Fotó: Valuska Gábor
A Vörösmarty téri, esőáztatta könyvmustráról jövet, az ezzel párhuzamosan futó Margó fesztiválon tulajdonképp még jól is jön a program a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Egy hely, ami száraz, ahol zene és szöveg együtt hallható, garantáltan védett és zárt közeg, az odakint szakadó eső a végére biztosan eláll. Reménykedünk, hátha.
Ilyenre sikerült a haza – hirdeti a cím, a közönség vegyes, különböző korosztályú, akiktől talán nem idegen az est hangulata, a bizonyos sírva vigadó hang, az összegzés, a szókimondás. Utóbbi talán néha mégis, mert ez az a tényező, ami még a legfelkészültebb hallgatóságot (vagy abból legalább egy embert) is képes időről időre megbotránkoztatni. A néző meg már csak olyan, hogy „itt van, pedig senki se hívta”, a fejét csóválja, rosszallóan.
A kezdésnél még csak rövid idézeteket hallunk (Tar Sándor, Esterházy Péter, Petri, Moliére, ami szintén Petri-fordítás), felvételről, felvezetésképp, aztán bele a közepébe. Még ha valójában nem is egészen váratlanul, hisz többé-kevésbé ismerjük az itt elhangzó prózai és dalszövegeket. Az irodalom, az élethez hasonlóan pedig szintén nem habostorta, gondolhatnánk. Ahogy például az avasi lakótelepen üldögélő-iddogáló kétes egzisztenciák, a kiskorú kurvák, a szórakozni induló, munkásból lett szociopaták, lecsúszott alakok, bisztróba, ivóba, helyi talponállóba járó debreceni és miskolci figurák egymással sem kedélyeskedők. Megannyi antihős, akik a legutóbbi Keresztury-kötetből (A készlet erejéig), a Víg Mihály-féle dalszövegekből, valamint Szilágyi Lenke fekete-fehér fotóiból lépnek elénk. Nyilvánosan, durván és valóságosan, a múltból, a hetvenes-nyolcvanas évekből, és persze a kétezres évek jelenéből.
Az élmény audiovizuális, leszámítva azt, hogy a néző, az előadás pontosan vett százhúsz perce alatt mindvégig azt érzi, valamiről minduntalan lemarad. Akaratlanul is, hisz a felolvasást, és a kivetítőn megjelenő szöveg(töredékeket), képeket, idézeteket, vagy olykor ugyanezt, egy időben, a dalok kíséretében követni szinte lehetetlen. Marad az összbenyomás, a hangulat, ami a Keresztury-szövegek néhol egészen elképesztő nyelvi humorának köszönhetően, sokszor nem is annyira sírós, mint inkább vigadós. A körülményekhez igazodva pusztító, „lerohadt”. A történetek, mint megannyi kórkép, viccesnek azért nem mondhatóak, a klasszikus értelemben véve semmiképp. Mindez ebből a megidézett közeli és távoli múltból éppúgy hiányzik, mint a szépelgő finomság. Az úgynevezett vicc itt csakis durva, torz, röhögtető, a humor fekete, mely valamiképp kiold, a kilátástalanságból fél percre legalábbis, bár megoldás továbbra sincs. Maximum látlelet.
Keresztury Tibor olvas, Víg Mihály énekel („bárpultnál egy nepper énekel nekem édes indulót”), bár az ének nem annyira jó szó, zenei aláfestést nyújt, ami valahogy mégsem ének, a gitárral előadott, sajátos, legtöbbször monoton hangon előadott egykori Balaton- és Trabant-dalok, s a végén a ritmusosabb cigánydallam kitöltik a felolvasott szövegek közötti űrt. Ahogy teszik azt a kivetítőn megjelenített képek is. Társadalmon kívüli lét, nyomor, a tízemeletesek luxusa fentről, a felhők felől nézve, az előtérben félvilági pózban tetszelgő, félbevágott pipázó alakok, zavarba ejtőn tudatos és kevésbé tudatos fürkésző tekintetek, szemtől szemben a fényképezőgép lencséjével. Ilyenre sikerült ez a haza, kész az egész, mindennek vége, nem lesz másik, nem lesz jó soha már, soha talán – hallgatjuk Víget, aztán Kereszturyt és a közreműködő Simon Andreát (kissé karcos hangján megszólaltatva) alias Rozit, a kiskorú kurvát, vagy épp Madár Sándorné született Rókás Piroskát, felváltva, néha együtt és külön-külön is.
Egy tárca két alkoholista szakmai konzultációjáról, hogy berúgni sem olyan, mint régen, már más, egészen kiábrándító. („Közös volt mindben a vágy: hirtelen s részegen halni meg, ha itt a perc”). Ami viszont ugyanolyan, az a ma és a holnap (nem, ez még véletlenül sem a jövő) közötti kitartó és kétségbeesett egyensúlyozás, a felszínen maradni, vagy ha nem ott, hát valahol, ami valamiképp ahhoz közelít. Miközben máskor meg áldjuk a jelent, mert már semmi nem ugyanolyan, mint régen, tán még az Avason sem, és mert még lehetne valami, bármi, követeljük, ami jár. A zárkába televízió, nem, nem síkképernyős, elég egy kicsi, ha színes, és azonnal érkezik, alanyi jogon, törvényi alapon, hisz a bűntényt valójában nem is mi követtük el, hanem egy másik személy, akinek a neve a miénktől mégiscsak eltér (mert Madárnéból, aki surrant és rabolt, következésképp elkövető, nem egy van, hanem mindjárt kettő). Ahogy illatos tusfürdőből is. Az évek alatt „megcsinált” palikért cserébe (ez jár Rozinak, a stricije által összevert kurvának). Patikamérlegen kimért juss. De lerágott csont már a szorongás, jöjjenek inkább az önsorsrontó, sorskeverő, hivatásos vészmadarak (engedjük őket egészen közel), az őrületes táncba kezdő pszichiáterek, a problémakerülő alkatok. Ja, hogy az nem vagyok, ha tetszik érteni, mire gondolok…(„Táncoljatok csak, én nektek nem leszek beteg!”).
A szigorodó feltételek közt a hallgatónak időnként talán jobb a plafont nézni, bár a hangot akkor is halljuk, nem halkul el, és mert mindannak, ami most van, egyszer kihűl még az emléke is: „Nézzük inkább a vizet” (a Duna tán kilencszázharminc centinél megáll, s a pesti belváros is védve akkor). Ez van. És még egy szokatlan példázat arról, hogy Debrecenben (talán most, talán a múltban), a helyi késdobáló italmérés törzsközönségének jelenlétében, s persze részvételével, mikor is megfogtak egy cigányt, „a szomjúság legyőzte az előítéletet, a bosszúért lihegő felháborodást”. Merthogy ki méri akkor a kevertet, ha a csapos szolgáltatna épp igazságot? Hol rontottuk el? „Ballagunk, miként, ha vesztőhely felé”, s közben disznó az ólban, hajléktalan a padon, tiszta sor: „a magyar nép baktat Európa felé”. Ha lehetne még valamit kívánni, akkor most az az álom lenne (minden körülmények között megvalósítandó), amiben „egy nő, meg három kisgyerek…”. Legyen, legyen. Ami meg most körülöttünk van, „a békés, lassú, bamba város, de ha egyszer mozdul, ott minimum trónfosztás van, az (rögtön) Kossuth Lajos, az tantárgy, történelem. Vagy valami ilyesmi. A magyar nép büszke, még május elsején, egy elcseszett munka ünnepén (vagy árvíz idején, a gáton) is az, mindenképp, vagy amikor a diósgyőri túrában elhalálozik az idős, nyugdíjas mókamester. De azért leginkább „vaddisznóhoz hasonlatos”. Még úgy is, hogy közben a kabinos Dantét olvas. Kicsúszott a talaj a lábunk alól, a repertoár, hogy úgy mondjam, korlátozott. Ez „szép befejezés volna, ha nem lenne teátrális, giccses, modoros”. De kik vagyunk? („Ki nem szarja le, kik vagyunk”?)
Hisz a lényeg talán épp ez, most és mindig: A fiatalság almabort fogyaszt, nem hangyás a kép, háromezer szalmakalapra ír ki tendert a MÁV, egyenruhát ölt a világ, lepke ellen szamurájkarddal hadakozunk, hátrafelé nyilazunk, vannak ellenőreink, rendőreink, parkőreink, biztonsági őreink, tankpezsgővel leöntött lókolbászunk, farmotoros Ikaruszunk, a szentmisén keménypornót nézünk a pad alatt. Okostelefonnal, csakis. Csak három dolgot nem tudtunk tönkretenni, mindösszesen. Kizárólag három dolgot: pirosarany, rudasfürdő, túrórudi. Ezekbe kapaszkodhatunk. Csak épp a kedélyesség, a kedélyességünk van oda. A közönség soraiban most némi derű, van, ki már végre nevetni is mer, a korai magányos felháborodás immáron a múlté. Taps. A három szereplő kivonulna, jobbra el (nem megy, az ajtó zárva). Aztán a terem is kiürül. Az ajtó tárva-nyitva: kész a leltár. Senki nem vitatja.
Szerző: Gáspár-Singer Anna
