Rekviem a Zöld Lámpás aranykorához

Rusznyák Csaba | 2013. június 01. |

gljordanbirth.jpg

Amit Geoff Johns véghezvitt a DC Green Lantern sorozatával, az valami olyasmi, amit a ’80-as években Peter David csinált a Hulkkal, John Byrne a Fantasztikus Négyessel és Chris Claremont az X-Mennel. Egy kifáradt sorozatba pumpált teljesen friss vért, új koncepciókkal, új dimenziókkal gazdagította a Zöld Lámpás univerzumot, kibővítette, nagyobbá, gazdagabbá, érdekesebbé és izgalmasabbá tette, és az elmúlt 8 évben a kiadó egyik legnagyobb franchise-ává formálta, aminek népszerűsége messze maga mögött hagyta Supermanét, és Batmanével vetekedett. A tavalyelőtt újraszámozott széria nemrég megjelent 20. száma az utolsó, amit Johns írt, és ezzel lezárult egy nagyszerű korszak. Visszatekintünk erre a csaknem egy évtizedre, és megnézzük, mitől olyan nagyszerű, és a maga nemében egyedülálló Johns grandiózus sztorifolyamának utolsó felvonása.

Kis előtörténet: A leghíresebb Zöld Lámpás (belőlük áll az univerzum békefenntartó alakulata, erejüket egy-egy gyűrű biztosítja, amit akaraterővel irányítanak, így képességeiknek elvileg csak saját akaraterejük szab gátat), az 1959-ben debütált Hal Jordan életútját a ’90-es években alaposan összekócolták az írók. Az Emerald Twilightban megtébolyodott, miután egy szupergonosz elpusztította otthonát, Coast Cityt (ez a Superman halálából kinőtt The Return of Superman végén történt), és kiirtotta az egész Zöld Lámpás alakulatot, sőt, az azt irányító halhatatlan Őrzőket is (Ganthet kivételével, aki Kyle Raynernek adta Jordan gyűrűjét, és így egy ideig ő lett az „utolsó”, az egyetlen Zöld Lámpás). Jordan az 1996-os Final Night crossoverben észhez tért, és feláldozta magát a Föld megmentése érdekében, majd a közel mindenható, az igazságtalanságokat megbosszuló lény, a Spectre új inkarnációjává vált. Az olvasói reakció enyhén szólva nem volt pozitív, avagy mindent már a szuperhősrajongók torkán sem lehet lenyomni. 

glrebirthbigscene.jpg
2004-re a Rayner főszereplésével futó Green Lantern sorozat eladásai mutatói annyira elkókadtak, hogy a DC úgy döntött, borít mindent, és tiszta lappal indít. Geoff Johnst kérték fel rá, hogy rázza gatyába a szériát, ő pedig előállt a Green Lantern: Rebirth című minisorozattal. Ebben Hal Jordan visszatért a halálból, és kiderült, hogy a ’90-es évekbeli ámokfutását egy őt megszállt hatalmas erejű parazita, Parallax okozta. Így, múltbeli bűneitől tisztára mosva (ld. még Jean Grey/Főnix esetét a Marvelnél – Johns itt szinte ugyanazt játszotta el), ismét szuperhőssé válhatott, az időközben szintén feltámasztott Őrzők pedig újraformálták a Zöld Lámpás alakulatot. A kritikailag és pénzügyileg is nagysikerű minisorozat végeztével elstartolhatott az új Green Lantern széria, amiben Johns egyre inkább kitágította a franchise saját univerzumát.


glhaljordan.jpg
A legnagyobb probléma, amivel az írónak meg kellett küzdenie, maga Hal Jordan volt. Noha számtalanszor nyilatkozta, hogy nagyon szereti a karaktert (amellett, hogy ő a leghíresebb, ergo legeladhatóbb Lámpás, nyilván ezért is fáradozott a visszahozásával), ami szép és jó, de valójában Jordan a nagy mainstream szuperhősképregények egyik legsótlanabb, legérdektelenebb alakja. Míg a hasonló jelzőkkel gyakran illetett Superman a maga módján, vagyis mindazzal, amit, és ahogyan jelképez, egy határozottan markáns, ha nem is sokrétű jelenség, addig Jordan csupán egy száraz jófiú, akinek egyetlen, őt némileg árnyaló jellemvonása, hogy hajlamos fejjel menni a falnak (ezzel meggyűlt a baja a 2011-es, egyébként minden más szempontból is elhibázott filmadaptációnak is, amiben a főhőst Ryan Reynolds alakította). Johns szerencsére nem is próbálkozott sok lelkizéssel és karakterdrámával, inkább a sztorikra gyúrt rá. A Green Lantern hamar kinőtte magát a DC leggrandiózusabb sorozatává, igazi nagyformátumú, vad, dinamikus, látványos űroperává (nagyszerű rajzolók vitték a szériát, Ethan Van Scivertől Ivan Reisen át Doug Mahnkéig), telis-tele egzotikus helyszínekkel, hatalmas gonoszokkal, váratlan fordulatokkal és óriási csatákkal. Ha olyan szuperhőstörténetet keresel, ami jóval több, de legalábbis, gyökeresen más, mint egy tipikus szuperhőstörténet, olyat, ami esetleg csak nagyritkán játszódik a Földön, és aminek megértéséhez nem kell 10 másik szériát követned, akkor a pokolian szórakoztató Green Lanternt neked találták ki.

glspectrum.jpg
Johns legnagyobb húzása az ún. érzelmi spektrum kiötlése volt. A Zöld Lámpások kezdettől fogva az akaraterő zöld energiáját irányították, míg egykori tagjuk, későbbi ellenségük, Sinestro, a sárga energiát hajtotta az igája alá. Johns azonban kiterjesztette ezt a koncepciót: az érzelmi spektrum alapja, hogy a szivárvány mind a hét színéhez kapcsolódik egy érzelem (ahogy a zöldhöz az akaraterő: vörös-düh, irigység-narancs, remény-kék stb.), és annak energiája megfelelő eszközökkel felhasználható. Ez hat új Lámpás alakulatot jelentett, amik a következő években szövetségre léptek, vagy épp háborúztak egymással. Először Sinestro állította fel saját, sárga Lámpásainak csapatát (Sinestro Corps War), majd jött a Blackest Night, ami az összes addigi sztorit kulminálta egy minden korábbinál grandiózusabb eseménybe. Egy régi ellenség, Nekron feltámasztotta a halottakat szerte az univerzumban, és létrehozta belőlük saját alakulatát, a Fekete Lámpásokat – célja az érzelem és az élet felszámolása volt a galaxisban. Az addig egymással hol kisebb, hol nagyobb csatákat vívó hét Lámpás alakulat csak együttes erővel tudott felülkerekedni a fenyegetésen.

gljordanvskrona.jpg
Johns ötletei ezután sem fulladtak ki. A 2011-es War of the Green Lanterns, amiben egy renegát Őrző, Krona próbálta uralma alá hajtani az univerzumot (Johns Green Lantern történetei rendre galaktikus léptékűek), az akkoriban hatéves sztorifolyam talán legnagyobb csúcspontja volt. Az író idén a The Rise of the Third Armyval vezette fel a szériától való búcsúját: az Őrzők ebben úgy döntöttek, hogy a Zöld Lámpás alakulat hibás koncepció volt, az érzelem minden baj okozója, ezért egy új rendfenntartó hadsereget teremtettek, aminek célja, hogy minden életet a saját képére formáljon az univerzumban. A sztori, ahelyett, hogy véget ért volna, belefolyt Johns utolsó dobásába, a Wrath of the First Lanternbe, és ezzel a nagyon vázlatos, rohanós ismertetővel elérkeztünk a jelenhez. Időközben a Green Lantern olyan sikeressé vált, hogy több új sorozat is született belőle. Az első a Green Lantern Corps volt még 2005-ben (máig fut), ez főleg az alakulat többi földi tagjára koncentrál, Guy Gardnerre, Kyle Raynerre és John Stewartra. 2011-ben, az Új 52 elstartolásakor (a GL franchise volt az egyetlen, amit semennyire nem érintett a DC nagy rebootja) csatlakozott hozzá a Green Lantern: New Guardians és a Red Lanterns, és bár ezek már nem érték el a másik kettő színvonalát, összességében érdekes spin-offoknak bizonyultak (szintén futnak a mai napig).

glblackestnight.jpg
Ami a leginkább figyelemreméltó a már említett, múlt héten megjelent Green Lantern 20-ban (amiben olyan nevek is elismerően búcsúztatják Johnst, mint Neil Gaiman, Grant Morrison, Richard Donner, Mark Strong, Dave Gibbons vagy Jim Lee), az a befejezése. Johns ugrik a jövőbe, ahol egy titokzatos csuklyás Lámpás egy újoncnak meséli Hal Jordan életét, és a zöldfülű a sztori végeztével rákérdez, hogy mi lett végül vele és társaival. A titokzatos csuklyás pedig elmondja. Látjuk a hősöket megöregedve, nagyapaként, boldogságban, megismerjük a többi Corps vezetőinek sorsát, és megtudjuk, mi történik majd Sinestróval. Ez nem holmi alibibefejezés, ez tényleg BEFJEZÉS. Nincsenek megválaszolatlan kérdések, lógva maradt sztoriszálak, ravasz előreutalások, belebegtetett fenyegetések, utolsó utáni és azutáni oldalon árnyékban baljósan vigyorgó szupergonoszok. Johns nyilván azért tud ilyet írni, mert ő a DC kreatív igazgatója, így aztán senki nem beszél bele a dolgába, vagy csap rá a kezére azzal, hogy „ezt nem szabad”.

Persze fenn lehet akadni azon, hogy ennek a katartikus epilógusnak semmi értelme. A karakterek történetei folytatódnak majd Johns nélkül is (nem irigylem a 21. számmal a nyomába lépő Robert Vendettit), és kétlem, hogy az itt felvázolt „végső” sorsukat soha senki nem fogja megváltoztatni – különösen Sinestro esete bajos, mert az ő karaktere az epilógusban gyönyörű teljes kört fut be, őt innentől kezdve elvileg soha, semmilyen formában nem lehetne használni. Nyilván: bármikor asztalra lehet csapni a „mindez csak egy LEHETSÉGES jövő” kártyát, aztán szabad a pálya. De ez nem is fontos, egyáltalán nem. Az a fontos, hogy Johns bő 8 év alatt a romjaiból épített fel egy univerzumot, ami sokkal gazdagabb, szórakoztatóbb lett, mint előtte valaha is volt, és ennek a 8 évnek szól ez a lezárás, nem számít, hogy az utána jövők mennyire veszik figyelembe. És ezzel az epilógussal Johns több mint 100 Green Lantern képregénye egy nagy, kompakt, gyönyörű, kerek egészet alkot. Egyrészt kár, hogy vége, másrészt nagyszerű, hogy itt, most és így van vége.

glstewartincoming.jpg