Paweł Huelle:Utolsó vacsora, Európa kiadó, 2009, 244 oldal, 2900 ft, Körner Gábor fordítása
Részlet:
Jerzy Keilingnek
E históriát szerzője igyekezett úgy a nevekbe rejteni, hogy még az országot, hol esett, sem akará néven nevezni a csúfság végett, mi a históriában esett, nem akarván az országot, családját s rokonait, kik hihetőleg még élnek, szégyenbe hozni, hanem hozzáteszi: bárhol is esett meg légyen, elég annyi – mint mondani szokta –, hogy igaz.
(Michał Jurkowski: Újabb különös históriák, 1714 körül)
Az élet voltam nékik, de ők nékem a halál voltak.
(Manicheus, 246. zsoltár)
1. fejezet
Egy különös ébredés különös következményei
A hírek, amiket Juszuf a folyó túlsó partjáról hozott, aggasztóak voltak. A kormányerők átfésülik az alsóvárost, sehol egy zug, ahol el lehetne bújni. A csil-logó fekete motorok, melyek súlyosabbnak látszanak annál, hogy átugorják a pa-takot a völgyben vagy holmi lázadókat üldözzenek a sikátor lépcsőjén, valójá-ban fürgék, mint a szitakötő. Az a szerencsétlen, aki a nehézkes motorok láttán némi pihenőt engedélyez a lábának – vagy kifullad –, az életével fizet érte. A gyilkolás nem emlékeztet kivégzésre. A halálos lövések, valahányszor kézifegy-ver lőtávolába kerül egy-egy felkelő, száraz csattanásnak hangzanak. Néha, ha egy motoros elunja az egyhangú szolgálatot, és úgy dönt, szórakozik egy kicsit, a járókelőknek ingyenes színházi előadásban lehet részük. A motorosok ilyenkor legszívesebben vékony, szigetelés nélküli drótot használnak. Hamarabb elszorít-ja a torkot, mint a spanyol nyakvas. Mikor egyikük a Szabadság szökőkút mel-lett hurkot dobott a menekülő nyakába, és körbevonszolta a holttestet a téren, az El-Rasid kávéház asztalainál ülő közönség felállt, hogy megéljenezzék a bemutatót.
– Oké – Juszuf szokás szerint egy fogpiszkálóval kurkászta a fogát –, min-denki utálja őket. Én is. Kutyák, akiket soha semmire nem tanítottak. De mért kell fényes nappal csinálni? Az újságírók előtt? A lakosok előtt? Simán kisöpör-hetnék őket éjszaka, amíg alszik a város, elszállíthatnák a kikötőbe, felpakolhat-nák valamelyik panamai hajóra, amely évek óta ott rozsdásodik, és szabálysze-rűen elsüllyeszthetnék öt mérföldre a parttól. Mint Mao Ce-Tung a kínai kurvá-kat. Nem?
Juszuf szívesen tett fel hasonló kérdéseket. Mindig oda lyukadt ki, hogy ezt vagy azt olvasott, vagy legalábbis hallott valamit egyik tanítómesterétől.
– Amennyire emlékszem – mondtam, és hívtam a pincért –, a filmben egy fo-lyóban süllyesztették el azt az öt- vagy tízezer prostituáltat. Érted, Juszuf? Fo-lyóban, nem tengerben.
Megkapta a kávét és a pohár hideg vizet.
– Így is, úgy is szar ügy – mondta lassan, a foga között szűrve minden szót. – Ráadásul nem is hangzik túl hihetően – fűzte hozzá, hogy kétség se férhessen hozzá, mit gondol az egészről. – Mi a különbség?
– Az, hogy az áramlat több száz mérföldre sodorta a nők holttestét. A tenger-ben meg?…
– Cápák – vihogott –, nagy cápaháváj. Bár lehet, hogy nem kérnek belőlük – nem szeretik a döghúst. Már életükben büdösek. Egy felkelőt se sajnálok. Érted? Egyet se. Csak azért lettem pipa – mutatott a napkorongra –, mert fényes nappal, mindig pont ilyenkor nyiffantanak ki pár békés embert. Az újságírók se sokkal jobb kutyák. Olyanok, mint a kormánypártiak. – Átadta Ariszton levelét, és megkérdezte: – Egy filmről beszéltél? Emlékszel a címére?
Nem emlékeztem. Ariszton, aki sosem használt telefont, faxot vagy számító-gépet, üzent, hogy sem ma, sem a következő napokban nem lesz óra. Nem csak a helyzetre tekintettel. „Halaszthatatlan ügyben egy Oaszin nevű kis faluba uta-zom.” Ez volt minden magyarázat, amihez mellékelt tíz-tizenöt újabb, fordítani való mondatot. „Inkább szótárazz otthon, és ne keveredj bele semmibe, ha visz-szajöttem, jelentkezem” – fejezte be újra angolul.
Juszuf, miután nem kapott választ a filmet illető kérdésére, ujjával a régies írásra bökött; volt valami csakugyan nemes az apró betűs bekezdésben, Ariszton gyöngybetűivel.
– Azért jöttél ide, hogy tanulj? Mit tud az a vén faszi? Semmi közöm hozzá. Én csak futár vagyok. De tudod, mit hallottam róla? Hogy nem is Arisztonnak hívják. Én nem is görög. Ti, európaiak mindennek bedőltök.
Kifizettem a küldeményt. Nem lesz válasz, mondtam. Míg szállt fel a robogó-ra, visszaszólt: – Úgyse megyek vissza az alsóvárosba. Nem ettem meszet!
Emlékszem, a kávéház fölötti lakásomban elromlott a légkondi. Félreraktam Ariszton házi feladatát, és a fényképezőgéppel újból lementem az utcára. A já-rat, ami átvitt a folyó túlsó partjára, egészen a régi haditengerészeti hivatal épü-letéig, nem közlekedett. A megálló helyén, ahol néhány nappal korábban felrob-bant az utasokkal teli busz, még mindig hatalmas gödör tátongott, amelyet – nyilván csak a forma kedvéért – rendőrségi műanyag szalaggal kerítettek körül. A napfénytől izzó, szinte néptelen utcán eljutottam a Próféták hegyéhez. Az óri-ási távcsöveknél, ahol mindig rengeteg turista nyüzsög, nem volt senki. Az an-golok idején épült fogaskerekű viszont meglepő módon rendesen járt. Rögtön észrevettem, amikor láttam, hogy a két kék vagon félúton eldöcög egymás mel-lett. Pontosan ott, ahol az olajligetek között, ciprusok sűrű falától körülkerítve, a kopt kolostor áll. Lent, a kiszáradt patakmedren túl terült el az óváros; a fal mö-gött, amely körülvette, minaretek és keresztény szentélyek tornyai törtek az ég-nek.
Míg a Viktória királynő korabeli vagon lassan kapaszkodott felfelé, eltűnőd-tem Arisztonon, aki külön-külön, más-más városrészben találkozott tanítványai-val, mintha mélységes konspirációt kívánna a görögtanítás. Abszurd különcségét sokféleképp lehetett magyarázni, de most, hogy ott álltam és vártam a fogaske-rekű kék vagonját, amely a kopt kolostort elhagyva, küszködve kapaszkodott felfelé a zsidótemető fala mellett, kisebb megvilágosodás ért: Ariszton mindig arra törekedett, hogy az általa előkészített szöveg többé-kevésbé közvetetten kapcsolódjon a helyhez, ahol órát tart. De miért vitt fel egyszer erre a hegyre, ahol valószínűleg nincs semmi, ami köthető lenne Arisztidész Apológiá-jához? Hogy is szólt?
Akkor az athéni Arisztidész e szavakkal fordult Hadrianus császárhoz: Azt ál-lítják, Dionüszosz isten; a részegségség tanítója volt, elcsábította felebarátai fe-leségét, mígnem megőrült, hogy végül a Titánok végezzenek vele. Ha tehát Dio-nüszosz nem segíthetett magán, mikor megölték, ráadásul őrült, csavargó és korhely volt, hogyan lehet isten? Hogyan segíthetne másokon az, aki magán sem tud? Más eset Jézus, ó, Császár…
– Hangozzon akárhogy – mondtam annak idején, miután sikerült, különösen az utolsó mondatot, nagy nehezen lefordítanom –, hangozzon akárhogy, Arisztidész érve ostobaság. Hogy lehet ilyen alapon védeni a kereszténységet? Hiszen szinte pontosan ugyanezekkel az érvekkel operáltak Jézus ellenfelei is. Ugyanígy csavargónak, őrültnek, korhelynek, kurvapecérnek látták. És persze nem tudott segíteni magán, hogy is segíthetett volna másokon? Amit Arisztidész Dionüszoszról mond, azt mondják Jézusról is az ellenfelei. Vajon az érvek ilyen esetekben szokásos szimmetriájáról van szó?
Ariszton nem adott választ kételyeimre. Mikor a fogaskerekű turistákkal tö-mött vagonja megindult lefelé, felállt a padról, amelyen egy jó órát töltöttünk, és a kopt kolostorra mutatott.
– Tudtad, hogy ez a legrégibb templom a városban? Sőt lehet, hogy a világ legrégebbi fennmaradt keresztény temploma?
Most, hogy lefele ereszkedtem a teljesen üres vagonban, arra gondoltam: ez a választása sem volt véletlen. A szöveg, amivel akkoriban halálra gyötört – pon-tosabban a legnehezebb részlete –, a történelem első apológiájából származott. Hermász, Antiochiai Theophilosz, Hierapoliszi Apollinarisz, Miltiadesz, a szír Tatianosz, Jusztinosz mártír, sőt tanárom névrokona, Pallai Ariszton is mind már a híres, nagy és ékesszóló Athéni Arisztidész után írták védőbeszédüket. Talán ezért kellett ott olvasni a legrégebbi apológiát, ahonnan kilátás nyílik a legré-gebbi templomra? Mellesleg mit tudtam a koptokról? Csak egyszer, turistaként hallottam az éneküket a Szent Sír bazilikában. Mindent betöltő, archaikus ének volt, olyan gyönyörű, amilyet még orosz templomokban sem hallottam.
A fogaskerekű alsó állomásáról gyalog jutottam be az óvárosba. A szűk ut-cácskákon látszólag nem történt semmi. A boltok lehúzott redőnye, a néptelen kávéházi teraszok és az egy-két turista, elsurranóban a szállodák felé, azonban elég komor benyomást tett. Csak az örmény negyed szélén láttam néhány srácot, akik egy labdát rugdostak az utcán. Boldogok voltak, mert egy kocsi sem akadá-lyozta őket.
A taxi, amit sikerült végre fognom, lassan araszolt, mint egy temetésen. A hí-don, a katonai ellenőrző ponton vissza akartak fordítani minket, de – máskülön-ben lejárt és gyűrött – újságíró-igazolványom, amelyet csodák csodájára sikerült előhalásznom a zakóm zsebéből, megnyitotta előttünk az utat.
– Mindenről az amerikaiak tehetnek – mondta a sofőr, fél szemmel figyelve a tükörben. – Először fizetnek a lázadóknak, aztán megöletik őket, végül lefilme-zik az egészet. Amerika a színtiszta gonoszság. Ha nem lenne, boldog ország lenne ez. Mint régen Libanon.
Helyeseltem, és a haditengerészeti hivatal épülete előtt kifizettem a fuvart. Az óriási tér, közepén a Szabadság szökőkúttal, amely mellett diszkréten meghú-zódva két páncélautó szendergett, hétköznapi élettől lüktetett. Csak a gyakorlott szem vette észre a szokásosnál valamivel kevesebb riksát és taxit, melyek a kör-tér nagy ringlispíljén pörögve, pillanatonként röppentek le róla, mint a bogarak, hogy a két megálló egyikén landoljanak: a Continental Szállónál, ahol Albert herceg idejét idézte az El-Rasid kávéház csíkos napernyője, illetve a haditenge-részeti hivatal épülete előtt, ahol kiszálltam. A járókelőket igazoltató rendőrök, akiket az El-Rasid kávéház felé menet a szemem sarkából láttam, hétköznapi látványnak számítottak a városban: annál is inkább elhatároztam hát, hogy a jö-vőben lemondok Juszuf szolgálatairól. Más telefonos futárcég is van a városban, miért kéne hallgatnom ezeket az épületes ökörségeket? A srác előző nap nyilván valamelyik gyanús külvárosi lebujban járt, ahol a helyi technó egyik ritmikus, förtelmesen sipító változatának hangjainál, a felszabadítási mozgalom plakátjai alatt afgán füvet szívnak.
„Nem akármilyen árut kaphatott – gondoltam az El-Rasid kávéház teraszához érve –, ha még ma is, amikor felmotorozott hozzám a felsővárosba, ilyen víziói voltak.” De azért amikor a szomszéd asztalnál felfedeztem pár orosz turistát, megkérdeztem tőlük a nyelvükön:
– Nem láttak motorosokat?
– A harley-davidsonosoknak – fordult a lány a férfihoz – Rijekában volt vi-lágtalálkozójuk. Tavaly jártunk ott – nézett rám mosolyogva. – De itt?
– Itt nyugalom van – mondta a kísérője –, reggel óta tartanak a zavargások, de csak a kikötőben. A hadsereg olyan szorosan körbezárta a part menti negyede-ket, hogy egy kisegér sem juthat át. Tessék!
Azzal, akárcsak mindenki, ő is felnézett az égre. A tér fölött, valahol az Ali-mecset csúcsa és a Nagyboldogasszony-templom tornya között három katonai helikopter tűnt fel. Egész alacsonyan szálltak, rettenetes zajt csapva. A haditen-gerészeti hivatal épületének magasságában hirtelen irányt változtattak, és egye-nesen a kikötőnegyed felé repültek. A következő pillanatban néhány tompa rob-banás hallatszott a tenger felől.
– Estére végeznek – vélte az orosz férfi.
– Balti vagy? – kérdezte a lány. – Olyan kemény a kiejtésed.
Bólintottam, és az El-Rasid kávéház jól ismert fagylalt- és desszertétlapja fölé hajoltam. Orosz asztalszomszédaim elvoltak egymással: fiatal, rokonszenves pár, úgy néztek ki, mint akik a mézesheteiket töltik.
Ariszton a kikötőben lakott, csak egyszer jártam nála Hannover professzor ajánlólevelével: egy keskeny, hosszú előszobában fogadott, s miután elolvasta a levelemet, szinte suttogva mondta:
– Jegyezze meg, soha többé ne jöjjön ide. – Majd kis szünet után hangosab-ban hozzátette: – Ha már talált szállást, küldje el a címét. Értesítem, ha itt lesz az ideje. Ne gondolja, hogy maga az egyetlen tanítványom.
Később, mikor többször találkoztunk a város különböző pontjain, egyáltalán nem zavart a sótlansága. Az összes ókori nyelvet ismerte, és ez eleve mélységes tiszteletet ébresztett bennem. Sosem mertem megkérdezni, miért nem érdeklő-dött egyszer sem a disszertációmról, ahogy azt sem próbáltam kifürkészni, mi értelme a különös rendszernek: minden újabb találkozóról futár útján, rövid le-vélben értesített. Nem bízik a postában? A puszta feltételezés is sértőnek tűnt, hogy esetleg részesedése van a városi futárcégekben. Talán így akarta elszige-telni egymástól a tanítványait, hogy ne tudjanak egymásról semmit?
A hőség ahelyett, hogy a délutánnal valamelyest alábbhagyott volna, egyre fokozódott. A haditengerészeti hivatal épületének oszlopcsarnokát övező pálmák árnyékában amputált lábú koldus ült. Nyilván csak a zavargásokra tekintettel nem vitték el: akadt egyéb dolguk a rendőröknek, katonáknak, tűzoltóknak. Be-dobtam egy ezüst érmét a tálkájába. Borzasztó volt hályogos szemének pillantá-sa, mert nem pillantás volt valójában, hanem az üresség jóslata. Megborzong-tam, mintha kimondottan nekem címzett figyelmeztetés lenne: ne menj tovább. De folytattam utam, különösebb cél nélkül, a haditengerészeti hivatal épülete mögötti, többhektáros botanikus kertben, amely egész a Diocletianus fasorig fut – erről az oldalról kőfal veszi körül, amelyen nincs átjárás a város másik, kikötői felébe. Óhatatlanul eszembe jutott Madame Sorge: ő volt a tanárom egyetlen ta-nítványa, akivel megismerkedtem, persze véletlenül. Ariszton a kertnek abban a részében adott találkozót, ahol terebintfák alkotnak kört szikomorfákkal. Közé-pen faragott oroszlánfejes kőpad áll: amikor megláttam őket, mindketten a könyv fölé hajoltak. A nő lassan olvasott valamit, tanárom hallgatta, néha kijaví-tott egy-egy szót, vagy kommentárt fűzött hozzá franciául. Amikor meglátott, már nem fújhattam visszavonulót, úgyhogy az órámra pillantottam, hangsúlyo-zandó, hogy a megbeszélt időpontra jöttem; Ariszton egy kézmozdulattal odain-tett, s bemutatott minket egymásnak – szárazon és tárgyilagosan. Mielőtt leül-tünk és elkezdtük volna az órát, Madame Sorge kalapjának világos foltja után néztem, amely éppen eltűnt a terebintfák árnyékában, és megkérdeztem, milyen nyelvű könyvvel dolgoztak.
– Firdauszí költeménye – felelte –, hallott róla?
Mivel nem hallottam, csak annyit fűzött hozzá: – Óperzsa nyelvű. – Azzal szokása szerint rögtön fel is tett egy kérdést: – Látja azt az ösvényt, amelyen Madame Sorge távozott? Köves, ugyebár; emlékezzen hát vissza, hogy is van a „köves”? Hogy mondta? „Trachisz”? Jó, csak javítsa ki a hangsúlyt, a görög nem francia…
Ez volt az egyetlen vicc, amit Arisztontól hallottam; egyébként rögtön áttér-tünk a Trachonitisz tulajdonnévre, amelyet Lukács evangélista pogány földként emleget.
A terebintfák alatt álló pad most üres volt; Madame Sorge ködös emléke szer-tefoszlott a délután izzó levegőjében, akárcsak a különös város látomása a trachisz szó formájában. Messze, a Diocletianus fürdőinek maradványaiból épült kőfal mögött rövid géppisztolysorozatok, mentőkocsik szirénázása és a nehéztü-zérség ágyúzása hallatszott. A kert, amelyet egy Hersch nevű filantróp alapított a múlt században, végtelen nyugalommal fogadta be a hangokat, mintha az itt cseperedő növények egy olyan rendnek lennének részei, amelyben nincs helye a politikának és a háborúnak. De ez illúzió volt. Míg ballagtam a mesterséges ta-vacska fölött átívelő kínai hídon, nézegetve a hatalmas teknősöket a tündérrózsa lepedői között, fülsiketítő süvítést követően közeli robbanás rázta meg a földet, a fapallót, a levegőt, a növényeket.
Csak amikor tíz-tizenöt másodperc múlva kiemelkedtem a vízből, s már nem záporoztak suhogva a tóba a kő-, fa-, acél-, föld- és levéldarabkák, jöttem rá, mi történt: lövedék csapódott a kert falába. A sziklaszilánkok – vagy a keletkező légnyomás, de a legvalószínűbb, hogy a kettő együtt – elsöpörték a pallót. Nem sok maradt a kínai stílusú szerkezetből. Fényképezőgépem valahol a tó fenekén pihent. Mellettem két döglött teknős sodródott. Nagy nehezen kievickéltem a part menti iszapból. Sáros szandálom úgy elnehezült, mintha legalább egy-egy kilót nyomna. Az órám sem volt meg, biztos elszakadt a szíja a vízben. Rá akar-tam gyújtani, de a zakóm oldalzsebében csak dohánypép cuppogott. Fájt a fe-jem. Leheveredtem a gyepre, és hanyatt fekve bámultam a tiszta, derült eget, amelyen a legkisebb felhő sem úszott. Nem izgatott, hogy ott talál egy parkőr, rendőr, katona vagy felkelő; most, szürkületkor, éjszaka vagy hajnalban, holnap, holnapután vagy egy hét múlva. Szavakat hallottam, amiket Arisztonnal ismer-tem meg: anagaion, philosz, plousz, iatrosz, esztin, angelosz, hora, perisztera. Láttam a folyót, amelynek torkolatánál halásztunk az apámmal. Csónakkal men-tünk. Körülöttünk dús, part menti rétek úsztak, majd homoklátomások vakítottak minket fehér ragyogásukkal. Sós szél zúgott, a fenyők gyantaillatot árasztottak, boldogok voltunk.
