Maros András: Semmi negyven
Magvető, 280 oldal, 2013, 2392 HUF
Fotó: Valuska Gábor
Nem jó állás. Definiálta Semmi negyven című könyvének címét Maros András. A "nagy szeretettel és élvezettel megírt teniszmemoár" bemutatóján kiderült, hogy az akarás néha édeskevés, milyen érzés McEnroe-nak születni egy Borg családban, és az is,mivel csalogatja otthonába egy kisiskolás magát, Zombori Sándort. Helyszín a Kirakat, beszélgetőpartner a könyv szerkesztője, Király Levente, a közönség soraiban több ismert teniszező. A bemutató során egyetlen klasszikus sporthasonlat, vagy sportújságok címlapját idéző szóvicc sem hangzott el.
Maros András már az elején elnézést kért a hangjáért, ami ugyan már funkcionál, de pár napja még erős hiánycikk volt. Sebaj, az általa említett "nazális sárm" épp úgy hangzik, mint egy exkluzív kiváltság, amivel egyszerű földi halandó nem szaladgálhat az utcán. Megtelt a Kirakat, állítólag több teniszezőt lehetett látni, mint amennyit könyvbemutatókon valaha. Annak, hogy én egyet sem láttam, két oka lehet. Az A-verzió szerint nem sikerült üres széket találnom a színpad közelében, ám a bárpultot, és az előttem ülő csíkos tunikáját remekül láttam. A B-verzió szerint nem értek eléggé a teniszhez, és egyet sem ismertem fel. Mindkét felvetés helytálló.
Egyetlen szépirodalomba átigazolt sportoló sem élhet sportregény nélkül. Maros biztos volt benne, hogy feldolgozza teniszmúltját (sőt már Hulladék című drámájában is a sportra osztotta az egyik legfontosabb szerepet), csak abban nem, milyen módon. A nosztalgiázás dokumentarista stílusú sportolókönyv helyett egy groteszk és szórakoztató teniszmemoárban végződött, melynek struktúrája megadja a választ a karrierje alakulására vonatkozó kérdésekre. A szerkesztő, Király Levente nagyon örül, hogy a focicentrikus magyar írók után valaki friss mozdulatokat hozott az irodalomba. Fonákot és tenyerest. Pedig könyörögnie kellett, hogy Maros ne csak a békebeli sportolófrizura-divatról, hanem a sikereiről is írjon. A rimánkodás végül egy győztes amerikai verseny történetét eredményezte.
A könyv fejezetei Maros egykori teniszideoljainak nevét viselik. Akad itt McEnroe, Agassi, Taróczi, és persze a megkerülhetetlen Federer, akiről Federer as Religious Experience címmel David Foster Wallace, az Infinite Jest szerzője írt lenyűgöző esszét a The New York Times-ba. Szerencsére nem kell profinak lennünk, hogy élvezzük a könyvet, sőt az sem baj, ha még soha nem láttunk teniszmeccset. A szerkesztő felesége például egy tökéletes tenyeressel hárította férje összes, párbeszéd kezdeményezésére irányuló kísérletét. Ne zavarják őt ilyen piszlicsáré dolgokkal olvasás közben.
A sportkarrierját a második hullám elejére helyező író a könyvben, és a bemutatón is meggyónta, hogy sikerei lustává tették, az álmodozás, és az ideák kergetése felülírta a valódi teljesítményt. Réczey Zoltán remek borítója (immáron sorozatban a negyedik - a szerk.) az est egyetlen sportmetaforája, csak elképzelni tudjuk, hogy mi minden fért el abban az ütőtokban. Például 280 oldalnyi generációs látlelet, teniszkönyök nélkül. Következő kérdésével Király egy nagy miértet feszeget. Vajon miért nincs több élteniszezőnk? Maros szerint az ő generációja nagyon magára volt hagyva, az amatőrség állt szemben a profivá válni akarással. A nyolcvanas évek elején-közepén minden lehetőség adott volt, minimális tagdíj mellett bárki teniszezhetett. Volt terem, felszerelés, de a kutya sem foglalkozott velük. Az edző egyetlen tanácsa így szólt: Üssön Maros!
Maros valahol félpályán ácsorog az író, aki néha eljár sportolni, és a sportoló, aki könyvet ír toposz között, állítja Király. Szerintem inkább író, jelentős sportmúlttal, de engem senki nem kérdezett. A megnyitó végéhez közeledve előkerülnek a kihagyhatatlan, tréfás sportanekdoták, és legalább három helyen nyílik ki a Semmi negyven. Felidéződik egy nyugat-magyarországi verseny, ahol a több napig tartó esőzések miatt inkább szépen csendben kitöltötték az eredménytáblát, szétosztották a pénzt, és mindenki ment szépen a dolgára.
A Bemelegítésből című részben a Vasas focistájáé, Zombori Sándoré a főszerep, akit ugyan tíz perc után kiállítanak a Fradi ellen, szabálytalanságával mégis szabad bejárást nyer Marosék lakásába. Pite és kávé mindig lesz otthon, érkezési időpont nincs megadva. Legyen csak meglepetés, amikor a villanyóra-leolvasó helyett a válogatott labdarúgó kopogtat az ajtón. Szóba kerül, és a dialógus alapján be is mutatódik (itt már csak a magasságommal védekezhetek, egy hajpántot felismerése nem okozna nehézséget) a legendás hajpánt, ami Maros McEnroe-vá lényegülésének legfontosabb ereklyéje. Mialatt nővére azzal volt elfoglalva, hogy öccse hajába mekenródauert varázsoljon, a nagymamának ki volt adva az ukáz. Egy híres amerikai teniszező nevét kell a hajpántra hímeznie. Sikerült is neki, csak épp a teniszezőt nem találta el, pedig híres is volt, meg amerikai is. Már a teniszező. A nagymama csak ellendrukker. És hogy miért lett ősellenség Borg a rajongott McEnroe-ból? Hát mert utóbbi nem fért ki! A következő jelentben Maros egy Borg nevével díszített hajpántot vesz át, de a tömeg miatt erről is lemaradok. A harmadik sztori szerint a szerző még a nyugatnémetséget is bevállalta volna egy profi teniszütő kedvéért.
Két nevetés között újabb érdeklődő bukkant fel az ajtóban. Mozgása kicsit nehézkes volt, szeme keresztbe állt, de én láttam rajta, hogy sportrajongó. Biztos nyert a csapata, azért ünnepelt. Közben az asztalról elfogytak a könyvek, az utolsó példánynál már a versenyzővé avanzsált vásárló gyorsasága is számított. Hazafelé három futóval, és egy focilabdát cipelő kölyökkel találkoztam. Tudják is ők, hogy mikor vált szállóigévé a Guten Tag westbahnhof! Ahhoz előbb el kéne olvasniuk a könyvet. Elég magas rá az odds, hogy nem bánnák meg. Ennyi sportember nem tévedhet!
