Nincs még egy olyan diktatúra, amelynek elzártsága, ellentmondásossága annyira frusztrálná a világot, mint Észak-Korea, leginkább az a felett érzett tehetetlenség nyomán, hogy hetven éve semmilyen repedés nem látható a rendszer falain. A külvilág számára felfoghatatlannak tűnő, hihetetlenül zárt országba csak kevés kívülálló nyerhet bepillantást (ha már itt tartunk, az észak-koreaiak közül se sokan), Suki Kim pedig ezen kevesek közé tartozik. A Dél-Koreában született, tizenhárom éves kora óta New Yorkban élő író-újságíró öt alkalommal látogatott el Észak-Koreába, 2011-ben két szemesztert töltött az országban a Phenjani Műszaki Egyetem angoltanáraként, ahol az észak-koreai elit gyermekeit tanította. Itt szerzett élményeiről könyvet írt Nélküled mi sem vagyunk címmel, melynek címét egy, az Észak-Korea vezetőjét dicsőítő dalból kölcsönözte. Suki Kim nyár elején látogatott Magyarországra, hogy könyvéről és észak-koreai tapasztalatairól meséljen.
A Nélküled mi sem vagyunk tavaly jelent meg angol nyelven, és azóta számos nyelvre lefordították. Milyen volt a könyve fogadtatása?
Lenyűgöző, szinte már annyira, hogy kedvem lenni írni róla. Spanyolországban például szinte megszállottan érdeklődtek a könyv iránt, szinte minden újságíró, aki interjút készített velem, elmondta, hogy átérzik azt, amiről írok. Nagyon sok érzelemmel közelítettek a könyvem témájához, talán Franco diktatúrája miatt. Közel érezték magukhoz a könyv emberi vonatkozásait.
Suki Kim: Nélküled mi sem vagyunk - Élet az észak-koreai diktatúra elit egyetemén
Fordította: Izing Róbert, HVG Kiadói Rt., 2015, 312 oldal, 3500 HUF
Szöulban nőtt föl, a mai napig élnek ott családtagjai, de tizenhárom éves korában az Egyesült Államokba költözött. Milyen narratívák kapcsolódnak Dél-Koreában Észak-Koreához, gyerekként mit meséltek önnek a szülei a háborúról és a kialakult helyzetről?
Sokat változott a helyzet az elmúlt évtizedekben, mostanra politikai kérdéssé vált, abban az értelemben, hogy másképp állnak hozzá a különféle pártok. Nem szabad elfelejteni, hogy Dél-Korea a tűzszünet ellenére gyakorlatilag még mindig hadban áll Észak-Koreával. Minden dél-koreai férfi számára két év a kötelező katonaság, míg Észak-Koreában ugyanez tíz év. Ezen kívül Dél-Korea rendkívül fejlett, gazdag ország, van tehát egy pénzügyi aspektusa is a kérdésnek. Az emberi oldalt tekintve, a háború és a különválás nem csupán néhány ezer, hanem több millió embert érintett, szinte nem is találni olyan családot, amelynek ne lenne olyan tagja, aki Észak-Koreában rekedt, vagy a háború alatt eltűnt. Ebben a gyászban, vagy bánatban tehát minden dél-koreai család osztozik, ugyanakkor mostanra már túl sok idő telt el. Meghaltak annak a generációnak a tagjai, akik ténylegesen elveszítették a családtagjaikat. Az életben maradás egyfajta bűntudatot is kialakított a dél-koreaiakban, különösen annak fényében, hogy elképesztően hatalmas a különbség a két ország életszínvonala, lakosainak életkörülményei között. Mind jól tudjuk, hogy Észak-Korea a világ egyik legszegényebb országa, a lakosai éheznek. Ezzel szemben Dél-Korea, „Amerika legjobb barátja”, már-már überkapitalista, hihetetlenül fényűző, szinte dekadens színvonalon él, amelyhez akaratlanul is társul valamiféle bűntudat, és persze eltávolodás. Azt ugyan nem tudnám megítélni, hogy a bűntudat mennyire erősödik, a távolságtartás és eltávolodás azonban feltétlenül. A dél-koreaiak fiatalabb generációi pedig egyáltalán nem akarnak az „észak-koreai problémával” foglalkozni. Bár a család szintjén igen, személyesen nincs hozzá kötődésük.
Suki Kim honlapján rengeteg kép található, melyeket a szerző készített Észak-Koreában - ezen a fotón phenjani tanítványai körében látható
Hosszú ideig, különösen a kilencvenes években szinte biztosnak tűnt, hogy hamarosan vége lesz a diktatúrának Észak-Koreában, hogy egy ilyen rendszer egyszerűen nem tartható fent mindörökre. Most mintha ez egyre kevésbé tűnne így…
Észak-Koreában hetven év óta semmi sem változott. Van egy hihetetlenül beteg nemzet, ami gyakorlatilag olyan, mint egy szekta. Nagyon megtévesztőnek tartom, amikor azt mondják rá, hogy szocialista berendezkedésű állam. Teljesen másképp működik, abszolút saját rendszer szerint.
Ennek a rendszernek az egyik alapeleme a hazugság. Számos, az országgal és a berendezkedésével foglalkozó könyv ‒ például A menekülés a 14-es táborból ‒ rávilágított erre, és némileg ironikus módon több disszidens beszámolójáról utólag kiderült, hogy hazugság. Miért ennyire elengedhetetlen ez az észak-koreaiak számára, miért hazudik mindenki mindenről?
Nagyon sok kutatást végeztem az észak-koreai disszidensekről a legutóbbi, Észak-Koreába tett utazásom előtt. A világ ritkán szerez tudomást arról, hogy az elbeszéléseiket, történeteiket mennyire áthatja a hazugság. Az ő részükről ez nyilván érthető, mivel azt látják, hogy minél szörnyűbbek a történeteik, annál nagyobb támogatásban, figyelemben részesülnek a Nyugat részéről. Szinte már olyan, mintha a Nyugat adná a szájukba ezeket a borzalmakat. Rengeteg a túlzás a történeteikben. Ám én egy teljesen más közegben tanítottam Észak-Koreában, a diákjaim az elit családok közül kerültek ki, és az állandó hazugság rájuk is ugyanannyira jellemző volt. Természetesen több szinten működött a hazudozás. Voltak rendszerszintű hazugságok, melyeket muszáj volt mondaniuk, vagy amelyekről nem tudták, hogy hazugság, egyszerűen azt tanították nekik. Állandóak voltak az apró, gyerekes füllentések jelentéktelen dolgokról, mint az, hogy korán vagy későn keltek-e aznap. A rendszer olyan mértékben épül a félelemre, hogy örökös paranoiát teremt. Hasonlóan például egy olyan családhoz, amelyben mindennapos az erőszak. Egy bántalmazott gyerek számára a szorongás, a félelem szinte ösztönössé válik, úgy érzi, bármelyik percben megüthetik. Egy kissé ehhez hasonló az észak-koreaiak viselkedése.
Tombol a személyi kultusz - a képen az államalapító Kim Ir Szen vezeti népét a jövőbe
A könyvét olvasva az az érzésünk támad, mintha szisztematikusan lennének kiképezve a hazugságra?
Igen, ez így van. Ehhez hozzájön még az is, hogy míg nálunk, Nyugaton a hazugság egy fekete-fehér, egyértelműen definiálható dolog, Észak-Koreában a félelem a hazugságot, a hazudozást táplálja. Kialakul egy ösztönös reakció arra, hogy a másik fél kedvére tegyenek, akár hazugsággal. Ez valóban megfigyelhető a bántalmazott gyerekeknél, tudják, mit kell mondani, ha el akarják kerülni a verést. Túlélési mechanizmus, és különösen érdekes mindebben a hazugság szerepe.
Először 2002-ben járt Észak-Koreában, utoljára pedig 2011-ben. Változott bármilyen szinten is a rendszer, látta jelét annak, hogy a diktatúra esetleg nemsokára összeomlik, épp a mindent behálózó hazugságok súlyától?
Ez a világ egész egyszerűen így működik, és ha valaha is összeomlik a rendszer, nem hiszem, hogy a mindent átszövő hazugságok miatt fog bekövetkezni. Észak-Korea hetven éve e rendszer szerint működik, vezetőik mindhárom generációja ugyanazokat az elveket követte. A diákjaim soha életükben nem láttak mást. Húszévesek, és az országuk által sulykolt hazugságokon kívül semmilyen más információval nem rendelkeznek a világról, és nincs semmilyen módjuk arra, hogy ellenőrizzék, igaz-e, amit mondanak nekik. Ebben egyébként Észak-Korea nagymértékben különbözik más diktatúráktól. Való igaz, hogy a diákjaim gyakran többet tudtak az Észak-Koreán kívüli világról, mint amit elárultak, például tudták, hogy az emberek más országokban hordanak szakadt farmert, ami az Észak-Koreába látogató külföldiek számára szigorúan tilos, tehát ezt egy filmben láthatták, de ki tudja, hány filmet láttak. Az igazsághoz tartozik még az is, hogy egészen más tudással rendelkeznek e téren a határvidékeken élők, mint az ország belsejében. A társadalom egyes részei teljes mértékben elszigetelten élnek egymástól, tehát semmi esély arra, hogy a határon élő, titokban Kínával kereskedő földműves családok valaha is érintkezésbe lépjenek az elit tagjaival, így a tapasztalataikat, tudásukat sem oszthatják meg. A tanítványaim például soha nem jártak Észak-Korea híres hegyvidékén, nem mozoghatnak szabadon az országon belül. Nemhogy a külvilágot, a saját országukat sem ismerik. Abban is biztos vagyok, hogy ha láttak is külföldi filmeket, nem képesek azok alapján megfelelő képet alkotni a külvilág működéséről, különben nem tették volna fel nekem azt a rengeteg megdöbbentő kérdést. Tudták, hogy New Yorkban élek, és megkérdezték tőlem, hogy a családomnak évente hány kiló káposzta jár. Az ország legokosabb gyerekei közé tartoztak, de képtelenek voltak megérteni a jövedelemadó fogalmát.
Sportnap Észak-Koreában
Hogyan lehetséges az, hogy ilyen jól beszéltek angolul?
Az iskolában tanulják, de soha nem voltak anyanyelvi tanáraik. A tanítványaim magas szinten beszéltek angolul, mindegyik csoportban könnyedén társaloghattam velük. Úgy képzelem, az oktatás az orosz atléták edzőmódszeréhez lehet hasonlatos, mondhatni „beléjük verik” az angol nyelvet.
Ez volt az ötödik útja Észak-Koreába, mi az, amit korábban soha nem tapasztalt, nem gondolt volna?
Nem hittem volna, hogy az elit tagjainak ilyen rosszul megy a sora. Az ember ösztönösen azt hiszi, hogy a Phenjanban élőknek nem lehet okuk panaszra. Ehhez képest azt láttam, hogy folyamatosan megfigyelték őket, sehova sem mehettek, és szinte semmit sem tudtak. Az persze tagadhatatlan, hogy nem halnak éhen, nem kell patkányokat enniük, de pszichológiai szempontból a helyzetük nem sokban különbözött a szegényebb észak-koreaiak helyzetétől. A nyári szünetben az iskolánkból sok tanár hazautazott, és nem búcsúzhattak el tőlük. Ez számomra hihetetlen szívtelenség volt. Ott álltak a diákjaink a tanároktól alig néhány méterre, sokakkal nagyon szoros kapcsolatot alakítottak ki, és nem engedték meg nekik, hogy búcsút vegyenek tőlük.
A könyvében ír arról is, hogy a gyerekeket párokba osztják, majd teljesen váratlanul elszakítják egymástól a kialakult párosokat, nehogy túl közel kerüljenek egymáshoz. Mintha az elidegenítés is a diktatúra módszerei közé tartozna.
Gyakran adtam a diákjaimnak azt a feladatot az óráinkon, hogy írjanak levelet a barátjuknak. Ezekben rendkívül élénken idéztek fel közös élményeket, noha általában három évvel ezelőtt találkoztak utoljára a barátaikkal, mivel az iskola e tekintetben inkább egy börtönhöz volt hasonlatos, és szigorúan szabályozták azt is, hogy mikor láthatták a szüleiket. Említettem, hogy a katonai szolgálat tíz év Észak-Koreában; az is megtörtént, hogy testvérek, akik közül az egyik katonai szolgálatot teljesített, a másik pedig az egyetemen tanult, éveken keresztül nem látták egymást, noha egymástól alig egy órányira éltek. Ez is az Észak-Koreát működtető kontroll hatása. A nyugati emberek számára felfoghatatlan ez a kegyetlenség.
Vizsga nagykabátban (még több fotóért katt ide!)
Megijesztette, hogy milyen könnyedén hozzászokott a folyamatos megfigyeléshez és a szigorú szabályok szerinti mindennapokhoz?
Igen, megrémisztett. A tehetetlenség válik az ember valóságává. Nem mehettem sehová, nem tehettem semmit, folyamatosan figyeltek. Egy ilyen helyzetben az ember elkezdi megérteni az észak-koreaiakat.
Mennyi időbe telt visszaszoknia a szabad, független élethez, miután hazaköltözött New Yorkba?
Egy ideig eltartott, míg megszoktam, hogy már nem az észak-koreai szabályok szerint kell élnem. Borzalmasan elfáradtam, mert Észak-Koreában a nap minden percében arra kellett figyelnem, nehogy valami rosszat mondjak. Esténként végiggondoltam a szobámban, hogy miről beszéltem aznap, és mindig elfogott a félelem, hogy talán valami félreérthetőt mondtam a diákjaimnak, és a pánik, hogy esetleg bajba sodorhattam őket. Traumatikus élmény volt számomra az ottlétem. És noha ez a félelem elmúlt, miután visszatértem az Egyesült Államokba, elfogadhatatlannak tűnt, hogy ilyen kényelmesen éljek Manhattanben. Megingott az emberiségbe vetett hitem. Az észak-koreai élményeim számomra ahhoz voltak foghatóak, mintha egy gulág-táborban jártam volna. Tudtam, remény sincs arra, hogy a diákjaim élete megváltozzon, mert hetven éve ugyanúgy működik az ország, semmi sem változik. És ott voltam én, Amerikában, élvezve a szabadságot. Egyre csak azt kérdeztem magamtól: tényleg ennyi telik tőlünk, csak ennyire vagyunk képesek?
Szerző: Orosz Anna