is otthona volt: ma már egy alapítvány megvette, a földbe dózeroltatta és gyermekparkot létesített a villa helyén, ami egykor „az oszták-magyar monarchia utolsó otthona” volt, fogalmaz Mihály.
Őt először nyolcvanegyben engedték ki, és különösen nagy öröm volt találkozni a kezében mindig könyveket szorongató, művelt Aladárral, aki olyan mennyiségű magyar történelmi könyvet rendelt magának a megírandó memoárja segédanyagaként, hogy volt, hogy unokaöccsét kérte meg, fizesse ki a postást: titkolni szerette vonla családja elől, mennyit költ „szenvedélyére”. De nemcsak ő, hanem Puppa, Marianne nagynénje is már-már ijesztően olvasott és művelt volt, és a két Kornfeld-nőalak, a maguk küllönbözőségében és hasonlóságában nagy hatást gyakoroltak Mihályra. Zsuzsa, fiatalabb révén úgy emlékszik, a Patterson utcai ház furcsa világ volt: az ő családja folyamatosan ingázott Amerika és Magyarország között, és ezt a helyet nem tudta besorolni, mert amerikainak nem volt elég amerikai, nyilvánvalóan nem volt magyarországi, és különbözött minden addig látott emigráns otthontól is.
A múltidézés bármilyen formájában, tette még hozzá Csorba László, a család párhuzamosan egymás mellett futó történetei a legérdekesebbek. Aladár egyik legnagyobb ambíciója volt olyan memorandumot írni, amelyben a történelmi tényekre és pillanatokra való visszaemlékezésbe beleszövi a saját, fordulatokban gazdag életének eseményeit is. A visszaemlékezések nem teljesek, de így is jelent meg már belőlük: azonban újabb és újabb részletek derülnek ki a család múltból: például hogyan olvastattak a bebörtönzött Lillyvel Kalocsán orosz propagandaregényeket, melyekről be is kellett számolnia, vagy hogy Csorba édesanyját miként hurcolták el és tartották fogva a német katonák minden különösebb indok és felismerhető logika nélkül valamelyik, ki nem derített koncentrációs táborban. Ezek olyan apróságnak és az évtizedek távolából bagatellnek tűnő momentumok, amik hűen árulkodnak arról, hogyan fonódik össze egyértelmiségi család sorsa a történelem nagy drámáival, és amelyeknek feltérképezése és összegyűjtése akár egy újabb kötet témája is lehet- hiszen ahogy a szerző beismerte, ő többet tudott a Weiss és Kornfeld család múltjáról, mint a szótlan és titkolózó édesapja, Szegedy-Maszák Aladár családjáéról.
