Robert Crais: A gyanúsított, fordította: Csáki Judit
XXI. Század Kiadó Kft., 2014, 320 oldal, 2967 HUF
A gyanúsított, Robert Crais tizenkilencedik bűnügyi regénye, a napokban jelent meg magyarul a XXI. Század Kiadó gondozásában. A krimiben két új karaktert (és egy új fajt) ismerhetünk meg a sokszorosan díjazott író jóvoltából: a Los Angeles-i rendőrség egyik tisztjét és egy korábban a hadseregben szolgált kutyát, akik mindketten poszttraumás stressz-szindrómában szenvednek, ami gyanúsítottá teszik őket egy ügyben.
Miért lett egy kutya az egyik főhőse?
Valószínűleg a fájdalmamból nőtt ki, amit a kutyám elvesztése okozott. Kissrác korom óta mindig is volt kutyánk, a legutolsót egészen kicsi korában, alig háromnaposan találtam meg: még a szeme sem nyílt ki.
Miből tudta, hogy magához kell vennie?
Tetszett, ahogy kinéz. Izgett-mozgott, ficánkolt a testvérei között. Azonnal megfogott és azt mondtam: ez a kis fickó kell nekem! És 6 héttel később hazavittem. Nagytestű kutya volt, egy akita. Tizenkét éven át volt a társam. Aztán elveszítettem.
Mikor történt ez?
Tizenöt évvel ezelőtt. A karjaim között halt meg, zokogtam, mint egy kisbaba. Van egy időszak, amikor azt gondolod: „OK, elvesztettem Yoshit, veszek helyette egy másik kutyát”. De azt éreztem, hogy hűtlenné válnék hozzá ezáltal. Néhány év után elfogadtam, hogy az élet ilyen. És ami azt illeti, egy érdekes gondolat fogant meg a fejemben, amikor kutatásokat végeztem a hadseregnél használt kutyákkal és a rendőrségi K-9-esekkel kapcsolatban, nevezetesen, hogy a gazdáik egyfajta póráz formájú idegszállal kötődnek hozzájuk, és ez a póráz továbbítja az érzelmeket a kutyák és tartóik között. Teltek-múltak az évek. Egyre többször éreztem, hogy itt az idő, hogy új társ után nézzek, de minden alkalommal rám tört a bűntudat, hogy hűtlen vagyok. Három évvel ezelőtt is ez történt, ám akkor feltettem magamnak a kérdést: Hát megbolondultam én? Miért is ne lehetne egy újabb kutyám? A könyv ötlete tehát valójában onnan ered, hogy hosszan tanulmányoztam az ember-kutya kapcsolatot, eredendően nem a könyv miatt. Egyszerűen ki akartam deríteni, hogy meghibbantam-e.
A könyvben Maggie szimata fontos eszköze a nyomozásnak. Milyen kutatást végzett ezzel kapcsolatban? Valóban képesek a kutyák kiszagolni, ha valaki fél?
Persze! Amit éreznek, az a félelem érzése, a változás az ember bőrén, amely félelmet sugároz a kutya felé. Az idegességet, a verejtékezés módját, a húgysavat, amely hirtelen távozik a pórusokon át. Az olyan fajok, mint a német juhász, mint amilyen Maggie is, olyan jó hallással rendelkeznek, hogy érzékelni tudják az emberi szív dobogását. Egy kutya számára a szaglás az őket körülvevő világ megismerésének elsődleges eszköze. Az internetes és könyvtári kutatásaim, valamint az állatorvosokkal folytatott mélyinterjúim ahhoz segítettek hozzá, hogy megtanuljam, hogyan is gondolkodnak a kutyák, tehát amikor megrajzoltam Maggie alakját, valóságos kutya karakterét írtam meg.
Most először írt könyvfejezeteket egy állat nézőpontjából? Miért tett így?
Igen. De minél többet tudtam meg a kutyák valódi természetéről, annál inkább elvarázsolt az az érzelmi közelség, amely egy kutya és egy ember között képes kialakulni. Ez motivált, amikor megalkottam Maggie és Scott figuráját. Egyfajta gyógyulás volt a számomra. Nincs még egy állatfaj, amely ennyire tudna kötődni az emberhez, mint a kutya. És azt gondolom, hogy az ember sem képes más állathoz úgy kötődni, mint a kutyához.
Miután Scott James, a Los Angeles-i rendőrjárőr egy lövöldözés során elveszíti a társát, és majdnem az életét is, elhatározza: megtalálja a felelősöket. Kutyás nyomozó lesz belőle; új társa, a robbanószer-keresésre kiképzett Maggie, a gazdáját veszítette el Afganisztánban, mielőtt Scotthoz került volna. Nem könnyen szoknak össze, mindkettejüket nyomja-nyomasztja a múlt. Folytatni semmit nem lehet, újra kell kezdeni mindent. Robert Crais regénye egyrészt izgalmas és fordulatos krimi, másrészt pompás lélektani folyamatábra: sikerül-e talpra állni, együtt fölépülni kettőjüknek, az embernek és a kutyának, sikerül-e megoldani a rejtélyt és elkapni a bűnözőket, mielőtt lecsapnának rájuk azok, akikre ők vadásznak.
De három macskája van!
Igen, imádom az állatokat. A macskák fantasztikusak. Imádom a macskákat!
Hasonló ez a kutya iránti érzésekhez?
Ez egy egészen másfajta szeretet és egy teljesen más állat. Nem vihetem a macskámat kirándulni. Azok a kanyonok, ahol én túrázom, tele van kutyás emberekkel, és rájöttem, hogy szembe kell nézni a gyászommal. Megírni a könyvet és ilyen módon időzni Maggie-vel – lehet, hogy pszichotikusan hangzik, bár nincs szükségem meditációra vagy ilyesmire –, beköltözni a karakter fejébe, amikor Scott és Maggie egymásra találnak, nagyon katartikus élmény volt számomra.
Mindkét főhőse érzelmileg sérült, akárcsak korábbi regényhősei, Carol Starkey és Joe Pike. Mi vonzza ezekben a figurákban?
Azt hiszem, segíteni akarok a gyógyulásukban. Csodálom azokat az embereket, akik képesek újrateremteni önmagukat. És az az érzésem, hogy mindannyiunk számára adott a lehetőség, hogy hősökké váljunk a saját életünkben, ha képesek vagyunk tudatosan jobbá lenni, mint amilyenek tegnap voltunk.
Facebook-oldalán így emlékezett meg a 90 éves korában elhunyt sorozatlegendáról, Jack Klugmanról halálakor: „Sok-sok évvel ezelőtt egy ember felvett egy tapasztalatlan kezdő írócskát, hogy ő legyen egy Emmy-szintű tévésorozat vezető írója.” Hogyan történt mindez?
Talán 22-23 éves lehettem. Talán egy-másfél évvel korábban költözhettem Los Angelesbe, hogy tévés író legyek. Írtam néhány forgatókönyvet a Baretta című egykori ABC-Universal krimisorozatnak, ám nem sokkal később levették a képernyőről. A Baretta egykori stábja beszélgetett Klugmannal egy nap, és Jack említette, hogy szüksége lenne írókra a Quincy című sorozatához. Az én nevem is előkerült valahogy, és a semmiből egyszer csak felhívott Klugman, hogy találkozzunk. Teljesen beparáztam. Ahogy beszélgettünk egy órán át, kérdésekkel bombázott, mert gondja volt egy forgatókönyvvel, és végül azonnal felvett.
Megoldást kínált a forgatókönyvvel kapcsolatos problémára?
Volt egy forgatókönyv, amit Jack újra akart íratni. Azt hiszem, egy afroamerikai orvosról szólt, akit azzal vádolnak, hogy műhibákat vétett és nem volt kellően felkészült. Jacknek nem tetszett, ahogy ez a forgatókönyvben szerepelt. Kétségtelenül érzékeny téma volt, amelyet korrektül és őszintén kellett kezelni. És azt mondta nekem: te csak egy kölyök vagy, miből gondolod, hogy bele tudod képzelni magad ennek az orvosnak a helyzetébe és tudatosan írni róla? Nézd, Jack, feleltem neki, egy évvel ezelőtt szúnyogokra vadásztam a folyóparton, most meg egy szobában ülök Jack Klugmannal. Azt sem gondolta volna senki, hogy ezt a munkát meg tudom csinálni.
(x)
(Az interjúért köszönet a XXI. Század Kiadónak!)
