Paranoid ellenulisszesz

A-
Thomas Pynchon: Súlyszivárvány,
Fordította: Széky János 

Magvető Kiadó 2009. 765 oldal  4990 Ft, 344 oldal.

 

Az amerikai posztmodern irodalom eposza 1973-ban jelent meg az Egyesült Államokban, és bár egy évvel később bezsebelte a National Book Awardot, a kritikusok nem átallották hangsúlyozni obszcén hangnemét és olvashatatlanságát. A helyzet körülbelül ennyire kétélű lehet manapság is: tagadhatatlanul remekműről van szó, az olvasási élmény vagy inkább a szöveggel való fáradozás azonban még a hardcore posztmodern szövegekén is túlmutat. Pynchon második világháborús mítosza több száz szereplőt vonultat föl, uralkodó beszédmódja a viszonylag nehezen követhető, nagy odafigyelést igénylő gondolatfolyam, de ha ez még nem lenne elég, a szöveg a bő 700 oldal alatt a cselekménytől kezdve a főbb szereplők narratív azonosságig minden olyan elemet lerombol, amely nagy általánosságban az irodalmi szövegek megértéséhez szükségeltetik. A nehézségeket a háttértudásként elvárt szöveg- és képletgalaxis fokozza: nem árt, ha a második világháború történetén túl otthonosan mozgunk a matematika, a fizika és a kémia egyéb aldiszciplínáiban, de hasznos némi filmtörténeti, pszichológiai, és farmakológiai alaptudás is. A Súlyszivárvány világában az alaphelyzet a paranoia, a (poszt-)háborús környezetben viszont a precíz összeesküvés-elméletek megkonstruálását is hivatalnokok végzik. Pynchon állandóan gyanakvó szereplői egy éppen befejeződő háború maradványai fölötti marakodásból származó interregnum terében mozognak, semmi sem az, aminek látszik, Saussure jelelmélete becsődöl. A 20. század nagy botrányregényénél, az Ulyssesnél ott állt segítőkész referenciaként a homéroszi eposz, de ebben az esetben egyszerűen nincs semmi, amibe kapaszkodhatnánk.

A Súlyszivárvány egyetlen ókori irodalmi allúziója az Oidipusz király, hiszen analitikus történetmondással állunk szemben: a számtalan „stream” között megbújó linearitás, a főhős, Tyrone Slothrop európai kalandozása saját múltjának, gyermekkorának feltárásával párosul. Slothrop megfoghatatlan alak, el- és szétcsúszó főhős, de nem csupán a kilónyi kábítószer elfogyasztása miatt, hanem mert hóbortból vagy szükségből állandóan cserélgeti identitását. Kémből haditudósító lesz, majd Rakétaemberként dílerkedik, hogy végül szovjet katona és malacisten legyen belőle. Amikor a regény zárószakaszában a tarot kártyák logikája újjászervezi a cselekményelemeket, az összes szereplőből, így Tyroneból is egy szimbolikus alak lesz, ilyen minőségében sorsa viszont egy felsőbb működés kezében, a keverés és a terítés ciklikusan ismétlődő aktusaiban összpontosul. A keverés és a terítés funkcionál ambivalens, szöveget „szervező” erőként, hiszen a szereplők és agymenéseik sok esetben teljesen random követik egymást. A gyakran fordulópontot jelentő kulcsesemények közötti idő- és térbeli ugrálás, az emlékezések és a különböző drogoknak köszönhető verbális elszállások mindenféle szabálytól elrugaszkodva úgy hevernek a regénytérben, mint a hullák a harcmezőn.

A regény kulcsszimbóluma, a falloszt mintázó rakéta a két narratív szintet, a titokzatos ’00000’-ásért folyó küzdelmet, valamint a Slothrop megmagyarázhatatlan erekciója utáni nyomozást tükrözi. Az utóbbi szintet szem előtt tartva a szöveg pszichológiai oknyomozással egyenértékű, bár úgy tűnik, hogy a főhősön kívül mindenki birtokában van a kutatott információknak. Katje, Slothrop szerelme egy polip kondicionálását követően hullik a meglepett férfi karjaiba – az eseményt akkurátusan megtervezték a laboratóriumban, hasonlóan a háború színpada mögött zajló, gyógyszerkonszernek közötti egyeztetésekhez, amelynek tétje egy titokzatos műanyag, az Imipolex G volt. A ’00000’-ás rakéta olyan volt az Imipolex G-t kifejlesztő mérnökök számára, mint a náciknak a V-2 – ezen állt vagy bukott szinte minden, így nem csoda, hogy kémek és katonák jól felszerelt csoportjai erednek a ’00000’ nyomába. A regény a két szint összefonódását sugallja, de a kapcsolatot nem fejti ki meggyőzően – a szöveg egy frappáns összeesküvés-elmélettel egyenértékű. Ezt a véleményt erősítheti a szöveg töredezettsége is: számos dalszöveg, vers, más stílusban fogant textus (pl. újságcikk) található benne, és ezt a kavalkádot váltja föl a regény végére a Slothrop szétesésével párhuzamosan bekövetkező töredezés.

A regény fő színtere az úgynevezett Zóna, a szétesett Náci Birodalom, ahol az osztogatás és fosztogatás senkire sincs tekintettel. Ebben a törvények nélküli rendben, anarchiában áll fel egymással szemben az afrikai hererók alkotta Schwarzkommando, a kirgiz származású, mitológiai beütésekkel rendelkező Csicserin alakulata, valamint az angol-amerikai kémszolgálat alkotta Ellenerő. A három komponens alkotta kontextusban merül ki Pynchon sötét humora, hiszen a náci titulusokkal rendelkező afrikai „katonák”, és a szünet nélkül hasist fogyasztó Csicserin katonái szó szoros értelmében nem ütköznek meg egymással. Küzdelmük többnyire Slothrop kalandozása szerint gyengül vagy fokozódik, de ilyenkor is legfeljebb a hírszerzésben vagy bizonyos stratégiailag fontos helyek elfoglalásában és átfésülésében merül ki. Harc tehát nincs, csak tervezgetés, egy lépés előre, kettő hátra. A háború utáni háború tétje abszolút cél nélküli, tudatmódosításban és tábortűz melletti sztorizgatásban merül ki, már ha a regény olykor apollinaire-i magasságokat karcolgató szexista stílusáról nem veszünk tudomást. (Jelzem, nem lehet róla nem tudomást venni.) Pynchon senkire sincs tekintettel: a szinte teljesen férfiközpontú világban nemétől és korától függetlenül mindenki egy „rakétabecsapódás” áldozatául válhat. A Súlyszivárvány bizonyos szempontból a faszról szól, és csak azért nem köntörfalazom, mert a regényben többnyire az orgiák és a komolyabb horderejű aktusok dominálnak, ezekben pedig egy puha pöcs bizony kizáró tényező. Egy robbanóanyaggal töltött, precízen megépített és betájolt rakéta „sikolt felénk az égen át”, nem egy csenevész kopja.

Pynchon nyelvzseni, legalábbis így tűnik Széky János remek fordítása alapján. A történet zavarossága mellett jótékony balzsamként hat a pazar és trükkös, neologizmusokkal és jelöletlen intertextusokkal feltupírozott nyelv. Bár a regény többször tematizálja a nyelvi közlés nehézségeit vagy a különböző nyelvek alapvető eltéréseiből eredő zavart, a regényben a nyelv a „legérthetőbb”, ebben rejlik sikerének titka. „Annyi ma is bizonyos, hogy ha egy könyv nagyságát azon mérnénk, hányan írnak róla anélkül, hogy végigolvasták volna, akkor ez a Pynchon-regény máris ott áll Joyce Ulyssese mellett” – írja Abádi Nagy Zoltán Mai amerikai regénykalauzában. A Súlyszivárvány rettenetesen nehéz olvasmány, de messzemenően megéri elolvasni. Szerkezete jobban kedvez a rövid szakaszokban történő olvasásának, de súlyából következően sem az a tipikus Újpest-Központ és Kőbánya-Kispest közötti utazást felölelő metróregény. A regény nagy kihívás, de aki elolvasása után önálló véleményt tud formálni róla, az elmondhatja magáról, hogy tud olvasni.