Fotó: Neményi Márton
Bár Röhrig Géza már húsz éve publikál magyar nyelven, a nagyközönséghez mégsem versei, hanem Nemes Jeles László Cannes-ban díjazott filmje, a Saul fia főszereplőjeként jutott el. A Margóra főleg költői minőségben érkezett, a Saultól sem túl messzire távolodva, bár a Toldiban nem nevezte magát költőnek, mert azzá csak akkor válik, ha épp egy versen dolgozik. Németh Gábor apáról, Istenről, forradalomról kérdezte, és még ajándékot is hozott egy csomag élesztő formájában, amit Röhrig minden nap elfogyaszt, pusztán a neve miatt.
A Margó ötéves története alatt talán még soha nem volt akkora a csönd, mint amikor Röhrig Géza olvasta fel auschwitzi portréverseit, megidézve azoknak a tetoválásszámoknak a viselőit, akikről semmilyen információ sem maradt. Németh az auschwitzi koncentrációs tábor hivatalos oldalán próbált utánanézni, hogy vajon van-e konkrét ember a számok mögött, amiket Röhrig verscímmé választott, de egyetlen szám mellé sem talált senkit. Röhrig szintén a honlapot hívta segítségül, mert új számokat nem találhatott ki, de olyanokat sem akart használni, amik mellé nevet lehet társítani. Verseivel a számok elfelejtett tulajdonosai kaptak arcot, hangot, történetet.
Saul: Röhrig elmúlt hónapjai erősen a Saul fia jegyében teltek, a film fesztiválokra járt, észak-amerikai forgalmazója, a Sony Pictures Classic azon dolgozik, hogy bejusson az Oscarra. Röhrig nem érez eufóriát a történtek miatt, szerinte kalkulálhatatlan volt, hogy jön egy ilyen szerep az életében, de csinálni kell, menni és mindenféle helyeken beszélni róla, például ötcsillagos szállodákban, ahol nagyon kell figyelni arra, hogyan lehet Auschwitzról úgy beszélni, hogy azt a környezet ne tegye gyomorforgatóvá. Németh szerint bár Röhrig pályája határozottan arra mutatott, hogy jön majd egy ilyen feladat, a Saul kicsit ki is fosztotta az életét, és ezzel ő is egyetért. Egy olyan repülőn ülök, aminek nem én vagyok a pilótája, mondja, a kérdés az, hogy ez a bizonyos repülő hol fog landolni. Bárhol is landol, úgy érzi, 48 évesen már elég józanul ítéli meg a történteket. Ez is elmúlik egyszer, idézi Salamon király gyűrűjének feliratát, ha jó, ha rossz, vége lesz. Amikor Németh olyan ismerőseivel beszélt, akikről tudta, hogy ellátogatnak majd a Röhrig-estre, azt vette észre, hogy az emberek mintha egyfajta hírhozóként tekintenének a főszereplőre, úgy, mintha a valóságban is járt volna ott, ahol a filmvásznon. Röhrig szerint ez azért lehet, mert a jó művészetet nagyon nehéz elválasztani a valóságtól. Ha valahová elmennek beszélni a Saulról, akkor általában az a leosztás, hogy a rendező beszél a filmről, ő pedig arról, amiről a film szól. A mutatóujjról is kell beszélni, és mint a kínai közmondásban, kell a holdról is, amire az ujj mutat.
Isten: Nem lehet a világról, a modernitásról, Istenről úgy beszélni, hogy azt be ne árnyékolná Auschwitz és a holokauszt emléke, mondja Röhrig, Németh Gábor pedig felidézi az elhíresült Guardian-nyilatkozatot, ami sokakból megütközést váltott ki: Isten minden zsidónak fogta a kezét a gázkamrában. Hol máshol lehetett volna, kérdi Németh, Röhrig pedig visszakérdez, bár megérti azokat, akiket felháborított a nyilatkozata: Ha ott nem volt, akkor kinek kell máshol? Szerinte egyszerűen nincs alternatívája a dolognak, vagy ha van, akkor arról kellene beszélnünk, hogy nincs Isten. Ne tedd magad süketté előttem, és ne némulj meg, kéri az Urat Dávid király a 28. zsoltárban. Röhrig szerint lehet, hogy süket volt az Isten, és nem hallotta meg az elhurcolt, hozzá fohászkodó zsidók imáját, vagy nem hallotta meg elég korán, de a kérdés inkább az, hogy vajon néma is volt-e. Még a pokol mélyén, a koncentrációs táborokban is voltak olyan emberek, akik észrevették, ha a másik lázas, vagy egyéb baja van, ezeken az embereken keresztül pedig jelen volt Isten. „Lehet, hogy süket volt, de nem némult meg.” Kertész Imre a Sorstalanság utolsó oldalán a koncentrációs táborok boldogságáról beszél, Röhrig pedig úgy érzi, minden horror ellenére a koncentrációs táborokban valami nagyon igazi történt. Nem számított többé, hogy ki honnan jött, hogy néz ki, nem számított a kapcsolatrendszer, az ember látszott, a maga legőszintébb valójában. Röhrig utálja, hogy az ilyen dolgok vezérlik az életet, gyerekkorában például azon gondolkodott, hogy az embereket is úgy kellett volna teremteni, mint a fákat, akik minden hónapban változtatják a külsejüket, így a kevésbé szerencsés külsejű embereknek is lett volna évente néhány jó hónapjuk. A Rebbe tollatépett papagája – Képzelt haszid történetek (Múlt és Jövő, 1999) című könyvében egy szakadásos függvényhez hasonló istenfogalmat hozott létre, Isten hol van, hol nincs, ez pedig szerinte a saját végességünkből adódik.
Költő: Röhrig csak akkor tartja magát költőnek, amikor verseket ír, különben szégyelli magát annak nevezni. Valahogy úgy van ezzel, mint ahogy Nagy László volt az írósággal: amikor egy közlekedési baleset szemtanújaként felvették a vallomását, a foglalkozását firtató kérdésre elsőre azt válaszolta, író, majd rájött, hogy az ilyesmi megengedhetetlen, és gyorsíróra korrigált. Németh a friss verseket radikálisabbnak tartja a korábbiaknál, Röhrig líráját pedig merőlegesnek arra, ami ma zajlik a költészetben. Ő próbálja követni, hogy mit írnak a kortársak, de tudja, hogy az a fajta személyesebb líra, amit ő csinál, most nem annyira trendi. Németh szerint feltűnő a szövegek archaikussága, mintha volna bennük egy folyamatos redukció, egy zavarosabb és polifonikusabb univerzum egyszerűsödött az évek során. Röhrig egyfajta nyomtatás előtti költészetet akar művelni, és azt szeretné, ha az emberek emlékeznének legalább két sorára, mert szerinte lényegét tekintve a költészet nem lehet intellektuális, a költészet zsigeri dolog, utálja is a bonyolult hivatkozásrendszert, a kulturális allúziókat, ő nem a szakmának, a céhnek akar írni, hanem a házmesternek. Bár első kötete, a Hamvasztókönyv (Múlt és Jövő, 1995) Auschwitzról szól, ma már ezt is a téma kizsákmányolásának érzi: ha az ember beül egy holokausztfilmre, vagy elolvas egy könyvet a holokausztról, kvázi csalás történik, mert eleve rá van hangolódva arra, ami következik. A Saul forgatókönyvének olvastán megkönnyebbült, hogy ebből valami vállalható dolog lesz, az ilyesmivel nagyon kell vigyázni, épp olyan veszélyes, mint egy állatos vagy kisgyerekes film. Szikáran és keményen kell fogalmazni, esélyt sem hagyva bárféle szentimentalizmusnak. A gyermek, a kezdet, az eredet témája mindig nagyon érdekelte, regénye, az Amerikában megjelenő Dead Beard is egy gyerekről szól, éppen ezért végig úgy érezte, hogy pengeélen táncol. A Hamvasztókönyv elején Röhrig szimulánsnak nevezi magát, és bevallja, hogy még egy rendes bárányhimlője sem volt: ezt nagyon fontosnak tartotta beleírni a kötetbe, nehogy már úgy tegyen, mintha.
Önélet: Olyannyira szimuláns vagyok, hogy soha nem találkoztam az anyámmal, válaszolja az életrajziság határait pedzegető kérdésre Röhrig, utalva egyik felolvasott versére, a Találkozásra, melyben egy anyjával való fiktív első találkozás emléke elevenedik meg. A második verses találkozásig még soha nem sikerült eljutnia. Édesapját négyévesen vesztette el, halálát azóta sem tudta megbocsájtani se neki, se senki másnak. Állami gondozásba került, majd kamaszkorában kinyílt előtte a világ, és rájött, hogy bármi lehet, mindegy mit választ, egy idő után úgyis megöregszik annyira, hogy a mi-ről a ki-re kerüljön át a hangsúly. Szerinte semmit nem szabad a körülményekre fogni, az, hogy az élet hogyan bánt velünk, milyen traumákat terhelt ránk, az egy dolog, hogy mostantól mit kezdünk ezzel, kizárólag rajtunk múlik. Röhrig úgy érzi, szolidárisnak kell lenni a halottakkal, veszély nélkül kell élni, úgy, mintha az ember halott lenne.
Forradalom: Húsz évvel korábbi interjúiban Röhrigen sokkal érzékelhetőbb volt egy politikai természetű düh azzal kapcsolatban, ahogy történnek a dolgok, de Németh ma inkább csendesebb, befeléfordulóbb embernek látja, Röhrig szerint csak a radikalitás hangsúlya tolódott át: elvesztette a hitét a forradalomban, és ma már inkább a jellemfejlődés érdekli. Nem tetszik neki, amikor valaki ujjal mutogat, hogy miért nincs jól, vagy miért nem mennek úgy a dolgok, ahogy kellene, mindenhez idő kell, a forradalmárok pedig a legfontosabb dologról felejtkeznek meg, arról, hogy átvegyék az uralmat a saját életük felett. Órákkal az est előtt Németh Gábor a Kálvinon várta a 9-es busz, amikor odalépett hozzá egy már nem túl józan, „gyenge óriás”, aki arról érdeklődött, hogy Németh író-e. Ő az egyszerűség kedvéért ráhagyta, mire az óriás közölte, hogy ő meg olvasó, amit olyan öt százalékig komolyan is lehetett venni. Mi legyen ezzel az országgal, kérdezte az óriás, Németh pedig a legőszintébben azt válaszolta, fogalma sincsen. Az óriás nem örült a válasznak, és annyit mondott, valószínűleg egyedül magunknak kell tenni valamit. Ezt üzeni neked a nép, Géza, szakad ki az anekdotából Németh, Röhrignek pedig a régi vicc jut eszébe a pesszimistáról, aki szerint ennél rosszabb már nem lehet, meg az optimistáról, aki szerint ugyan, dehogynem.
Amerika: Abból, ahogy Röhrig beszél róla, Németh úgy érzi, nem szívesen tartózkodik Amerikában, inkább kényszerű színhelye az életének, ahonnan hazahúz a szíve. „Amikor hazajövök, ott várom magam a reptéren”, mondja Röhrig, majd hozzáteszi, hogy bizonyos szempontból el sem ment. Az, hogy nem anyanyelvi környezetben alkot, kivált egyfajta fenyegetettségérzést, Amerikában nem látja, hogy hol van, nincs mibe kapaszkodnia. Nem is önszántából ment oda, olyan helyzetbe került, hogy mennie kellett, de az itthoni élet nagy öröm lenne számára.
Apa: Apjáról való tudásának 90 százaléka nem emlék, hanem másoktól összegyűjtött információ. Egy autószerelő-műhelyben dolgozott, halála után pedig brigádja minden karácsonyra küldött Röhrignek egy könyvet, amibe mindannyian beleírták a nevüket. Egy korábbi hazalátogatáskor felcsapta a telefonkönyvet, és elkezdte hívogatni apja egykori munkatársait, és végül el is jutott Pista bácsihoz, akinek emlékei még inkább megerősítették abban, hogy az apja szeretnivaló ember volt. Olyan, aki fizetésnapon már egy sör után hazament a kocsmából. Mint minden jó autószerelő, ő is ment egy kört a megjavított autókkal, és az egyiknél felfedezte, hogy nem működik a rükverc. A tulajdonos nem szólt neki erről a hibáról, amikor kérdőre vonta, annyit mondott, azért, mert arra már nincs pénze, mindig úgy parkol, hogy ne kelljen tolatnia, de nem baj, neki legalább van autója. Röhrig apja semmit nem számított fel a rükvercért.
