Réz András: ,,Egyszer csak mindent besöpörsz a hatalomiparhoz, és örökre ki vagy rekesztve”

.konyvesblog. | 2016. november 30. |

blog_promocsik_1.png

_dsc2827.jpg

(X) Réz András esztéta, kritikus, író és olvasó, urbánus mesemondó ismét kötetbe gyűjtötte eszmefuttatásait, bosszankodásait és örömeit, like-jait és dislike-jait, ki- és beszólásait. A Már egyáltalán nem szorongok, de teljesen be vagyok... című könyv a Szorongás-trilógia harmadik részeként a szerző sajátos, vitriolosan szórakoztató stílusában úgy ad képet a minket körülvevő világról – a gasztroforradalomtól az amerikai elnökválasztásig – hogy az olvasó néha maga sem tudja eldönteni, sírjon-e vagy nevessen.

Tizenhárom éve jelent meg a Válogatott szorongásaim, 2011-ben a Még mindig szorongok. Az új kötet címéből tudjuk, hogy már nem szorongsz, hanem teljesen be vagy szarva. Ezen kívül miben tér el a könyv az előzőektől?

Változott a világ, én is változtam. Korábban elindultam egy komoly témában, és leütöttem egy viccel. Most inkább a fordítottját csináltam: elindultam egy viccel, és kibontottam belőle egy komoly témát. De nincs egységes gondolatvilága; kimentem a vásárra, leterítettem egy pokrócot, és kiraktam rá néhány időszerű témát. Csupa kérdés, csupa kétkedés. Az is változás, hogy az új kötetben sokkal egyszerűbb lettem. Nemrég újraolvastam a könyveket, olyan szempontból, hogy nem vagyok-e túl szofisztikált, tényleg arról szólnak-e a mondatok, amiről beszélni szeretnék. Az első kötetnél nem volt probléma – nevettünk. A másodiknál inkább az volt a kérdés, hogy logikusak és jók-e az okfejtéseim. Most pedig azt mondtam: megpróbálok úgy írni, hogy aki kézbe veszi a könyvet, annak ne a szavakkal, a mondatokkal kelljen foglalkoznia, hanem legyen világos, hogy mitől félek. Amúgy is egyre többet gondolkodom azon, hogy a kifinomultság erény-e. Vannak korok, amikor a cizelláltság a legmagasabb érték, és vannak korok, amikor a szövegek kiegyenesednek és szúrósabbak lesznek. Úgy éreztem, hogy abban a világban, ami most körülvesz bennünket, kevesebb szépelgés és több nyíltság kell. Ez a kötet már véresen aktuális, annyira, hogy benne vannak az idei nyár eseményei, a labdarúgó EB, az olimpia, a migránsok, az amerikai elnökválasztási hacacáré is. Bekerült, hogy mi volt a balhé a Quimbyvel, mert dumálnunk kell arról is: hogy a francban történik, hogy évtizedeken át kötődsz egy zenekarhoz, és egyszer csak megtagadod, mert fellépett Tusványoson?

Bemutató. A Már egyáltalán nem szorongok, de teljesen be vagyok... bemutatója 2016. november 30-án 20 órától lesz a Werk Akadémián (VIII. kerület, Salétrom utca 4.). Réz Andrással Horváth Gergely beszélget. Vendégek: Kolosi Péter és Lakner Zoltán.

Hogyan történik?

Azzal kezdem a fejezetet, hogy nem fogok igazságot tenni, azt akarom elmagyarázni, hogy az előítéleteinkből, a görcseinkből, a hatalomiparral kapcsolatos nézeteinkből hogyan fakad az, hogy sétálgatunk egy olyan utcában, amibe be sem akartunk menni. Csinált valami olyasmit a Quimby, amiért ki kell tagadni? Írt valami alternatív himnuszt egy ördög tudja, milyen eseményre? Megtagadta önmagát? Vagy Kiss Tibi behódolt a hatalomnak? Nem. A jelenség arról szól, hogy van egy hely, amelyet megbélyegzünk, mert a hatalomiparosokhoz kötődik. Tusványos a szemünkben nem más, mint Orbán Viktor aktuális szószéke, tehát ha valaki megjelenik ott, korpa közé keveredik. Akkor is, ha semmi köze a hatalomiparhoz.

Nem az verte le az ékszíjat, hogy ott jártak, hanem az, hogy a Facebook-posztjuk úgy jelent meg: ,,Köszönjük Tusványos! Quimby – Orbán Viktor és a Fidesz társaságában”. Aztán később ezt a posztot eltüntették.

Na de tudjuk, hogy a ,,társaságában” annyit jelentett, hogy Orbán Viktor délelőtt beszélt, ők pedig este játszottak. A délelőtti fecsegések azok, amik, este meg odamennek a fiatalok és buliznak. Amikor ennyire megfeszített a helyzet, akkor a bulin való fellépés is olyan érzelmi, indulati hullámot indít el, amiről dumálni kell. Egy mini tudományos dolgozatot írtam arról, hogy vajon miért megyünk bele ezekbe a játszmákba, amiknek számunkra nincs nyereséges kimenetele. Aki szerette a Quimbyt, és most megtagadja, elveszít valamit, ami fontos volt az életében, és nem kap helyette semmit, csak indulatot.

Réz András: Már egyáltalán nem szorongok, de teljesen be vagyok...

Libri, 2016, 294 oldal, 3699 HUF

 

A kötetben sok-sok fura játszmáról írok, amelyek néha viccesek, néha egyáltalán nem. A szimbólummánia külön fejezet a könyvben. Épületek, köztéri szobrok, utcanevek, tehát csupán jelképek olyan indulatokat gerjesztenek, amelyek egymásra uszítják az egyébként jóravaló embereket. Gyerekek, muszáj nekünk azért hadakoznunk, mert egy csúnya madár lekakál egy angyalt? Mi közünk nekünk ahhoz, hogy a hatalomipar a maga gondolatait bronzba, kőbe, akármibe önti?

Például az, hogy ránk oktrojálja.

De az a fura az egészben, hogy amikor elfogadjuk ezeket a provokációkat, akkor pontosan a hatalomipar szándékának megfelelően cselekszünk. Imádjuk a jelképeket. Dicsőíteni és köpködni is. Éppen ezért szimbólumokkal és szimbolikus cselekedetek sokaságával provokálnak minket. Elnevezik a Moszkva teret Széll Kálmánnak, és azt mondják: ,,végre visszakapta történelmi nevét”. Széchenyiről nevezik el a közpénz-szivattyúzó tervet, Széchenyi térre változtatják a Roosevelt teret, egy csúf ragadozó madár rátojik Gábriel arkangyal fejére, és még sorolhatnánk. Elég csak a megnézni a budapesti Szabadság teret, hogy lássuk, milyen őrület vesz minket körbe ebben az országban. A Német megszállás emlékművével szemben ott van az Eleven emlékmű, de ott van Ronald Reagan szobra is, amely a szovjet hősi emlékmű felé néz. Ezek csupán szimbólumok, mi mégis ölre megyünk miattuk. Rohadtul kihagyjuk a számításból, hogy semmi, de semmi közük az életünkhöz, leszámítva azt az apróságot, hogy a mi pénzünket veszik el rájuk adó formájában.

Mit kéne tennünk?

Ezt ne tőlem tessék kérdezni! A könyv fejezetei többnyire kérdőjellel végződnek, döntse el az olvasó, hogy mit kell tennie, vagy ami még jobb: beszéljük meg egy pohár bor mellett. Az indulatok leginkább azért szabadultak el, mert elmaradtak a beszélgetések. Mindenki gondolja végig, hogy fontosabbak-e a jelképek, mint a saját élete. Származik abból bármi hasznunk, ha egymásnak esünk szobrok, utcanevek miatt? Nem. Viszont a hatalomiparosok kifejezetten örülnek annak, ha sikerül újabb viszályt szítaniuk közöttünk. Valljuk be töredelmesen: lehet, hogy mindannyian annyira belemerevedünk az előítéleteinkbe, hogy nem vagyunk képesek látni a saját abszurditásunkat sem.

A politikai korrektségről (PC) és a trigger warningról (TW), a felkavaró tartalomról is elég sok szó esik a könyvben. Ezek is abszurditások?

A PC és a TW apropóján arról próbáltam írni, hogy ezek a látszólag helyénvaló eszmék kezelhetők-e. Lehet, hogy szemétládák vagyunk, tele előítéletekkel, de ha olyan sémában kell gondolkoznod, amelyik álságos, kezelhetetlen számodra, akkor a helyzet még rosszabbá válik. A TW, a felkavaró tartalom, most már egy fura zsarolássá kezd alakulni. Mi az, hogy felkavaró? Ki a bánat fogja megállapítani, hogy mi az, ami felkavar engem? Meg hogy is van az, hogy a testnedvek közül a vér erősen tolerált, és a korhatárkarika sem nagyon szigorú, míg minden egyéb esetben a fejükhöz kapnak, hogy úristen, mi lesz a gyermekeinkkel, megmérgezi, tönkreteszi őket. Tehát vannak alapigazságnak tűnő izék, de ezek nem azok, és senki nem veszi magának a bátorságot, hogy megkérdőjelezze, és azt mondja: bocs, attól, hogy te kijelented valamiről, hogy alapigazság, én nem vagyok köteles elfogadni. Az lenne a dolgunk, hogy kétkedjünk.

A tömeglélektan milyen kétkedő vonatkozásban került be a könyvbe?

Abba szaladtam bele, hogy alig találunk olyan modellt a tömegről, amelyik ne lenne nagyon negatív. Ezt a nézetet Gustav Le Bon munkája indította el a XIX. században. A tömegek lélektanáról írt, és azt állapította meg, hogy az egyes ember lehet erkölcsös, de ha tömeg lesz belőle, minden megváltozik. Az ember egymagában képes helyesen dönteni, de tömegben nem. Ezzel kicsit hosszasabban, de humoros formában vitatkozom a könyvben. Egyrészt bocs, tudok én egymagam is rossz döntéseket hozni, másrészt egyáltalán nem biztos, hogy ha sok ember együtt van, abból valami agresszió vagy ostobaság következik. Föltettem a kérdést, hogy a közönség a stadionban miért olyan, amilyen, miközben a Zeneakadémián, koncert után a legritkább esetben szokták szétverni a berendezést és egymást. Kreáltam egy álhírt, miszerint a Katona József Színházban bokszerekkel, viperákkal összecsaptak a Bajnokot különbözően értelmező nézők; a rendőrségnek vízágyúkkal sikerült megtisztítania a terepet; néhány bérletest őrizetbe vettek. Rohadtul viccesen hangzik, de arról van szó, hogy újra végig kellene gondolnunk, miért is félünk eleve a tömegtől. Egyáltalán nem biztos, hogy minden sokaság aljas, szemét módon viselkedik. Ha beülsz egy moziba, holott otthon is megnézhetnéd a filmet, akkor azt azért teszed, mert a többi ember jelenléte hozzáad egy kellemes érzést.

Akkor is dobjuk sutba az előítéleteinket, amikor – hazai és nemzetközi tiltakozás ellenére – másodszor is megtörténik, hogy Dörner Györgyöt kinevezik színházigazgatónak? Ne emeljük föl ellene a szavunkat?

Ezeket a tiltakozásokat folytatjuk már egy ideje, és eddig nagyjából sehová sem vezettek. Leginkább azért nem, mert saját magunkkal beszélgetünk. Én nem fogom megtépni a kaftánomat és nem szórok hamut egyetlen testrészemre sem, mert mindig egy fura ismeretterjesztő, népművelőféle voltam, aki nem csak a saját közösségével állt szóba. Amit a kiműveltebb emberfők nyilván lesajnálnak. Miközben lelkesen társalgunk arról, hogy az olló hogyan nyílik, és mekkora a szakadék a felső ezer és a szegények közt, talán meg kellene kérdezni, hogy az önmagát a hiteles tudás birtokosának tekintő kisebbség folytatott-e bármiféle megbeszélést azokkal a nem túl bonyolult emberekkel, akik nincsenek birtokában ennek a tudásnak.

Ha mindent felülről borítanak rád, nem vagy igazi döntési helyzetben, és felkínálják neked a radikalizmust, még ha az nem is jelent azonnali cselekvést, lehet, hogy vonzónak találod. Úgy fogod érezni, hogy valamit tehetsz, később meg úgy, hogy bármit megtehetsz.  Pedig lehet, hogy az első gondolatod csak az volt, hogy nem szeretnéd olyan bebetonozott struktúrában leélni az életedet, mint például az én nemzedékem. Csöndes megjegyzés: az én nemzedékem még a bebetonozott struktúrában is úgy érezte: lehet, hogy nem tudja felforgatni a világot, de valamit tehet, amitől a szelleme egy kicsit gazdagabb lesz. Kérdezzük meg magunktól, hogy folyik-e valóságos kommunikáció azokkal a fiatalokkal, akik Jobbik-szimpatizánsok. Nem arról van szó, hogy nem történik egyéb, mint hogy ülünk egy adott táboron belül a feltételezett közös nézet- és értékrendszerben − ami egyébként  nincs, mert abban a minutumban, amikor elkezdünk érdemi beszélgetést folytatni, kiderül, hogy nagyon sokfélék vagyunk −, és közben boldogan fikázzuk a túlparton lábukat áztatókat? De.

Az például helyénvaló, hogy az ATV a korábbi bojkottal szemben most egyre nagyobb teret enged a Jobbiknak?

Ezzel azt kérdezed, hogy van-e egy csatornának értékpreferenciája, morálja. Nincs. Az ATV, ahogy a hatalomipar is, magasról tesz rád, és a cinizmusának az a fenesége, hogy te azt hiszed: az ellenséged ellensége a barátod.

Kezdjünk el azon gondolkodni, hogy nem mi vagyunk-e a hülyék, ha ilyesmin görcsölünk, hiszen közvetlenül nem ártanak nekünk?

A könyvben elég sokat foglalkozom azzal, hogy mi a különbség a magánügy, a közösségi ügy és a közügy között. Ami magánügy, azt ízlésem szerint meghagynám magántermészetűnek. Az már bonyolultabb, amikor azt mondod, hogy érvényesíteni akarod a magánérdekedet, és ehhez keresel egy közösséget. A dolog akkor válik nagyon durvává, amikor azt mondod, hogy ez már nem közösségi, hanem közügy, értsd: a teljes társadalomé, az országé. Amíg az ügyek magánügyek, addig megoldhatod őket. Ha közösségivé válnak, akkor nyilván egy közösségnek kell azokat intéznie, a közügyeknél pedig átadod a döntést a hatalomiparosoknak, akik a végén törvényt alkotnak róla, ami mindenkire érvényes. Nem hagytál mérlegelési lehetőséget, nem hagytál lehetőséget az emberi alkura, kompromisszumra, tehát valójában törölted azt az esélyt, hogy megoldj egy problémát. Mivel boldogan tolod egyre följebb a döntést, és reménykedsz, hogy te nyered meg ezt a meccset, egyszer csak mindent besöpörsz a hatalomiparhoz, és örökre ki vagy rekesztve. A hatalomipar pedig azt fogja mondani: édes nép, nem te kérted, hogy törvénykezzünk, alkossunk jogszabályt és tegyünk rendet ebben a kurva világban? És rendet tesz. Te pedig egyre tanácstalanabb vagy. Hogy fogalmazod meg azt, hogy kedves hatalom, mi szeretnénk nagyobb rendetlenséget? Szeretnénk, ha az eljáró hatóságnak lenne mérlegelési joga. Nem akkor járnánk el bölcsebben, ha egy problémát, aminek ismerjük a szereplőit, a körülményeit, nem vinnénk a legmagasabb szintre, hanem vállalnánk a döntés felelősségét, és ott oldanánk meg, ahol az keletkezett? Hiszen most azt látjuk, hogy kemény szabályok vannak iszonyatos mennyiségben, és az életünket az tölti ki, hogy ezeket hogyan tudjuk kijátszani.

Számomra ebből az a tanulság, hogy a kis köreinkben kell megpróbálnunk boldogulni.

Totálisan egyetértek. Én is bűnbe estem, azt mondtam: ha van egy kritikus helyzet, akkor keressünk egy eszmét, egy elméletet, egy istent, tehát emeljük föl a tekintetünket. Az emberek többsége úgy gondolja, hogy ez jó, mert akkor lesz rálátása. Most már azt szoktam mondani: nézz a lábad elé! Nem kell, hogy rálátásod legyen! Nem vagy köteles megérteni az emberiség lényegét. Nem vagy köteles megérteni a szeretetet és a jóságot, anélkül is cselekedhetsz abszolút helyesen, bánhatsz jól az emberekkel. A nézz a lábad elé! azt jelenti, hogy vedd észre, van-e gödör vagy nincs: abban a nagyon egyszerű világban, amelyben élsz, mennyire vagy cselekvőképes, mennyire tudsz segíteni. Ezt rohadtul nem mozdítják elő az elméletek. Lehet, hogy hasznosabb, ha a nagyon rokonszenves Facebook-közösségeddel való megosztás helyett kimész, és elsöpröd a faleveleket a járdáról.

Szorongani vagy félni jobb?

A terrorizmussal foglalkozó fejezet erről szól. Korábban mindig azt mondtam, hogy félni jobb, mint szorongani, mert a félelem konkrét, és megfelelő lépéseket tudsz tenni ellene. De mi van, ha tudod az okot, és nem tudsz megfelelő lépéseket tenni? Az még a szorongásnál is rosszabb. Arra is kitérek, hogy jobb-e félni, mint megijedni. A mondás csak azt jelenti, hogy légy elővigyázatos, amúgy meg, ha beülünk egy horrorfilmre, jól megijedünk, aztán jól hazamegyünk. Önmagában az ijedtség semmi. Innen vezetett a gondolat oda, hogy kik a terrorizmus valódi áldozatai. Ha berontanak egy klubba és lemészárolnak kétszáz embert, az tragédia, de a terrorizmusnak az a kétmilliárd ember az áldozata, aki utána nem mer kimenni az utcára, és úgy gondolja, hogy több fegyveres járőr kellene, és golyóálló mellényeket kéne osztogatni. Átjárja őket a totális félelem. Ezzel a fajta félelmeddel vissza tudnak élni a piaci szereplők is, de a hatalomiparosok különösen. Fölébresztik és táplálják benned a félelmet, majd felkínálják, hogy megvédenek. Ennél mocskosabb nincs.

Szerző: L. Horváth Katalin

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Elszáll az agyad: tudományos, közgazdasági és filozófiai non-fictionok 2024 tavaszán

Hogyan látja az ember képzelőerejét Csányi Vilmos? Hogyan alakul át a világ, ha a politikai és hatalmi játszmák kiterjednek a világűrre? Miért kannibál a kapitalizmus? Hogyan dolgozik az idegsebész? És mit gondol az elidőzésről napjaink sztárfilozófusa, Byung-Chul Han?

...
Zöld

Mikor hasznos az AI az irodalomban, és miért nem cseréli le soha az embert?

A japán Rie Kudan megkapta hazája legjelentősebb irodalmi díját, majd elárulta, hogy a szöveg egy kis részét a ChatGPT nevű chatbottal generálta. Az eset nyomát áttekintjük, hogyan alakult az elmúlt két évben nagy nyelvi modellek és az irodalom viszonya, hogyan látják ezt az írók, valamint hogy mikor lehet hasznos eszköz az AI az írás során.

...
Zöld

Összekapaszkodva zuhanni – Így alakíthatod a klímagyászt felszabadulássá

Jem Bendell Mélyalkalmazkodás című, nagy port kavaró tanulmánya után új könyvében azt ígéri, hogy nemcsak segít szembenézni a klíma, és így a mai társadalom elkerülhetetlen összeomlásával, hanem a szorongás és a gyász megélése után segít új, szilárdabb alapokon újraépíteni az optimizmusunkat, életkedvünket.