Néhány hete halt meg Jerome David Salinger, amerikai író, a Zabhegyező című klasszikus kultregény szerzője. Bár ez a tény, ha morbid akarnék lenni, mondhatnám, szinte semmit nem jelent, hiszen az elmúlt évtizedekben úgy tűnt, mintha már nem is élt volna. Nem akarok belefogni annak részletezésébe, ami bárhol elolvasható róla, nevezetesen, hogy 1965-től nem publikált, nem adott interjút, nem mutatkozott a nyilvánosság előtt és most mindenki találgat, vajon maradt-e valamilyen kiadatlan kézirat a fiókjában. Szerintem fontosabb, hogy mekkora a jelentőségük azoknak a műveknek, amelyeket megírt és kiadott életében. Elsősorban persze a Zabhegyezőnek.
Úgy látom ugyanis, hogy a Zabhegyező, amely ma is a világirodalom egyik leggyakrabban vásárolt regénye és amelynek hazánkban is kultusza volt, napjaink tökéletesen félreértett alkotása lett. A Zabhegyezőt általában a hatvanas évek amerikai beatirodalmának sodrához szokták sorolni. Kétségtelen, hogy Salinger is ehhez a nemzedékhez tartozott, de az irányzathoz nem sok köze van. Bár a regény hőse, Holden Caulfield, ennek ellentmondhat, hiszen lázad. Legalábbis látszólag. Elszökik a gimnáziumból, pár napig csavarog a városban, végül intézetbe kerül, ebből a pozícióból mondja el történetét, mint a regény elbeszélője. A Zabhegyező ma nem más, mint a kamaszlázadás, a szülőkkel, az iskolával, a világgal és a társadalommal való szembenállás korszakalkotó prózája. Nem állítom, hogy nem erről szól a regény, hiszen ez a cselekménye. Hanem az a bajom, hogy innen mintha nem jutottunk volna tovább, ennél mélyebbre. Nem véletlen, hogy a Zabhegyező szinte semmilyen érdeklődést nem képes kelteni a mostani fiatalokban. Többször tapasztaltam, milyen az, amikor ezt a könyvet az ember egy mai kamasz kezébe adja. Szinte alig van hatással rá a szöveg, legfeljebb hümmög, hogy igen, hát nem rossz, de még inkább az a válasz, hogy unalmas. Vajon miért? Szerintem azért, mert a könyvről rosszul beszélünk. A hazai befogadástörténet egyik nagy bűne, hogy a Zabhegyezőt kamaszregénnyé redukálta. Holden Caulfield ugyanis nem egy átlagos tini a suliból, aki megszemélyesíti a tipikus tinédzser problémáit, hanem minimum filozófus vagy próféta. Nem tudok jobb kifejezést ezeknél, de így van. Ezért egy mai serdülő, hacsak nem rendelkezik kifinomult irodalmi antennákkal, nem tud azonosulni Holden hangjával.
Nem is a fordítással van gond, mert Gyepes Judit átültetése ugyan szerintem kissé megkopott, akadnak benne elavult, az akkori hangnemet, a szlenget megragadni hivatott kifejezések, de alapvetően nagyszerű átültetése a regénynek. Keményen kopognak benne Salinger mondatai, ahogy kell és magán hordozza keletkezési idejének atmoszféráját. Persze, abban a világban, ahol Holden él, nincs mobiltelefon és internet. De azért nincs olyan messze sem tőlünk, mint mondjuk Mikszáth falvai és kisvárosai. Magyarán: a közeggel és a hőssel lehetne azonosulni. A gond inkább az, hogy a Zabhegyező nem ifjúsági fejlődésregény, hanem filozófiai mű, de erről egy kamaszt, akinek ifjúsági irodalomként adjuk kezébe a könyvet, nehéz meggyőzni. Holott Salinger épp azt a bravúrt követi el, mint minden kortalan remekmű: a cselekményt, a nyelvet és a jelentést, illetve a mű esztétikai igazságát olyan természetes módon sűríti egy srác torkába, olyan lazán hangol össze formát és tartalmat, hogy a határok láthatatlanok maradnak. (Persze, a látszólag könnyed hang mögött rengeteg munka van, tudjuk, hogy sokat dolgozott rajta.)
Holden ugyanis nem egyszerű fiú, hanem kiválasztott. Az ő nézőpontja, narrációja olyannak mutatja meg a világot, amilyen valójában. Miközben különféle emberekkel kerül kapcsolatba és szemléli a körülötte zajló életet, miközben beszél, ítélkezik, szinte átvilágít a tekintetével minket. Meglátja a hazugságainkat, a gyengeségeinket, megmutatja, hogy ez a hely, ahol és ahogyan élünk, mennyire szánalmasan kisszerű, sekélyes, átláthatatlan és élhetetlen. Salinger hőse pontosan úgy képes látni a világunkat, ahogyan az van. De nem merül ki ennyiben a dolga, hiszen érzi, hogy ennek a tudásnak a birtokában felelősséggel tartozik az emberekért. Ezt mutatja meg annak a fikciónak a leírása, melyből az eredeti cím, The Catcher in the Rye, ered és amely a regény meghatározó kulcsmozzanata lesz. Vigyázni akar a gyerekekre. Ennek a szinte prófétikus küldetéstudatnak felemelő kifejeződése a húga iránti gyengédsége. Holden végül csupán azért tér vissza a mi világunkba, mert szereti a húgát és tudja, vigyáznia kell rá. Illetve, az összes gyerekre, azaz ránk, mindenkire.
Ismerve a szerző idegenkedését a róla írott kritikák és értelmezések kapcsán, nyilván rajtam is derülne, hiszen ez is csak egy olvasat. Holott meggyőződésem, hogy Salinger minden műve erről a tudatállapotról, a világot és az embereket tisztán és részvétteljesen látó alakról szól, aki olyan tudást birtokol, amilyent csak a vallásalapítók szoktak. Ez pedig a Zabhegyezővel nem ért véget, hanem inkább kiteljesedett. Salinger ugyanis Holden hangjánál egy mélyebb pont felé tartott, melyet az irodalomtörténet általában a miszticizmusba hajló szellemi területként jelölt meg, sőt sokan krisztusi magatartásformát, buddhista létfilozófiát láttak benne. Azt a tartományt térképezte fel, ahol már a nyelv és a cselekvés sincs jelen. Ennek a némaságnak volt megtestesítője Seymour figurája, akit személyesen alig ismerhet az olvasó, csak különféle történetekből és testvérei elbeszéléséből alkothatunk képet a személyiségéről. Rejtélyes alak, nem sok mindent lehet tudni róla, csak azt, hogy különösen viselkedett, írogatott is, de aztán végzett magával. Öngyilkosságát a szerző egyik elbeszéléséből ismerhetjük meg.(Ilyenkor harap a banánhal). Salinger végül Seymour alakjában találta meg azt a személyt, aki hordozójává válhatott ennek a túlérzékeny, ám a világot mégis kívülről szemlélő, szenvtelen és a mindentudásba belefáradt hangnak. Seymour nincs jelen, hallgat, de pontosan tudjuk, mi az, amiről hallgat. Ha visszatekintünk, nem túl meglepő, hogy e figura megalkotója, Salinger is végül elnémult, sőt eltűnt a mi nevetséges, kegyetlen világunkból
Ez persze csak feltevés, de nagy valószínűséggel ugyanannak a tudatállapotnak a médiumává vált, amelyet addig nyelvileg ábrázolt. Nem volt többé mit mondania. Nem ölte meg magát, mint láthatatlan hőse, Seymour, csak egyszerűen kivonult a világból. Megtehette, hiszen művei, a Zabhegyező eladásaiból megélt. Most azonban, miután meghalt, legalább annyi időt és energiát kellene áldoznunk arra, amit írt, mint arra, hogy arról töprengünk, vajon mi lehet a fiókjában. Nyilván mindenki örülne, ha ismeretlen kéziratokat találnának. De az is lehet, hogy nincs ott semmi, és mindaz, ami az őt titka volt az elmúlt évtizedekben, valójában az orrunk előtt hever, ebben a négy vékony kötetben. Nyissuk fel és olvassuk el őket újra figyelmesen.
