A lírát nem kell megerőszakolni (5 fontos tanulság a slam poetryről)

Képek: Pereszlényi Erika

Két nap alatt 12 órát zsűrizhettem a slam poetry országos bajnokság előválogatóján, ami egyszerre mutatta magát nagyszabású költészeti sporteseménynek és jó hangulatú középiskolai bulinak. Ez a negyedik alkalommal kiírt verseny, kétszer Süveg Márk Saiid, egyszer Horváth Kristóf (Színész Bob) nyert, most 170-en neveztek. 

Szombat este, kisült aggyal már azon gondolkozom, hogy az ezer futballstadion országában egy slamstadiont kellene építeni, és az tuti mindig tele lenne, mert fellépők és nézők is bőven akadnak, ráadásul olyan erős utánpótlásbázis alakult ki pár év alatt, ami csak az amerikai foci itthoni fejlődéséhez hasonlítható. Mind a slam, mind az amerikai foci gyökerek nélkül lett népszerű itthon, mindkettő esetében önmagukat szervezték meg az emberek, nem vártak se támogatásra, se megmondó emberekre. Mondjuk működnek is!

Az előválogató alapján nem lehet valósan megítélni, milyen a magyar slam poetry, azon kívül, hogy jó. Volt olyan fellépő, aki beefelésre használta a nevezését, egy másik szerint a líra az csak nő lehet, mert meg lehet erőszakolni, de még őt sem rángatta le senki a színpadról, pedig a közéleti, társadalmi és személyes ügyekre érzékeny közeg gyűlik össze rendre. Ők voltak a szélsőséges esetek, pedig a stand up-os létrehozott egy hibrid műfajt, szóval volt minden! A zsűrizéskor én a következőket vettem figyelembe: mi a téma (egy dédnagyapa lábacskáiból kibontott slamet többre tartom az újabb orbánozásnál), hogyan építi fel és bontja ki a témát (Kemény Zsófi a levegő kifújására), milyen az előadás (papírból olvas, motyog etc.), mennyire ragadja magával a közönséget. (Legyen leírva: a pénteki előválogatón mutatkozott be a Dékány Dávid költőről elnevezett Dékány-féle Pontozási Rendszer [DPR]: egy bonyolult értékelési táblázat, ami emlékeim szerint ötféle szempontból értékelte az egyes előadásokat.)

Összegyűjtöttem pár témát, ami a két nap alatt megfordult a fejemben:

Az október 25-i döntőbe jutott slammerek:

A csoport:
Basch Péter, Fazekas Viktor, Bokor Krisztián és Bánóczi Beáta
B csoport:
Bárány Bence, Laboda Róbert, Gábor Tamás Indiana és Lukács Gergely
C csoport:
Mészáros Péter, Csider István Zoltán, Gergály Norbert, Szabó Mátyás
D csoport:
Kemény Zsófi, Nemes Márk, Tengler Gergely, Tatai Gergő

E csoport:
Dékány Nikolett, Melecsky Kristóf, Élő Csenge Enikő és Fejér Johanna
F csoport:
Simon Márton, Galló Bence, Bódis Ábel és Bencsik Ádám Ponza

A közösség:

Mindenek előtt a legfontosabb: kevés olyan közösséget látok Magyarországon, ami ennyire élő és sokszínű, amiben ennyire elfogadóak és barátiak az események, ahol az ellenfelekből sem lesznek ellenségek, és ahol a verseny úgy marad meg végig versenynek, hogy nem követi mocskolódás vagy kommentcunami. Engem mindössze egyszer kértek számon a zsűri döntése miatt, egy nyilvánvalóan kimagasló szöveg+előadás kombót követően.

A slam poetry ebben a pillanatban számomra inkább az elképesztő közösségteremtő képessége miatt fantasztikus jelenség, a művészet még ráér (azért ér rá, mert ez egy nyílt verseny, bárki elindulhat, Wimbledonban is csak a második héten történik valami, itt az október 25-i döntőben fog, de néhány fellépőn látszott, hogy komolyan veszi a versenyt).

A slam poetry arra is képes, hogy megvalósítsa Orbán Viktor álmát, ha már Semjén Zsoltnak nem sikerült: a nyelv, a költészet, a kimondás és a slammertársak valóban összerakják a szétszabdalt Magyarországot, mert a Felvidék, Erdély és a Vajdaság ugyanolyan komolyan reprezentálta magát, mint Miskolc vagy Pécs. Ez sokak számára talán banális ügy, de ha kiemeljük, hogy egy slamversenyen decentralizálhatják Magyarországot, akkor ezért plusz normatív támogatás járhatna, mert csak akkor lesz jobb hely az ország, ha ezt a Budapest-központúságot (kulturális vagy közéleti értelemben, mindegy) valahogy leépíthetjük.

A verseny

Nincs még egy olyan alkotói műfaj, amely ennyire a versenyzés köré épülne. Sőt nincs olyan alkotói műfaj, ami úgy gondolkodik, mint a 100 méteres síkfutás legjobbjai: csak a másikkal való versenyben lehetek én is jobb. Persze vannak filmfesztiválok, ahol bemutatnak alkotásokat, de a forgalmazás útjai miatt az inkább ugródeszkaként működik. A Saul fia Cannes-ban ért a csúcsra, azóta meg sem áll, az Oscar-gála lesz a végállomás. A slamben viszont olyan transzparencia van, hogy még az Átlátszó sem találna semmi kivetnivalót. Mindenki indulhat, a 15 évestől az ötvenesig sokan megfordultak abban a két napban, amikor én voltam. Ettől persze rohadt nehéz a zsűrizés is, hiszen egyszerre kell egymáshoz mérni az előadásokat, miközben a szövegeket önmagukban kell értékelnünk. Milyen témát dob fel? Hogyan viszi végig? Milyen elvárásokat támaszt a téma és az előadás? Mit sikerül ebből a végére beteljesíteni? Mennyit kockáztat a fellépő? Mi a tétje az előadásának?

A témák

Egy fiatal, 19-20 évesnek látszó feleség a kefélésről slammel, egy srác az anyja elvesztéséről, egy lány a vajdasági ügyekről és persze borzasztó sokan a magyar közéletről, az ifjúság zsákutcáiról, miközben valaki az alkalmat kihasználva az összes titkát megvallja, az elhangzottak alapján volt is mit. Egy fiatal magyartanár, akinek a tanítványa is indult, József Attilát és Pilinszky Jánost megidézve, a válásról és az útkeresésről verselve kitette a szívét a színpadra, ott dobogott. Egy fiatal lány 49 szeplőt idézett meg, mert ő egy lányt szeret. Egy vidéki orvos pedig Balog Zoltán emberügyi miniszter álmát valósította meg, amikor a magyar egészségügyről slammelt. 

Szóval a szöveg és az előadás egy dolog, mert van egy réteg, ami szerintem a slam poetry lényege, hogy amikor kiáll valaki a mikrofonhoz, akkor történjen valami. Azokat a fellépőket nagyra becsültem, akik annak ellenére mertek kockáztatni a témaválasztásban, hogy közben szembesültek azzal, hogy végigvinni nem tudták. A slammer ne próbálja megúszni idegesítő szóviccekkel, rímkényszerrel és ragrímekkel, ne akarjon nagyot mondani és ne blöfföljön - egyszerűen tényleg történjen valami. A két napban én azokat a szövegeket szerettem a legjobban, amelyek személyesek voltak, volt valami tétjük, az előadó szűrőjén át el akart mondani valamit magáról, mert ha ez sikerült, akkor társadalmunkról vagy a világról is érvényes állításokat tudott tenni. Fordítva, a borzasztó nagy általánosságok felől építkezve/lebontva ez általában nem sikerült.

Az előadás

A slam poetry országos bajnokságra nem engedném senkinek, hogy felolvassa a szövegét. Se papírról, se telefonról, se az alkarjáról. Elsősorban az előadás érdekében, mert a közönség számára biztosan sokkal rosszabbul működik, ha a leírt szövegbe kapaszkodik valaki. Hárompercnyi szöveget kell megtanulni, ráadásul így rá lenne kényszerítve mindenki, hogy sokszor elmondja, ami nemcsak az előadást, hanem a saját szöveg értelmezését is segítené. A slam poetry előadóművészet.

Utánpótlás

Az országos bajnokságon rengeteg gimnazista vagy az egyetemet épp elkezdő diák indult, és ahogy telik az idő, úgy csatlakozik egyre több fiatal. Itt nemcsak elmondhatják, ami bennük van, de meg is hallgatják őket. Az egyik slamben elhangzott, hogy ez egy néma nemzedék, nem szívesen nyitja ki a száját senki (ez egyébként duplacsavar, hiszen ő pont kinyitotta a száját, ahogy mások is a teremben). A két napot látva bátran leírom, hogy döbbenetes, mennyi mondanivalója van a 15-18 éveseknek, akik a slamben egy olyan platformot találtak, ahol bátran, kicsit artisztikusan, de elmondhatják problémáikat (a szakítástól Lázár Jánosig sok mindenről). Aki nézte a Ki Mit Tube versenyét, az tudhatja, hogy azt egy 15 éves pécsi slammer, Bánki Beni nyerte. Én két napig rágtam Vajna Bali szervező fülét, hogy legyen utánpótlás országos bajnokság gimnazistáknak, mert meg kell ragadni ezt a közösséget.

Október 25-én döntő, remek névsor nagy hiányzókkal (Saiid, Pion), talán sokkal kigondoltabb, összerakottabb slamekkel. Csak senki ne gondolja azt, hogy a líra azért nő, mert meg lehet erőszakolni.