Fotó: Valuska Gábor
A trollok köztünk élnek, olvasható a svéd Stefan Spjut első magyarul megjelent regényének, a Stallónak borítóján. Ám Spjut trolljai nem rejtőznek álnév mögé. Emberi arcuk van és kapucnis pulóverük, különösen élvezik a gyerekek társaságát, és néha a kelleténél erősebben szorongatják meg az őket etetők kezét, esetleg nyakát. Létezésükről mindenki hallgat, kivéve Susso Myrén, az ország legismertebb természetfotósának unokája, aki önjelölt kriptozoológusként próbál a titokzatos teremtmények nyomára bukkanni. Az egyetlen nyom, amin elindulhat egy fénykép, amit nagyapja készített a hetvenes évek végén: légi felvétel medvével, medveháton egy semmihez sem hasonlítható lénnyel. Susso létrehoz egy honlapot, ami a különös észleléssel foglalkozik, majd egy napon reményt keltő telefonhívást kap Edit Mickelssontól, aki azt állítja, valami furcsa és megmagyarázhatatlan ólálkodik a telke körül. Amikor Edit unokájának, Mattiasnak nyoma veszik, Susso feleleveníti a hetvenes években eltűnt Magnus Brodin történetét, akit az egyetlen szemtanú szerint egy óriás ragadott magával. Több száz kilométerre Susso otthonától, Kirunától, egy titokzatos család próbálja megakadályozni, hogy bárki is tudomást szerezzen nagyra nőtt lakótársairól.
Bár a Stallo jelentős része a trollok utáni hajszából áll, Spjut könyve nem egyszerű rémregény, de nem is csak egy különleges thriller, ahogy a fülszöveg állítja. Igazi szociofantasy, amiben a trollok arcáról a svéd társadalom problémáit is leolvashatjuk. Olyan lenyűgöző prózában mesél a természetről és a mindent beborító sötétről, hogy még azt is megbocsájtjuk neki, hogy legalább százötven oldallal hosszabb annál, amit a történet megkíván. Stefan Spjuttal a könyvfesztiválon beszélgettünk fűnyírásról, eltűnt időről, bevándorlókról. A beszélgetés végén azt is bevallotta, rettentően dühíti, hogy mára szinte csak néhány fát és bokrot találni az érintetlen svéd vadon helyén, de még ennél is jobban dühíti a júniusban megjelenő amerikai kiadás címe, ami egyetlen szóban spoilerezi el az egész sztorit.
Második regényed, a Stallo arról a pillanatról mesél, amikor rájövünk, hogy többé már nem vagyunk gyerekek, és sosem élhetjük újra azokat a pillanatokat, amiket gyerekkorunkban átéltünk. A könyv írása közben érezted, hogy íróként is felnőttél? Hiszen a második kötetnek mindig nagyobb a tétje, arról dönt, igazi íróvá válsz-e, vagy maradsz egynyári sláger.
A második könyved igazából az első olyan, amit íróként írsz, emiatt bonyolultabb is megírni, de én egyáltalán nem így éltem meg. A Stallót sokkal egyszerűbb volt megírni, ehhez a történethez jobban tudtam kapcsolódni, a témáról pedig azt éreztem, ez az én speciális témám.
Miért érezted így?
A svéd kortárs irodalom alig foglalkozik a hiány témájával, különösen a realitás kontextusában. Úgy éreztem, az én felelősségem, hogy ilyen módon írjak róla.
Stefan Spjut: Stallo
Fordította: Fejérvári Boldizsár, Libri-PopJak, 2015, 496 oldal, 4490 HUF
Azt olvastam, hogy fűnyírás közben jutott eszedbe a történet. Mi történt pontosan?
Nagyon magas volt a fű, kövek és apró dolgok rejtőztek benne, és nagyon szenvedtem a lenyírásával. Aztán hirtelen azon kezdtem gondolkodni, hogy mi van, ha fűnyírás közben megölök valami élőt, ami a fűben lapul. Volt egy látomásom, nem is látomás, hanem bevillant a nagy Mi van ha?, ami szerintem a legfontosabb dolog egy történetben. Megkérdeztem magamtól, hogy mi van, ha egy pillanatra valami mást is meglátok abban a halott állatban, és elkezdtem gondolkodni azon, hogyan rejthetik el magukat a folklórunk teremtényei. Ez volt a kulcs a sztorihoz.
Tényleg lapult valamilyen élőlény a fűben?
(sejtelmesen mosolyog) Fogalmam sincs.
Volt valamilyen misztikus teremtmény, amiben gyerekként hittél?
Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de nem hittem semmi ilyesmiben. A Stallo a veszteségből gyökerezik, abból, amikor rájössz, hogy csak az létezik, amit látsz, semmi más. Ez egy nagyon szomorú lecke, amit gyerekként meg kell tanulnod. Évtizedekig cipeltem ezt az élményt magamban, de írás közben végre fel tudtam használni arra, hogy olyan dolgokat kreáljak, amiknek a létezésére nagyon vágytam.
„Borzasztó dolog, amikor gyermekkorunkban megtudjuk, hogy az egész világtól különállunk, hogy senki és semmi nem fáj együtt megégetett nyelvünkkel, lehorzsolt térdünkkel, hogy kínjaink és fájdalmaink csakis a mieink” – írja első regényében, A titkos történetben Donna Tartt. Ez az idézet akár a Stallo fülszövegében is állhatna. Tényleg annyira szörnyű és magányos élmény gyereknek lenni?
Nekem nagyon hiányzik a gyerekkorom. Hiányzik gyereknek lenni, hiányzik a gyerekség állapota, meg az, hogy minden lehetséges. Olyan módon voltam boldog akkor, ahogyan felnőttként nem lehetek. Még magamnak sem tudtam leírni, megmagyarázni ezt az állapotot, mert amíg idősebb nem lettem, nem volt meg a nyelvem hozzá. Amikor le tudtam írni, akkor már nem volt meg belőle semmi. Eltűnt, és erre túl későn jöttem rá.
Első regényedben, a Fiskarens garnban (Halászok meséje) is szerepel egy eltűnt gyerek. Miért érdekelnek ennyire az eltűnt, szüleiktől elszakított gyerekek? Ez valamilyen freudi dolog nálad?
A szüleim elváltak, amikor 4 éves voltam. Valószínűleg ezért térek vissza állandóan az elszakadás érzéséhez. A Stallónál is ez a történet motorja, de maga a sztori teljesen más. Amikor szülő leszel, újraélsz egy csomó dolgot, csomó dologra emlékszel, és megpróbálsz sokkal jobb szülő lenni, mint a sajátjaid voltak. Sőt, még dühöt is érzel, amiért nem bántak veled olyan jól, ahogy tehették volna, hogy nem viselkedtek mindig helyesen.
A könyved egyik szereplője, Ejvor arról beszél, hogy a trolloknak csak arca van, minden más emberi, amit abban az arcban látsz, belőled fakad. Ez azt jelenti, hogy a trollok az ember sötét oldalának tükrei, és ha belenézünk egy troll szemébe, saját gyarlóságunkat látjuk viszont?
Pontosan. Szerintem ez az oka, hogy egyáltalán vannak trollokról szóló történeteink. Ők a mi sötétebb verzióink, ők minden rossz, ami bennünk van, minden, ami miatt szégyenkezünk. Azért teremtettük őket, hogy boldogulni tudjunk bizonyos érzéseinkkel. Éppen ezért minden kultúrának megvannak az saját misztikus lényei.
A könyved korántsem egy toleráns, liberális Svédország képét festi le, hanem egy olyan országét, ahol a kollektív hallgatás nagyon erősen jelen van. Senki nem szól semmit, ha történik valami, inkább elfordítja a fejét. Ez tényleg ennyire jellemző Svédországra?
Svédország északi része, Norrbotten, ahol a történetem is játszódik, a gyarmatosított része az országnak. Még mindig érezhető a gyarmatosítás hatása, az ott élő emberek úgy érzik, használják őket, hogy nem tartoznak az országhoz, és ennek hangot is adnak.
A számikra gondolsz?
Rájuk is, de az egy másik történet. Inkább az ország északi részén élőkre. A déliek felsőbbrendűnek érzik magukat, lenézik az északiakat, de ez fordítva is igaz.
A trollok visszatérnek
Az már évekkel korábban eldőlt, hogy a Stallót a svéd rendező Mikael Marcimain viheti filmre. A stáb kezdetben angol nyelvű moziban gondolkodott, ám Spjut egyáltalán nem támogatta az ötletet. Ő győzött, ugyanis mostanra kiderült, a filmet kizárólag svédül lehet leforgatni. Jelenleg a történet folytatásán dolgozik, ám a munkát nemcsak az hátráltatja, hogy íróként túl sok dologgal foglalkozik egyszerre, hanem az is, hogy Kiruna, a regény helyszíne nagyon gyorsan változik. „Az előző héten elkezdték lerombolni a várost (Kirunát 3 kilométerrel keletre mozgatják – a szerk.). Ezt valahogy bele kell építenem a történetbe, most azt kell kitalálnom, hogyan.”
Hogyan élnek ma a számik? Milyen a viszonyuk a svédekkel?
Küzdenek a kultúrájukért, ami lassan eltűnik, mert túlságosan is kötődik a rénszarvastartáshoz. Modernizálniuk kellett az állattartást, hogy meg tudjanak élni belőle: nagy teherautókat használnak, helikoptereket, hómobilokat, mobiltelefonokat. Azok a nem Észak-Svédországban élő emberek, aki még sosem láttak számit, sőt rénszarvast sem, egzotikusnak tartják őket. Azok a nemszámi emberek viszont, akik északon élnek, és kapcsolatban vannak velük, hajlamosak utálkozni vagy épp a földjüket követelni, és ebből rengeteg konfliktus fakad. Korábban egyébként volt olyan politikai törekvés, hogy a számikat asszimilálják a svéd társadalomba. Sok félig számi embert ismerek, szinte mindnek bizonytalan identitása van, és zavaros érzelmei a saját származásával kapcsolatban.
Elég szimbolikus, hogy a főszereplőd, Susso és családja egy szuvenírboltot üzemeltet, ahol a számi kultúra már csak futószalagon gyártott csecsebecsék alakjában van jelen.
Ennyi maradt a kultúrából. Egyébként van a könyvben néhány számi karakter, de nem hangsúlyozom a származásukat, mert nincs semmi jelentősége.
Susso édesanyja, Gudrun elég éles állításokat fogalmaz meg a bevándorlókkal, különösen az arab országokból érkezőkkel kapcsolatban. Hogyan viszonyulnak a svédek a bevándorlókhoz?
Svédországban olyan emberek élnek, akik nem mindig mondják ki, hogy mit gondolnak. Van ez a nagy, kollektív megállapodás, hogy mindig konszenzusnak kell lennie, ám ez sok tekintetben nem valódi konszenzus. Éppen mostanában erősödött meg a Sverigedemokraterna (Svéd Demokraták) nevű szélsőjobboldali párt, akik annyira svéden akarják tartani az országot, amennyire csak lehet. A regényben az átlagember nézőpontját próbáltam bemutatni, a hétköznapi rasszizmust.
A regényben nem mesélsz a trollok múltjáról, arról, hogy mióta élnek Börje tanyáján, hogy miért élnek ott és hogyan kerültek oda. Miért döntöttél úgy, hogy semmilyen fogódzót nem adsz hozzájuk?
Ez is a misztérium része, bár az igazat megvallva volt egy nagyobb rész a könyvben, ahol megpróbáltam belebújni az egyik troll fejébe, de ezt végül kitöröltem, mert nem működött. A fogódzónélküliség volt az egyetlen módja, hogy elmondjam a történetet. A trollokról az ember nem beszél. Ez nagyon svéd dolog: nem beszélünk a dolgokról, magunkba zárjuk őket. Ha valami kicsit is bonyolult, az ember hajlamos inkább csendben maradni, hátha a hallgatástól magától megoldódik.
