Fotó: Joyce Downing
Az elmúlt pár évben egyre több külföldi írót sikerült a hazai kiadóknak a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra csábítani, de ezzel együtt is ritkán látni errefelé amerikai sztárírókat (ha nem épp díszvendégnek hívják meg őket, mint 2015-ben Jonathan Franzent). Ezek után nem is volt meglepő, hogy az idei könyvfesztivál egyik teltházas könyvbemutatóját Pierce Brown tartotta, aki négy évvel ezelőtt robbant be Vörös lázadás című sci-fi fantasy trilógiájával, amelynek azonnal elkeltek a filmes jogai, és 2014-ben, majd 2015-ben is Goodreads-díjat nyert. Az alig harmincéves amerikai író az egyik legprofibb könyvbemutatót tartotta a fesztiválon, profi showmanként másfél órán keresztül szórakoztatta a közönséget (igen, ezt a műfajt lehet szórakoztatóan is csinálni), minden rajongói kérdésre válaszolva, majd a rendezvény egyik leghosszabb dedikálása következett ‒ ötszáz rajongó várakozott türelmesen, volt, aki közel három órán át, hogy közös fotót készíthessen kedvencével.
A rajongóktól és a kritikusoktól is egybehangzóan remek kritikákat kapott bestseller trilógia, a Vörös lázadás sztorija nagyon leegyszerűsítve olyan, mint a római mitológia találkozása a Trónok harcával, Az éhezők viadalával és a Harry Potterrel, mindez a jövőben, a Marson, egy színkódos kasztrendszerben. A szépirodalmi igénnyel megírt, fordulatos fejlődéstörténet főhőse a társadalom legalján robotoló tizenhat éves Vörös, Darrow, akinek feleségét megöletik a piramis csúcsán álló Aranyak, ezért bosszút esküszik, beépül közéjük és lázadást szít a kizsákmányoló rendszer ellen. Brown rengeteg szereplőt mozgat a történetben, amelyben annyi cselszövés és váratlan fordulat van, amennyi talán még a Trónok harcában sincs. Az író még nem akart elszakadni a Vörös lázadás univerzumától, ezért a rajongók legnagyobb örömére újabb trilógiával folytatta Darrow felemelkedésének epikus történetét, amelynek első kötete, A káosz évei a napokban jelent meg. Brownnal könyvbemutatója előtt interjúztunk, arról, hogy mi ihlette Darrow történetét, hogyan tudja észben tartani ezt a rengeteg szereplőt és cselekményszálat, és miért akart még egy ideig ebben a világban maradni.
Többször is beszéltél már korábbi interjúidban arról, hogy a Vörös lázadás előtt (olvass bele ITT) hat regényt is írtál, de egyiket sem adták ki. Miről szóltak?
Hát, leginkább arról, hogyan ne írjunk regényt. De tényleg, iszonyúan terjengős, se füle, se farka történetek voltak. Az első regényem egy 750 oldalas epikus fantasy volt, amit két hónap alatt írtam. Akkoriban jelent meg egy nagyon népszerű regény, amit elolvastam, és arra gondoltam, ha ezt kiadják, akkor nekem is meg kéne próbálnom. Aztán rájöttem, hogy annyira nem is egyszerű regényt írni. Nem találtam még meg a saját írói hangomat, és egy főhős sem ejtette igazán rabul a szívem, márpedig ha téged nem érdekel, hogy mi lesz a főszereplővel, akkor az olvasót se fogja. Egyébként a Vörös lázadással sem volt sokkal könnyebb a dolgom, 25-30 ügynök is visszadobta, aztán hirtelen négy ügynök is visszajelzett egy héten belül, hogy érdekelné a regényem. Akivel végül leszerződtem, huszonnégy éves volt, nagyjából velem egykorú, akárcsak a szerkesztőm. Még egy-két hónapot eltöltöttünk a szerkesztéssel, aztán kiküldte az ügynököm, és viszonylag hamar, pár héten belül érkezett is rá visszajelzés, de nagyrészt young adult kiadóktól, akik viszont elég komoly változtatásokat akartak. Azt szerették volna, hogy ne legyen olyan erőszakos a sztori, én viszont ezt nem akartam. Mindenképpen olyan kiadót akartam, amelyik felnőtteknek szóló könyveket ad ki, amilyen a regényem. Örülök, hogy kitartottam az elhatározásom mellett, mert végül a Random House-nál kötöttem ki és egy szavam sem lehet rájuk.
Pierce Brown: Vörös lázadás
Fordította: Török Krisztina, Agave, 2014, 432 oldal, 3380 HUF
Kezdettől fogva tudtad, hogy trilógiát akarsz írni?
Igen, kezdettől fogva. Az Antigoné ihlette a történetet; szeretem a görög drámák narratív struktúráját, és biztos voltam abban, hogy ez passzol a legjobban a regényemhez. Az első részben megismerjük a szereplőket, a konfliktus gyökerét. A másodikban minden összekuszálódik, a harmadikban pedig bekövetkezik a katarzis.
Te viszont nem elégedtél meg egyetlen trilógiával, egy újabbal folytattad. Nem álltál még készen arra, hogy búcsút vegyél ettől a világtól?
Elsősorban azért akartam ebben a világban maradni, mert nagyon sok minden van, amire nem volt lehetőségem kitérni az első trilógiában. Mélyebbre akartam ásni abban, hogy milyen sötét oldala van a lázadásnak, a forradalomnak, mi történik a forradalmak után, mert az ilyen történetek általában azzal érnek véget, hogy az elnyomottak fellázadnak és legyőzik elnyomóikat, de azt ritkán tudjuk meg, mi lesz azután. Az első három regény erre nem adott teret, ráadásul más nézőpontokat is be akartam hozni a történetbe, mert a Vörös lázadás elsősorban az Aranyak és Vörösek szemén át láttatja a világot, az ő harcuk áll a történet középpontjában, de engem most az érdekelt, mi van a társadalom legeslegalján lévőkkel, a kitaszítottakkal, azokkal, akiket minden joguktól megfosztották. Képesek lehetnek-e bármiféle változást elérni, főleg akkor, ha az egész családjukat elveszítették a lázadás következtében?
A vörösök belülről bomlasztják a rendszert
Első mondat: Élhettem volna békében. Pierce Brown bombaként robbant sci-fi trilógiájának első darabja, a Vörös lázadás, melynek már a filmjogai is elkeltek, látszólag a divatos young adult disztópiák végeláthatatlan sorát gyarapítja - és tegye mindenki a szívére a kezét, olyanból baromira nincs szükségünk még egyre -, valójában azonban jóval túlmutat azokon.
Mennyire látod át a következő két kötetet? Tudod már, hogy mikor mi fog történni a szereplőiddel vagy ez neked is meglepetés?
Most írom a második részt, a Dark Age-et, úgyhogy ebben most eléggé benne járok. Ez egyébként az első kötet, amihez vázlatot készítettem. Az első trilógia egyik kötetéhez sem írtam vázlatot, amivel az őrületbe kergettem a kiadómat, most viszont már muszáj volt. A káosz éveiben (olvass bele ITT) négy különböző nézőpontból írtam, úgyhogy az ezután következő két kötethez szükségem volt minimális szintű vázlatra, hogy követni tudjam, merre járok a sztoriban. Nagyvonalakban tudom, hogyan ér véget majd a történet, kik fognak meghalni, de az még számomra is rejtély, hogyan jutunk el odáig. Egyébként jegyzeteket sem készítek, karaktervázlataim sincsenek, ami azért időnként nekem is problémát okoz, mert olyan sok név van, amit fejben kell tartanom, és ez nem mindig sikerül. Van, hogy a szerkesztőm ilyenkor visszaír, hogy ki az a Zolak. Nekem pedig fogalmam sincs, aztán rájövök, hogy nem is ezt a nevet adtam neki, hanem valami egészen mást. Szóval ez azért néha kínos, és már annyiszor megfogadtam, hogy csinálok jegyzeteket. Egyébként a regényeim egyik erősségének épp a szereplők sokszínűségét tartom. Sokkal nagyobb teret enged az olvasónak abban, hogy kivel azonosuljon, kit talál szimpatikusnak. Szerintem az olvasónak vagy egy filmnél a nézőnek sokszor elveszi a kedvét, ha minden szereplő zseni vagy gyönyörű vagy borzasztóan tehetséges. Vagy mindhárom egyszerre. Bármiféle magyarázat nélkül. Engem ez idegesíteni szokott. Szerintem azok az érdekes történetek, amelyekben a szereplőknek nincsenek szuperképességei, nem szuperhősök, nincs csodafegyverük, amit bevethetnek a harcban. Az új trilógiámban arról akarok írni, hogyan tud egy ilyen ember mégis hatással lenni a világra, miből meríthet erőt ahhoz, hogy változást idézzen elő.
Pierce Brown: A káosz évei
Fordította: Török Krisztina, Agave Könyvek, 2018, 608 oldal, 4680 HUF
A megjelenés után azonnal elkeltek a Vörös lázadás filmes jogai. Ez mennyire befolyásolt a cselekményszövésben? Változtattál a sztorin emiatt?
Nem igazán. Az ügynököm azért megkérdezte: „Háromszázmillió dolláros filmet akarnak forgatni a könyvedből, erre te olyan csatajelenetet írsz bele, amiben tízmillióan harcolnak?” Mire én: „Naná, így sokkal királyabb.” Erre ő: „De ugye tisztában vagy vele, hogy ezt nem lehet leforgatni?” Hát, ez már nem az én problémám. Valamennyire persze biztosan befolyásolt, de igazság szerint, amikor az ember ennyire benne él abban a világban, amit teremtett, nagyon a hatása alá kerül. Biztos, hogy jobban befolyásolt volna, ha akkor írtam volna a harmadik részt, amikor már a második filmet is leforgatták. Most viszont egyelőre még csak a képzeletemben él Darrow és az összes többi szereplő. Szóval ez nem olyan, mint a Trónok harca. Nagyon nem lennék most George R.R. Martin helyében. Ha csak egy könyvet kellene még megírnia, na de kettőt? Te jó ég! Teljesen kiöli a katarzist a történetből, mivel egy író számára pont az jelenti az élvezetet, hogy szabadon játszhat a szereplőivel, a történettel, hogy bármit megtehet, bátran kísérletezhet. De a sorozat miatt túl sok tere nem maradt. Most komolyan, képzeld magad a helyébe: túlzottan nem rajongsz a sorozatért, amit a sztoridból csináltak, a rajongók bunkók veled, a sorozat producerei nem kíváncsiak a tanácsaidra. Totál szívás lehet.
Ha már a sorozatoknál tartunk, te is dolgozol tévésorozaton…
A film nem haladt abban az irányban, amiben szerettem volna, hogy haladjon, és a jogok közben visszaszálltak rám a Universaltól. Nem akartam egyből továbbadni valamelyik nagy filmstúdiónak, mert ha egy stúdióhoz kerül, az írónak semmiféle beleszólása nincs a filmbe. Még a rendezőnek se nagyon. Ehelyett inkább két évig kerestem a megfelelő kreatív partnert, akinek hasonló elképzelései voltak a történetről, mint nekem. Meg is találtam, most dolgozunk a sorozaton, de ennél többet nem fogok elárulni, csak annyit, hogy jól alakulnak a dolgok, és most úgy néz ki, pár hónapon belül nagy bejelentés várható tőlem ezzel kapcsolatban. A tévésorozat sokkal nagyobb kreatív szabadságot jelent egy írónak, hacsak nem követsz el valami kolosszális baromságot, ami miatt kirúgnak a sorozattól. De azt sem hiszem, hogy feltétlenül jó, ha egy író teljes kontrollal bír a sorozat felett, ezért is akartam együtt dolgozni egy kreatív csapattal.
A regényeidben központi szerepet játszik a római mitológia, és köztudott rólad, hogy rajongsz a történelemért, különösen az ókori görög-római világért. Más amerikai bestsellerírókat is elnézve, ezzel mintha nem lennél egyedül. Miért olyan fontos az amerikaiaknak az ókori Görögország?
Szerintem ez az alapító atyák miatt van, akik egytől-egyig rendkívül művelt, az ókori történelmet jól ismerő emberek voltak, a gondolkodásmódjukat áthatotta a humanizmus; része volt annak a klasszikus műveltségnek, amit még Angliából hoztak magukkal. Athén a demokrácia bölcsője, ezért óriási hatással volt Amerikára. Nem azt mondom, hogy minden amerikai így gondol rá, de az alapító atyák miatt él bennünk ez a kép az ókori Görögországról. Ami pedig a mitológiát illeti, nekünk nincs saját mitológiánk. Nincs több ezer éves történelmünk, ezért nyűgöz le minket ennyire a görög mitológia. Személy szerint engem azért, mert szeretem az időtlen dolgokat. Azt, hogy valami kétezer-ötszáz év múlva is ugyanazt jelenti. Említettem, hogy az Antigoné ihlette a Vörös lázadást. Az Antigoné egy olyan jogfosztott nőről szól, aki feláldozza magát a testvére, a családja becsületéért. Megdöbbentett, hogy ez a történet kétezer-ötszáz év elteltével is ugyanolyan érvényes, ugyanannyira aktuális. Arról akartam írni, hogy mi késztethet erre egy nőt, de még inkább arról, hogy mi történik azokkal, akiket hátrahagyunk. Az érdekelt, mi történik, ha a szerelmünknek valami más ‒ ez esetben egy magasztosabb eszme ‒ fontosabb, mint mi. Ez különösen a fiatalkori szerelemnél, az első szerelemnél tud fájó lenni, mert akkor az egész világ rólad szól meg persze a szerelmedről. Milyen lehet mondjuk egy tizenhat éves fiúnak azzal szembesülni, hogy a szerelmének fontosabb egy ideál, mint ő? Visszatérve a mitológiához: míg a monoteista vallások istenei érinthetetlenek, a politeista vallások istenei nagyon is emberiek. És engem az is borzasztóan érdekelt, hogyan használta fel egy rezsim, ez esetben Róma, az isteneket az uralkodásban ‒ abban, ahogy a birodalom működését megszervezték és az embereket manipulálták, ami gyakorlatilag a propaganda első formája volt.
Nagyon gyorsan, alig pár hónap alatt szoktad megírni a regényeidet. Jut időd közben az olvasásra?
Igyekszem azért olvasni is, miközben a regényeimen dolgozom. Van, hogy hónapokig nem olvasok semmit, aztán négy könyvet is elolvasok egy hét alatt. A híreket mindig olvasom napközben, és általában szívesebben olvasok tényirodalmat szépirodalom helyett. Most sokkal több tényirodalmat olvasok, mint régebben. Az utóbbi időben teljesen rákattantam arra, hogy milyen elképesztő dolgokat művelt a francia hadsereg Vietnamban. Érdekes látni, mennyire nem tanultak más nemzetek hibáiból. Vietnam az emberi tényező felbecsülhetetlen szerepe miatt is különösen érdekes. Akárcsak az amerikai, a francia haditechnológia is száz évvel előrébb járt a vietnaminál, de a dzsungel teljesen fel tudta borítani az erőviszonyokat. Ez amúgy nagyon jó alap az új trilógiámhoz is. Nagyon érdekel még a kommunista propaganda, és úgy általában a háború, a hadviselés pszichológiája. Egészen döbbenetes volt a kommunista átnevelő táborokról olvasni, ahova a francia hadifoglyokat zárták. És ez csak egyetlen háború a világtörténelemből!
Szerző: Orosz Anna
