Reisz Gábor: Tücsi

Lihegek a villamoson. Elértem. Mindig ezt csinálom. Jó, azért ez túlzás, de egyszer egy héten tuti. A margitszigeti kijárón, ahogy elindul az út a Hajóstól felfelé a hídra, a pina alakú szobortól szoktam megindítani a vágtát. Vágta, imádom ezt a szót. Kéne egyszer írni egy ilyen dalt, vagy lehetne egy album címe is. Valamelyest lenyúlta az a zenekar, de ki emlékszik már arra. Szóval a vágta a négyes-hatosért kábé a szobortól indul.

Edzésről jövök ott fel, figyelem, mikor jelenik meg a sárga doboz a Jászairól. Nyáron nem is látni a fák lombjaitól, szóval olyankor eleve rosszabb a helyzet.

Nem beszélve a vezetőről, aki ha siet, tényleg végigszáguld a hídon, és néha meg sem áll, ha senki nincs a megállóban. Ez a villamos átlagos sebességgel kapaszkodott, én viszont hullafáradt vagyok. A téli alapozás végén a legutolsó utáni, tiszta erőből lefutott sprint ez, vagyis vágta.

Ez a szerző(k) helye

Rossz versek és 14 el nem beszélt történet

Centrál Könyvek, 2019, 176 oldal

Megveszem

Tízszer kétszáz volt ma, meg egy kapura viktóriáztunk, ami inkább vízi pankráció. A fülem még mindig tele van vízzel. Néha még otthon is rázogatom a fejem, mint egy idióta, hogy kijöjjön. Ha bent marad és begyullad, az szívás. Alig húsz perce még a nyakát fogtam az ellenfélnek, és próbáltam lenyomni, hogy elérjem a labdát.
Este fél tíz körül lehet, ilyenkor a hídon nem nagy a forgalom, szóval eszem ágában sincs lemenni az aluljáróba. A sziget egy fekete szem Budapest közepén, tíz után veszélyes itt lődörögni, talán ezért is szoktam futni, az aluljáró tényleg para. Sötét van, de az még rosszabb, amikor csak egy neon pislákol. Tisztára olyan, mint az Őrült Stone, avagy 2008: a patkány éve című sci-fi-thrillerben. 2008-ban leszek 28 éves, és már most kurva gáz, hogy egy ilyen fekete bőrcuccos jövőben, ahol óriás mutáns patkányok lófrálnak és állandóan esik az eső, én vízilabdázni akarok. Nem is értem, miért. Igaz, ezt a villamost elértem, és ez jót jelent.

Ez egy jel, de lássuk be, ezért a jelért kivágtáztam a belem. Mondjuk épp ilyen jelre vártam, amikor próbáltam bedobni az előszobából a konyhai szemetesbe egy papírgalacsint, mondván, ha bemegy, hétvégén megverjük a KSI-t. Tizenkettedikre bedobtam, és persze kikaptunk, de a tizenkettőre nem is lehet azt mondani, hogy jel. Még ha valami furcsa szám lenne, mondjuk 101. Most viszont tényleg azt érzem, hogy ez egy jel, és végre meglesz az a rohadt három gól, vagy négy, vagy öt a  hétvégi meccsen.
Dala Tamás, az UTE balkezese, ha jó formában van, hat gólt is lő egy meccsen. Jó, ő tényleg a világ legjobb lövője. Mondjuk én is az akarok lenni, különben roló le, ahogy Feribá mondaná. Soha nem lőttem még kettőnél több gólt. 

Bár inkább lennék Benedek, mert őt még életemben nem láttam rossz formában. Egyszerűen nem tud vele mit kezdeni az ellenfél. Tök mindegy, hány gólt lő, tuti ő a legjobb, és kész.

Hétvégén indul a tavaszi idény, szóval lehet, végre lövök hármat. Az itt a baj, hogy kettővel nem lehet kitűnni, a kettő az „roló le”. Persze, amikor kettőt lövök, akkor egész hétvégén vigyorgok, mint egy idióta, egészen addig, amíg hétfőn ki nem osztják a matek, magyar, történelem vagy bármilyen dogákat. Mindegy, akkor is hármat kell lőnöm.

Az Újpest a világ legjobb vízilabda csapata, ez teljesen tuti. Senkinek nincs olyan taposótechnikája, mint Gálnak, Dala akkorákat lő, hogy ihaj, Vincze Balázs, a csapatkapitány elképesztő irányító a vízben, Benedek pedig… hát ő Benedek.

Én ennek a klubnak az utánpótlásában játszom, és lehet, hogy csak két gólt lövök, és lehet, hogy néha egyet sem, és az is lehet, hogy a meccsek felénél kikapunk, és minden vidéki tornán szétaláznak az idősebbek a buszon, és az is tény, hogy még mindig nincs hónaljszőrzetem, pedig Szamócának már lassan panterás kecskeszakálla van, de én akkor is ennek a klubnak az utánpótlásában játszom, és kész. Jó, ezt így a tévében azért nem merném lenyilatkozni, mármint ezekkel a szóismétlésekkel. Meg a vízilabdások nem is nyilatkoznak marhaságokat meg közhelyeket, mint én. Közhely. Ezt a szót is nagyon szeretem, már legalább egy éve tudom, mit jelent. Jó, nem vagyok a szavak embere, és így a mondatoké sem, de a helyesírásom legalább rossz. Azt szokták erre mondani, hogy hülye, és bár okkal teszik, meg kell mondanom őszintén, irtózatosan unalmas lehet helyesen írni. Én csuromvizesre izzadok minden tollbamondásnál, mondhatni, mindegyik egy igazi kaland. Hülye Merthner! – ezt gyakran megkapom. Akkor esik különösen szarul, amikor még meg is vernek hozzá.

Egyszer elkaptak egy tatabányai tornán, a buszon a nagyok, megfogták a karomat és teleírták golyóstollal. Olyan volt a karom, mint a Rage Against The Machine basszerosának. Telerajzolva és -írva az egész, válltól csuklóig. Emlékszem, hogy a Hülye Merthnerrel kezdték, azután a többi csak úgy jött. Nyilván volt egy-két pénisz, egy-két csöcsös lány, egy-két dalszövegrészlet. Állati vicces lett volna az egész, ha mással csinálják, csak az a baj, hogy velem csinálták. Persze nem fájt, de még csavargatták a bőrömet, ami olyan, mintha sok száz tűvel szurkálnának. Meg persze pár koki, de az túlélhető, csak idegesítő hangja van. Mikor megérkeztünk, gyorsan mentem a fürdőbe, hogy lemossam.

Dörgöltem, mint a hülye, de nem jött le, viszont egy szép, egybefüggő kék folt lett belőle. Valival együtt kint volt az egész családunk, együtt mentünk haza kocsival. Apám megkérdezte, hogy mi volt az a kék a karomon, mire azt mondtam, hogy ilyen kabala dolog. Azóta se szeretem, ha a karomra írnak.

A villamoson lihegek tehát, és a hídfőnél már egész jól visszaáll a szívverésem. Kicsit izzadok, épp annyira, hogy érzem, ahogy a bőrömbe beszívódott klór újra feléled. Szar érzés, enyhén csípős, és büdös is. Eléggé megrakott a villamos, biztos kimaradt egy járat vagy valami. Megpróbálok beljebb menni, mert utálom, amikor rám szólnak, hogy ne álljak az ajtóba. Eleve rühellem, ha zavarok valakit valamiben, és ilyenkor nem győzök bocsánatot kérni. 

Mondjuk ez a bocsánatkérés nálam amúgy is valami állandó dolog. Adok például egy tök oké passzt valakinek, és ha a másik nem kapja el, már tolom is a bocsánatot, függetlenül attól, hogy ő volt a béna.

Az is baj, hogy én mindig megpörgetem a passznál a labdát, amit nehezebb elkapni. Nem tudok úgy dobni, hogy nem pörög az a szar, de akkor is le kéne szoknom a bocsánatokról. Nem lehet állandóan bocsánatot kérni, el kell fogadni, hogy emberek vagyunk, akik hibáznak. Iszonyú bölcs lettem az utóbbi időben.

Talán A nagy kékség című film ütött be. A főszereplő csávó, akinek az a mániája, hogy minél mélyebbre jusson a vízben, alig szól egy szót, vélhetően tök hülye, de valahogy árad belőle valami nagy felismerés, mintha nem is ember lenne. Kurva jó film. Ma próbáltam olyan állapotban beugrani edzésen, ahogy ő. Törökülésben ül a szobájában, azt hiszem, meditál, aztán elindul valami eszméletlen zene, és beugrik a vízbe, nagyon mélyre lemegy, olyan mélyre, hogy megnyeri a versenyt. Fogalmam sincs, mi ennek a sportnak a neve, lemennek egy levegővel tök mélyre, aztán feljönnek. Aki mélyebbre megy, az nyer. Azt hiszem. Jó, mondjuk nekem nem volt külön öltözőm, és ha elkezdek a Hajósban meditálni mindenki előtt, tuti kiröhögnek. Szóval inkább vécére mentem. Kattogtam meg minden, de végül semmi nem történt. Igaz, ha már ott voltam, szartam egyet. Ettől függetlenül az a pillanat nagyon hasonlóan volt meg, amikor beugrottam a vízbe. Azt a pár másodperc csendet, azt iszonyatosan bírom. Igazából ilyenkor nem is akarok feljönni addig, amíg nincs szükségem levegőre. Néha csak úgy átsiklom egészen a túlpartra.

Miután sikerül az ajtózónát elhagynom, préselem magam tovább befelé a sok-sok fölösleges bocsánat közepette. Meglepően sok a nyugdíjas, gondolom, színházban voltak, vagy most lett vége valami kisgazdagyűlésnek. Nyilvánvalóan helyet keresek, ugyanis egy ilyen edzés után úgy gondolom, hogy ez nekem jár. A forgónál sikerül megkapaszkodnom, és szorgalmasan dörzsölgetni kezdem a klórtól bepirosodott szemem, amitől persze csak rosszabb lesz a helyzet. Ilyenkor gyakran megkérdezik, hogy sírtam-e. Szeretem ezeket a helyzeteket, mert mondhatom, hogy „nem szoktam sírni”, meg hogy „a víztől és az úszástól van”, meg hát „igen, vízilabda, Újpest, igen, nagyon kemény sport”, és hogy „áh, abszolút nem fáj, max kicsit csíp”. Ez mind szuper, csak az a baj, hogy többnyire nyugdíjas nénik szoktak így aggódni értem Erika Eleniak helyett, de őszintén szólva erősebb napokon beérném én egy Eördögh Alexával is. Mások persze feltűnően a vállukra dobják a köpenyt vagy kézben viszik a labdát, hogy minden csaj lássa a villamoson, ők vízilabdások. Ezzel az a baj, hogy a köpenyemet az első nap úgy kimarta az uszodai hipó, hogy sokkal inkább rózsaszín, mint lila, és amúgy meg nincs labdám, mert rohadt drága. Szóval kénytelen vagyok abban hinni, hogy már az is elég, ha leszállok a szigetnél, innentől alapvetés, hogy magyar vízilabdás vagyok. Senki más nem száll le ugyanis.

A négyes-hatos a megszokott helyen nyikorog, ami mindig egy nő sikítására emlékeztet. Próbáltam már erről a villamosozásról verset írni, nem is lett rossz. „A sötét kékből kitörtünk én és egy pár ember. Pár öreggel és fakó ifjakkal vágtattunk a hídon át. Néztem jobbra ahol aludt az én szigetem. Csendben, titokban elnyelte a fényeket.” Egyszer lesz belőle egy dal vagy rockopera. Igaz, olyan rövid, hogy amikor leírtam, kénytelen voltam egymás alá írni a szavakat, hogy kitöltsön egy oldalt.

A villamos nyikorgása folytatódik egy furcsa vihogásban, amit jól ismerek, és amitől kifejezetten felgyorsul a szívverésem. Körbenézek, próbálom beazonosítani a hang forrását, bár teljesen biztos vagyok benne, hogy ő az. Megpillantom Tücsit. Igaz, a régi panelszomszédunk spánieljét is Tücsinek hívták, mégis semmiféle érzelmi vagy szellemi kapcsolódást nem lehet találni a kutya és e között az őrült között.

Tücsitől mindenki fél. Nemcsak a tizenhárom-tizennégy évesek, hanem még az ifisták is. A legtöbb vízilabdás a magasságával, az izomzatával, legjobb esetben a játéktudásával harcolja ki mások tiszteletét, mégis ez a nem túl magas, nem túl izmos, középszerű, jobbkezes, tizenhat éves fiú tart rettegésben mindenkit. Mondjuk ezzel a világító szemmel meg szőke hajjal szerintem ő tényleg félelmetes. Simán el tudna játszani egy tigristankos nácit, ez nem kérdés. Álldogál a villamos végében a haverjaival, akik tényleg olyan hülyék, hogy... Szóval ők tényleg azok. Ha nincs a környékükön Tücsi, kiröhögöm őket, de ha ott van, akkor ez a két barom maga az olaj a tűzön, mármint, olaj a tűzre. Nem tudom, érthető-e, szóval ők azok, akik felhúzzák a szőke pszichopatát.

Ezekből az okokból kifolyólag inkább jó négy méterre állok meg tőlük, köztünk úgyis van öt-hat kapaszkodó ember, üres szék meg egy se, szóval jó nekem itt. Ha csendben maradok és kinézek az ablakon, nem lehet gond, nem hiszem, hogy észrevennének. Meg tömegben máshogy viselkednek, leszámítva a 26-os buszt, ami a szigetes busz, maga a terrorjárat, ami összeköti a várost és a Margitszigetet. Egyszer egy srácot a köpenyével rákötöztek a kapaszkodóra, a buszvezető szabadította ki a végállomásnál. Mindezt azért, mert a buszon utazott Tünde, egy olyan műugrólány, akinek felfoghatatlanul tökéletes formájú feneke van. Igen, a terrorjárat azért durva, mert mindig van rajta valaki, akinek lehet műsorozni. Ezért vert meg engem is Tücsi a brügyiben.

Üldögéltünk a csapattársaimmal a harmincöt fokos gyerekmedencében, a brügyiben, amikor ezek egyszer csak megjelentek. Ha rögtön menekülni kezdek és elkapnak, tuti kitágítják a tüdőmet.

Ha valami témában vannak és nem különösebben vagyunk célpontok, akkor meg jobb nem felhívni a figyelmet magunkra. Szóval bíztam abban, hogy valamelyik barom épp a hétvégi high life diszkós, csajozós élményét meséli. Nyugodtan ültem a vízben, amikor az egyik haverom hirtelen menekülőre fogta, gyorsan kimászott és elrohant. Lehet, hogy semmi nem történt volna amúgy és hagytak volna minket, de ez az eszükbe juttatta, hogy milyen jó is szétalázni a kis csicskákat. Elindultak felénk, és ekkor még pont el tudtam volna iszkolni, de nem tudom, miért, ott maradtam, miközben a másik haverom szintén villámgyorsan kimászott és befutott az öltözőbe. Nem tudom, hány zsibit, kokit és karfacsarást kaptam. Jól bírtam, nem kezdtem el könyörögni, talán épp ezért durvultak be. Jött a gyomorszájas meg a víz alá nyomás arclefogással. Aztán témát váltottak, mert érkezett egy teljes szinkronúszócsapat. Ketten lefogtak, Tücsi letépte a gatyámat, majd ütemesen többször kiemeltek a vízből. Közben röhögtek meg szólítgatták az elhaladó szinkronos csajokat, hogy ezt nézzétek, itt a dákója. Akkor elkezdtem kiabálni, hogy Tücsi, légyszi, ne! – aztán kitört belőlem a bőgés. Emelgettek még egy ideig, aztán elengedtek. Búcsúzóul még a fejemre húzták a letépett fürdőgatyámat.

Szóval ezekkel utazom egy villamoson, meg a sok budapesti kisgazda nyugdíjassal. Próbálok megbújni a csuklóforgóban, de ahogy beérünk a következő megállóba, akaratlanul is közelebb sodródom Tücsiékhez. A le- és felszállók között a zárt ajtónál beállok a lépcsőre. Még elég messze vagyok, hogy ne vegyenek észre, és szerencsére el is tudok bújni egy néni kontya mögé. Őszintén szólva nem tudom, milyen előadáson lehettek az emberek, mert hatalmas a csend, csak Tücsiék hangoskodnak. Mindenki az ablakon át nézi a semmit, mert az ablak épp annyira párás vagy koszos, hogy kizárt, hogy bármit lássanak. Igaz, az arcukról se lehet leolvasni, hogy érdekelné őket, mit látnak, tehát ilyen szempontból ez tök mindegy, vagyis ez a semmi épp elég.

Tücsiéket hallom csupán, bár nem teljesen tisztán, egy-két szót lehet kivenni a mesélésből. Pina, szopás, faszom, beszarok. Lehet a sajátjuk, vagy a Ford Fairlane-ből idézgetnek, nem vagyok benne biztos, de minden hetedik másodpercben felnyerít valamelyik. Megbújva kussolok a sok nénivel meg bácsival, és úgy érzem, egy masszát alkotunk, és tökéletesen érzéketlenül hallgatjuk végig Tücsi és haverjai kúrós, szarós, pisis történeteit. Fel is háborodom egy picit magamban, mint egy vérbeli arisztokrata nyugdíjas, de többet nem merek tenni.

A következő megállóban egy nagyon idős néni áll talpig feketében. Körülöttem többen ünneplőben vannak, de rajtuk látszik, hogy a Vígszínházból jöttek. Ez a néni viszont gyászol. Talán meghalt a férje, akit Alfonznak hívtak. Mondjuk, hogy ötven évig voltak együtt. Na jó, legyen inkább ötvenkettő vagy ötvenhárom. Az ötvenhárom az jó, az prímszám, ugye? Szóval mostanában halt meg az öreg Alfonz, a nénit pedig Natáliának hívják mondjuk, de mindenki csak Natinak szólítja. Igaz, ez már múlt idő, mert gyakorlatilag mindenki meghalt a barátok közül. Natinak nem lehetett gyereke. Vidéken az oroszok vagy a németek megerőszakolták… és… Szóval nem lehetett… De boldogok voltak mindig, pedig kemény életük volt. Alfonz volt börtönben is. Most azt nem tudom, miért, mert csak jövőre vesszük a huszadik századi magyar történelmet, de nyilván a jó oldalon állt. Halála előtt kapott is valami kitüntetést az egyik ilyen ünnepi hacacárén. Aztán meghalt. Nem volt infarktusa, meg beteg se volt, meg el se esett, és vélhetően Nati se mérgezte meg. Egyszerűen meghalt. Egy fotelben. Vizslabarna, ha van ilyen szín. Szóval olyan színű volt a fotel, illetve még most is olyan. Nati néha beleül, és maga elé néz. Azt nézi, vajon Alfonz mit láthatott utoljára, amikor a fotelben ült. A tévé nem volt bekapcsolva, és nem is olvasott semmit. Vélhetően a kis kilépős erkély felé nézhetett. Talán a függönyt nézte. Talán kint látott valamit vagy valakit. Mindegy, gondolta Nati. A halála után hónapokig nem ment ki az utcára, pedig régen Alfonzzal minden délután sétáltak egyet. Most Nati késő délután útra kelt, hogy elintézzen ezt-azt, fogalmam sincs, mit, de egy nagy szatyor volt a kezében, szóval valami bevásárlásféle lehetett. Most, hogy jobban megfigyelem, rájövök, hogy ez a Nati tisztára a nagymamám, a kisnagyi. Ő is jó, ha kétévente egyszer mozdult ki. Olyan kis törékeny volt, mint a porcelángyűjteménye a szekrény tetején. A haja fehér, mint egy hűtőszekrény vagy egy mosógép. Akkor halt meg, amikor Egerszegi Krisztina szőrös hónaljjal lepipálta a világot. Tizennégy volt, pont annyi, mint én. Nati úgy kapaszkodott fel a villamosra, hogy nem várta meg az egyik leszállót. Nem azért, mert paraszt, hanem neki ez a pár lépcsőfok tényleg durva. Sétálni még tud, de a lépcsőkkel gondban van, amióta térdműtéte volt. Ha elromlik a lift, a földszinten megvárja a szerelőket. Ahogy Nati kapaszkodik felfele, egy csellós fickó, aki nem akar leszállni, csupán rákészül a következő megállóra, odalép az ajóhoz. Hirtelen a cselló tokjának a zárja, az a szar, amit kipattintanak a bérgyilkosok, amikor előveszik a távcsöves puskát…Szóval a tok kiálló részébe, abba akad bele Nati haja. A fickó nem veszi észre, fordul egyet, nagyot ránt Nati ősz haján. Nati, kezében a zacskókkal, nem tudja kiszabadítani magát, ezért hirtelen felordít, „várjon, kérem, várjon, a hajam!”

Tücsiék közvetlenül az esemény mellett állnak, hangosan nevetnek, Tücsi még el is ordítja magát, hogy „lehúzza a srác a mama parókáját”, a két idióta haverja meg még nagyobb hangerővel röhög. Senki nem csinál semmit. Továbbra is mindenki bámul ki, nézik a párát vagy a piszkot az ablakon. Nati közben kiszabadul. Nem néz a vihogó Tücsiékre, csak mered kifelé, de közben látszik, hogy borzasztóan van, mintha még remegne is egy picit.

Nem értem, miért csinálom, egyszerűen nem értem, de elindulok Tücsiék felé. Szeretnék egy semmiből érkező pofont adni, mint abban Jean Gabin-filmben, de mire odaérek, már tudom, hogy képtelen vagyok rá.

Ott állok közvetlenül mellettük, kicsit takarásban, úgyhogy nem vesznek észre. Tücsi keze a jegylyukasztón, azt a fekete szart pöcögteti azon a piros izén. Ott állok és azon gondolkozom, hogy megkérem őket, verjenek meg, azzal talán elterelhetném Natiról a figyelmet, akkor talán fellázadna a villamoson bambuló színházi és kisgazda közönség, és meglincselnék ezt a három idiótát. Miközben agyalok, hogy mit kéne tenni, ez a lyukasztópöcögtetés olyan, mint egy ketyegő időzített bomba, egyre hangosabb és hangosabb, ebben a csendben szinte már őrjítő. Aztán egyszer csak hirtelen megszűnik. Ráraktam a kezem a lyukasztóra. Nincs pöcögtetés.

Nem emlékszem, hogy ez egy döntés lett volna a részemről, most mégis itt állunk mind, és Tücsi baromira nem tud pöcögtetni. A két seggagy haverja között bámulja ő is a lyukasztót, nem érti, mi az isten történt. Látja a kezemet, ahogy megakadályozom a stresszűzését. Aztán rám néz, én meg rá. Nem pislogok, nézek a szemébe, magamban mondom, hogy ezt nem teheted, Tücsi. Nem kezd el vigyorogni, és azt az agresszív, nagyon para arcát sem veszi elő. Meglepett tekintete nem változik, mégis egyszer csak szomorúnak látom. Ha egy filmben látnám ezt a jelenet, akkor azt gondolnám, hogy vagy pisztolyt rántanak, mint egy westernben, vagy smárolni fognak, mert már tíz nagyon hosszú másodperce nézzük egymást.

A két idióta semmit sem vesz észre az egészből. Tücsi elengedi a lyukasztót. Közben beérünk a végállomásra. Az ajtóhoz lép. Le akar szállni, hogy ne a villamoson üssön meg, vagy ha mázlim van, akkor eszébe jutott, hogy késésben van, várja a csaja, biztos van neki. Vagy az alkoholista apja, hisz az ilyen verekedős embereknek mindig alkoholista az apjuk. Nyílnak az ajtók, lepattan, és látom, hogy megáll, nem siet sehova. Na, cseszd meg, most már mindegy, remélem, a kabátomat nem tépi szét vagy sározza össze, az ilyeneket mindig nagyon nehéz kimagyarázni otthon, mert az általában nem elég, hogy elestem. Gondolkozom, hogy másik ajtóhoz kellene mennem, de végül maradok. Az utasok leszállnak, Tücsi ott áll és vár. Kicsit úgy érzem magam, mint egy vágóhídon menetelő állat, lépegetek, araszolgatok a biztos halálba. Már majdnem ott vagyok a lépcsőnél, amikor Tücsi egyszer csak a kezét nyújtja a gyászoló, idős néninek, hogy lesegítse a villamosról. Tessék parancsolni, hadd segítsek – teszi hozzá.

A néni talán szenilis és nem emlékszik rá, vagy egyszerűen észre se vette, hogy pár másodperce Tücsi még rajta röhögött, belekapaszkodik a felé nyújtott erős kézbe, és lelépeget a négyes-hatos meredek lépcsőjén. Leér, és épp megköszönné a segítségnyújtást, amikor Tücsi hirtelen elviharzik, mint aki szégyelli, hogy segített, hogy jó volt.
Mi a szar volt ez? Döbbenten állok a villamoson. Akkor most létezik a mágikus erő, vagy mi? Tényleg nem tudom felfogni, hogy Tücsi egyik pillanatról a másikra ezt tette. Hirtelen rám szól a villamosvezető, hogy akkor most mi van, nem szállok le? Tök üres már a négyes-hatos. Leugrom és indulok haza. A lyukasztóra gondolok, meg Tücsi arcára, meg a szomorú, világoskék szemére, még a világbéke is beugrik valahogy, lehet, hogy mindent meg lehetne így oldani. Jó, kimondom: büszke vagyok magamra. Tél van, mégsem fázom. Furcsa melegséget érzek, a szívverésem és légzésem egyáltalán nem gyors, nyugodt vagyok. Jó volna megölelni mindenkit. Megölelni ezt a sok embert, ezt a semmit. Ölelni a tátongó semmit. Hát ez szenzációs. Ez jó lesz a versbe. Még jó párszor el kell mondanom, hogy el ne felejtsem. Hangosan mondom, úgy jobban lehet memorizálni. Ölelni a tátongó semmit. Közben körbenézek, nem néz-e hülyének valaki, de egy lélek sincs az utcánkban. Ölelni a tátongó semmit. Talán nem felejtem el.

FOTÓ: MTI/Kovács Anikó