Fotó: Jelenkor Kiadó / Németh Dániel
A személyesség és az önéletrajziság között hatalmas a különbség, az álneves publikálás főbenjáró bűn - derült ki a Szépírók Társasága XI. Fesztiválján, a Maszk és önéletrajzon a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Az Ez mind én voltam egykoron című beszélgetésen Csuhai István önéletrajziságról, hitelességről és személyességről kérdezte Ungváry Rudolfot, Forgách Andrást és Bartis Attilát. A kérdés, amire valójában az egész beszélgetés épült, úgy hangzott: hogyan lesz az írás során énből ő. Erre próbáltak választ adni a szerzők különböző műveik, és a hozzájuk kapcsolódó személyes történetek által.
Ungváry egyből azzal kezdi, hogy számára az írás a sorsról, pontosabban a személyes sorsról, és annak megoldásáról szól, és ez szerinte csakis az önéletrajzi jellegű íráson keresztül valósulhat meg. Csodálja azokat, akik mindezt fikció formájába tudják maszkírozni, és úgy előadni. Az álnév használatára, és a szövegnek a szerzőtől való ilyen fajta eltávolítására viszont úgy reagál: „sugárba hányná le magát, ha ilyet tenne”. Erre a kijelentésre azonnal érkezik a válasz Forgáchtól, aki kapásból tud sorolni pár nagy, sikeres és elismert írót, aki nem hányta le magát a ténytől, hogy álnevet használt a pályafutása egy adott szakaszában.
Forgách a színház felől közelíti meg a kérdést. 1976-ban színházban kezdett el dolgozni, pedig akkoriban egyáltalán nem vonzotta, sőt nem is érdekelte ez a világ. Viszont itt találkozott a maszk és a játék jelenségével, és itt szembesült a fikcióval a legtisztább formájában is, amikor a színészeket szemlélte a színház büféjében, majd a színpadon. Boncmesterként szembesült a fikcióval, testközelből szemlélhette azt. Később rendelésre megírta A játékost, amely 68 szereplőt vonultatott fel, és elmondása szerint „sikeresen bukott meg”, ugyanis tizenhétszer játszották, mielőtt lekerült a műsorról. Az énből ővé válás kapcsán többször hangoztatja, hogy kell az embernek egy trükk, egy sajátos beszédmód, amelyet végig következetesen képviselni tud.
Bartis kiemeli, hogy a személyesség és önéletrajziság közt nagyon nagy különbség van, és ezt azzal illusztrálja, hogy míg az ő szövegei meglehetősen személyesek, ember legyen a talpán, aki rekonstruálni tudja belőle az önéletrajzát. Beszél arról is, hogy az ember sérülékeny állat lévén állandóan védekező mechanizmusokat keres, és ez történik akkor is, amikor az író személyes szöveget ír. Valamilyen módon megpróbálja eltávolítani magától, és szerinte ez lett A séta egyfajta kudarca is, mivel folyamatosan védőbástyákat emelt maga és a szöveg közé. A kéklő pára ezzel szemben már vállaltan önéletrajzi jellegű szöveg, amely eredetileg regény akart lenni, de végül szétesett novellákká. Bartis szerint ez volt A séta ellenpólusa abban az értelemben, hogy itt már nem akarta eltávolítani magától a szöveget, és átesett a ló túloldalára, „fejjel ment a falnak”. Ezt követően döntötte el, hogy ezentúl nem foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy a szövege mennyire önéletrajzi, egyszerűen csak intuitív alapon ír tovább.
Az álnév, valamint a nemváltás a szövegtől való távolságteremtés fő eszközeiként jelennek meg, Ungváry pedig jelzi, hogy számára ez a teljes hiteltelenséget jelenti, amit ő képtelen volna vállalni. Bartis elmondja, mennyire fontos, hogy A sétában nem nemváltás történik, hanem a nem kikristályosodása. Miközben írta a szöveget, sokáig számára sem volt egyértelmű az elbeszélő neme. Nem jelezte sem névvel, sem más módon, hogy férfiról vagy nőről van szó, aztán egy reggel azzal ébredt, hogy egyértelmű: az elbeszélője nő. Nem kellett visszaforgassa a már megírt részeket, hogy kigyomlálja az olyan utalásokat, amelyek férfit sejtettek volna, mert nem voltak ilyenek a szövegben. Egész egyszerűen arról volt szó, hogy a nemtelenségből lett végül nő A séta elbeszélője.
Szerző: Imre Eszter
