Röhrig: Istennek van szüksége az emberre

Fotó: Gál Csaba/PIM

Ritka, hogy egy ilyen hírességet köszöntsünk a PIM-ben, nyitja meg az ember aki a cipőjében hordta a gyökereit bemutatóját a múzeum főigazgatója, E. Csorba Csilla, majd emleget Oscart, Kossuthot, Kertész Imrét. A híresség szerepében ezúttal Röhrig Géza, aki forgatja is a szemét, mert szó sincs most Saulról. A kamera kizárólag a versekre közelít, de azokhoz olyan közel megy, hogy az ember beléjük betegszik. Egy évvel ezelőtt, amikor a Magvető a Nyáry Krisztián-Dávid Anna felállással kezdett el dolgozni, az igazgató és a főszerkesztő egy olyan verseskötet-sorozatot tervezgetett, amivel újra divattá tehetik a versolvasást a fiatalok körében. Az indításhoz egy olyan költőre gondoltak, akinek már vannak kötetei, és aki irodalomtudományos háttér nélkül is bárki számára érthető. 2015 májusában megérkezett a kiadóba Röhrig Géza új verseskötetének kézirata, ők pedig azonnal tudták, hogy ezzel fogják indítani a sorozatot. Röhrig szerint az érthetőség egyáltalán nem degradáló („Nem csak a lila a szép szín”), Nyáryék terve pedig bejött. A kötet bemutatóján a PIM megtelik fiatalokkal, a vékony sárga könyv pedig épp elfér egy átlagos méretű zakózsebben. Röhrig Gézával Szabó T. Anna és Iványi Gábor lelkész, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség vezetője beszélgetett.

A költő

„Nem boldoggá, lehetővé teszel” – idézi Szabó T. Anna a kulcsmondatot a súlyos életműből, ami őt is megbetegítette, mert egyszerre próbálta befogadni és megemészteni. Pedig azt, ami a legsötétebb sötétbe taszít, Röhrig le sem írja. Szabó T. nagyon örül, hogy ezek a versek figyelmet kapnak, mert az a fajta beszéd, ami kiolvasható belőlük (és amit például Jónás Tamás, Visky András, Molnár Krisztina Rita vagy G. István László képvisel), ma már nem divat. Pedig ott bujkál a magyar líra hagyományaiban, megtaláljuk például A kazamatában Weöresnél, ami épp olyan vadul és bátran és fájdalmasan szól a saját és mások szenvedéseiről, mint a Röhrig-életmű. Röhrig se nem híve, se nem rabja az önsajnálatnak, mert az lehetetlenné teszi az empátiát, hiszen aki szenved, elzárja az utat mások szenvedéséhez. Nincsenek körülmények, egyszerűen boldognak kell lenni, vallja, és ez jó ideje sikerül is neki. 

Röhrig Géza: az ember aki a cipőjében hordta a gyökereit

Magvető, 2016, 96 oldal, 1990 Ft

 

Ha vad és bátor és fájdalmas, akkor mindenkinek József Attila jut az eszébe, ám Szabó T. üdvözli, hogy a kötet mottója egy Babits-idézet lett,

„áldott aki vezetgeti az ember lépteit/Már gyermekül vermébe ejtett,/ s mint bölcs vadász gyenge vadat,/ elbocsátott, de nem felejtett: /szabadon sem vagyok szabad.” (Az elbocsátott vad)  

mert ő is épp ilyen, csak sokkal megközelíthetetlenebb.

Röhrig szerint az emberi nyelv legnagyobb képessége nem a vers, hanem az ima, amivel minden reggel megpróbálkozik, és gyakran úgy érzi magát közben, mintha egy bűnügyi esetet rekonstruálna, ahol a feltételezett elkövető papírkéssel mutogatja a nyomozón, hogy mit is követett vagy nem követett el. Imádkozás közben szimulál az ember, neki hívő zsidóként háromszor kellene imádkoznia naponta, a kérdés, honnan szed az ember annyi mondanivalót.

A Babits-vers utolsó sorai, melyeket egy készülő esszéjében (exkluzív részlet a Könyves Magazin februári számában) idéz be, provokálják,

„«Vezessen Hozzád a szabadság!»/ igy kérem olykor aki vár,/mert nem annak kell az imádság,/ki Istent megtalálta már.”

mert a törvényt (most az ima törvényét) felrúgni mindig kísértés. Röhrig szerint csak az tud igazán hamis lenni, aki megtartja a törvényt, és ezt a hamisságot is csak az tudja legyőzni. Ha felrúgja, akkor még csak nem is képmutató.

Ha a költői énjéről kell gondolkodnia, Röhrig látja magát, amint kezében tangóharmonikával a járdaszigeten hangicsál, ám a hangszer igazából egy hordozható vastüdő, és amit mások harmonikaszónak hallanak, az neki csak levegőpumpálás. Szabó T. az ének szerepére kérdez rá, ez pedig előhív bennem egy újabb költőt, egy kicsit unorthodoxabbat, Pajor Tamást, és ahogy elhangzik a kötet megjelenése óta íródott csend, úgy válik egyre élesebbé a párhuzam. Pajor-féle (de nagyon is röhriges) szójátékok oldják fel (vagy legalábbis próbálják feloldani) az egy hallás után kitörölhetetlenné váló sorokat, amelyek épp úgy ivódnak az ember emlékezetébe, mint a leggyűlöltebb dal, aminek az őrület határán is képtelen abbahagyni az énekelgetését. Csak ezeket a sorokat nem gyűlöli. A csendben volt és leendő hajléktalanok matatnak kukák belében, „farfekvésben jön fel a nap”, „semmi nincs, de az meg túl sok”, „ketten jobban fogy a bánat”, „a halálhoz nem kell nagy ok”. Röhrig szerint újra divatba kéne hozni az éneklést, ő még azt is élvezi, ha valaki hamisan dalolászik, csak csinálja. A zene mindenkié, mondta Kodály, ez pedig Röhrig változatában úgy hangzik: Mindenki zene, az embernek pedig meg kell hallania a másik életének zenéjét. Csend az, amikor mindenki pont úgy szól, hogy nem zavarja a másik adását, de csendet csak az tud kiadni magából, aki hallja is. Itt jön ismét képbe Babits, meg a dal, ami ott van minden ember lelkében.

Kapcsolódó cikkeink:

Röhrig Géza: Ha ott nem volt Isten, akkor kinek kell máshol?

Röhrig Géza költőként is lemegy a mélybe, a sötétbe

Röhrig Géza az elbeszélhetetlen történetek költője

Pilinszkyt, egy újabb fontos Röhrig-költőt, aki szintén beilleszthető a Szabó T. által emlegetett hagyományba, vagyis úgy beszél Istenről, hogy nem a hiány felől közelít hozzá („Isten nem előtte, hanem benne van.”), a közönségből kérdező Havas Judit emeli a beszélgetésbe. Röhrig azóta is bánja, hogy a találkozásuk végül nem jött össze, pedig valaki megígérte neki, hogy felviszi a Hajós utcában lakó költőhöz, akinek az ajtaja sosem volt kulcsra zárva.

Röhrig szereti ugyan a szavak embereit, de azokhoz is vonzódik, akik materializálják a mondandójukat, a festőkhöz, szobrászokhoz. A felesége festő, őt pedig annyira vonzza ez a világ, hogy amikor összejöttek, mindig az ujjait szagolgatta. A kötet címének ötlete az utolsó pillanatban érkezett, Röhrig rájött, hogy nem kell mindig ragaszkodni a saját maga által kreált hagyományhoz, el lehet felejteni az egyszavas címeket, így lett az eredetileg tervezett Különből egy aha-élmény után az ember aki a cipőjében hordta a gyökereit. „Nem mindenkinek van cipője, de ha lenne, ebben a kötetben ott hordaná a gyökereit.”

Isten

• Bár Röhrig tudja, hogy ez egy filozófiailag védhetetlen állítás, szerinte Istennek szüksége van az emberre. A világ van, tehát Isten akarja, hogy legyen.
• Miguel de Unamunónál a Gonosz azt mondja, hogy a szívében nincs Isten. A kérdés viszont nem az, hogy van-e, hanem hogy akarjuk-e, hogy legyen. A Gonosz az, aki nem akarja.
• „Isten feleslegessé tette magát számunkra, jó darabig el lehet evickélni nélküle.” Röhrig akarja, hogy legyen, istenkórászként keresi a módot, amivel megtalálhatja.
• Istenfogalma olyan, mint egy szakadásos függvény, Isten hol van, hol nincs, nyilatkozni róla akkor is nehéz, ha épp nem hiszünk benne, ha hiszünk, még nehezebb. Olyan ez, mint amikor egy szerelmes fogorvost megkérdeznek, hogy milyen a szerelme fogsora. Fogalma sem lehet, hiszen állandóan azzal van elfoglalva. A hívő sem a saját hitét analizálgatja, hanem Istenre koncentrál.
• Azokkal a tudományos eszközökkel, amelyek a rendelkezésünkre állnak, hogy megválaszoljuk a kérdéseinket, Istenhez nem tudunk közelebb jutni, mert ő nem a teremtett világ része, hanem maga a teremtő, mondja Iványi, aki szerint az az igazán nagy dolog, hogy Isten is hisz mibennünk. A bizalmát mutatja az is, hogy a maga modellje szerint teremtette az embert.
• Iványi szerint a törvényhozás akkor igaz, ha össze van kötve a láthatatlan erkölcsi értékekkel, ám ma nincsen kötelék, nem tükröződik Isten modellje. Számára nem az a kérdés, hogy Auschwitzban hol volt Isten, hanem az, hogy hol volt a keresztény Európa, Magyarország és maga az ember. Arra a kérdésre, hogy ha Isten bele tud nyúlni a földi működésünkbe, akkor a holokauszt idején miért nem tette meg, nem tud válaszolni.
• Van egy olyan aspektusa is a holokausztnak, amiről nem sokat beszélünk: a  világ rabbijainak közel 80 százalékát ölték meg a koncentrációs táborokban. Ez Isten ellen való merénylet, és emiatt Istennek az áldozatok között is helye van.
• Röhrig „a szekularizáció özönvizében” ellenkultúraként éli meg azt, hogy hívő, ám úgy érzi, négy évszázadnyi szekularizáció után eljutottunk az elvilágiasodás maximumáig, a történelem ingája visszafelé leng, a világ a káosz és a bizonytalanság felé tart („Nézd meg a vezetőit!”), és muszáj lesz újra a vallás felé fordulnia. Vallási oldalon viszont szükség van a megújulásra.
• „néma vagyok/kő a köves földben/ganéj alatt újra/kibírom-e csöndem” – idézi a kötet záróversét (kő) Iványi, és a beszéd szükségességére világít rá. A teremtés eszköze is a teremtő szó volt, Isten elkezdett beszélni, imádkozni, és a világ változott.
• Nem Isten földi helytartói vagyunk, hanem „ügyeletesek”, az ő képviseletében járunk el, és ezt Röhrig szerint nyitott szemmel kell tennünk, hiszen ha nem látjuk, ami látható, hogyan láthatnánk azt, ami láthatatlan. Isten szóval, egy lépésben teremtett mindent, ami az embert körülveszi, ám az emberhez két lépésre volt szüksége. Ádám előbb gólem volt, lélek nélküli test, akkor vált emberré, amikor Isten az orrába lehelte az élet leheletét, vagyis adott neki valamit magából. „Ez nagy dolog.”
• Az istenkeresés Iványi szerint olyan, mint a bújócska Martin Buber Haszid történeteiben. „Elrejtőztem, és nem akarnak engem megtalálni.” Ha az ember rátalál Istenre, akkor nem tud róla beszélni, nem is illik.
• A jó imára az ember nem emlékszik, mert a jó ima teljes megszűnés, feloldódás, eggyé válás. Ha emlékszik rá, akkor az az ima nem sikerült, ám Röhriget ez egyáltalán nem frusztrálja. Az ember test és lélek egyszerre, ezért az egész testét használnia kell az imához: a zsidó imát legalább olyan hangosan kell elmondani, hogy az imádkozó hallja, amit mond, motyogni nem szabad.
• Isten hisz bennünk, ez pedig nagyvonalúságra, bátor kiállásra, jó alkotásra kell, hogy inspiráljon. Azt viszont, hogy higgyünk benne, ő sem tudja elérni, magunknak kell akarnunk.  

„A grujavici rebbe egyik unokája – egyik a hetvenkilencből –, amikor a Rebbe már a halálán volt, a következő kérdést intézte a nagyapához:
– Zejde, egy környékbeli srác azt kérdezte tőlem, hogyha tényleg létezik a Mindenható, vajon tud-e akkora követ teremteni, amit aztán ő sem képes fölemelni. Zejde, mit feleljek én ennek a fiúnak?
– Mondd meg neki, hogy tud. És az a kő itt van – mutatott a fiúcska szívére a Grujavici.” (in: A rebbe tollatépett papagája, Múlt és Jövő, 1999)