Kinek fáj a populáris irodalom és miért? – kérdezte néhány hete Angyalosy Eszter, a Libri Kiadó szórakoztató irodalmi főszerkesztője. Írására rengeteg komment érkezett, valamint kaptunk egy elemzést is, melynek szerzője, András Csaba nem csak Angyalosy írásához szól hozzá, de részletesen kifejti véleményét az egész Oravecz-jelenségről. A vita – ízlésdiktatúráról, annak hiányáról, a populáris irodalom helyéről és szerepéről –, reméljük, folytatódni fog.
Ha a népszerűség lájkokban mérhető (Masturbation – érdeklődési kör – 414 embernek tetszik, Nietzsche – szerző – 1.583.418 embernek tetszik), akkor Oravecz Nóra meglehetősen népszerű szerzőnek tekinthető, bár azért a facebook-Magyarország legjelentősebb gondolkodóját, Update Norbit (814.912 embernek tetszik) meg sem közelíti. Nem csoda, hogy írásai nyomtatásban jelennek meg a Librinél. Ennek kapcsán a napokban Angyalosy Eszter, a Libri szórakoztató irodalmi főszerkesztője is publikált egy írást a populáris irodalom védelmében.
Angyalosy Eszter úgy látja, hogy egyes nem szépirodalmi igényű kötetek hazai megjelenése kapcsán egy „modernkori inkvizíció” kiépülését figyelhetjük meg. Szerinte ezek a könyvek az „ízlésdiktatúrával” szemben az ő védelmére szorulnak. A szerző értelmezői, olvasói szokásairól méltatlan lenne itt hosszan értekezni. Az érvelés lényege nagy vonalakban annyi, hogy a könyvek fontos aspektusának tekinthető, hogy közösségi élményekhez vezetnek, hiszen „a könyvekhez való viszonyunkon keresztül megélhetjük az együvé tartozás élményét és a másoktól való elhatárolódást”. Ez eddig világos, a gondolatmenet itt kezd valamivel zavarosabbá válni: „Minden, egy adott közösség számára hozzáférhető esemény, történés, termék vagy cselekedet kapcsán megfogalmazott vélekedésünkkel egy képzeletbeli címkét ragasztunk a homlokunkra. És ezek a címkék segítenek a tájékozódásban. Segítenek abban, hogy lássuk, kivel vagyunk egy csapatban és kivel nem”. Oravecz Nóra legyek, ha ezt pontosan értem, de az biztos, hogy a tájékozódáshoz a saját homlokunkra ragasztott vélekedéseink címkéinek metaforájával egészen új szint jelent meg a magyar kritikai beszédben.
A lényeg valószínűleg annyi, hogy – nézve egymás homlokán a vélekedés-címkéket – közösségeket alkotunk, és eldöntjük azt is, hogy kitől kell „elhatárolódnunk”, kivel „nem játszunk egy csapatban”. Ezt követően Angyalosy Eszter leszögezi, hogy neki ugyan nincsenek „izlésdiktátori ambíciói”, de „a kultúrsznobok nagyon fel tudják idegesíteni”, és – most jön a csavar – a szerző valójában egyenesen hálás a kultúrsznoboknak, mert „megtagadhatja” őket, „így egy kis területtel megint gazdagodhatott a mentális térképe”. Mi más lenne a lélek igazi gazdagsága, mint az, ha idegen, homogén, ellenséges csoportokat fedezhet fel magának a világban?
Ennek kapcsán érdemes röviden idézni a kortárs írónő, Nancy Huston olvasásról szóló esszéjének egyik részletét: „Minél elnyomottabb, összezsúfoltabb és szorongatottabb egy csoport, annál valószínűbb, hogy az ősi alapszöveghez nyúl, a világot fekete-fehéren látja, és erőszakot hirdet, hogy a feketét legyőzze, és a fehéret juttassa diadalra. Csak ahol a túlélés biztosítva van, ott írnak regényeket, ott lehet regényeket írni. Ha az emberek az életüket féltik, akkor hajlandók fenntartás nélkül védelmezni az identitásukat megalapozó és megerősítő fikciókat. […] Míg a társadalomban zajló életünk arra a tévútra visz minket, hogy sablonos ítéleteket alkossunk, és csak olyan emberek pártját fogjuk, akikhez hasonlítunk, és akiket elviselünk, a regény egy ennél sokkal tarkább morális univerzumba helyez minket. Hozzásegít, hogy meghalljuk a világ igazi zenéjét, ami se nem mennyei harmónia, se nem pokoli kakofónia.” Nancy Huston szerint az irodalmi fikciók olvasásának legfontosabb haszna, hogy tágítják a látókörünket, képessé tesznek bennünket arra, hogy felismerjük azokat a „rossz” fikciókat, melyek a történelmi katasztrófáinkhoz vezettek, képessé tesznek minket arra, hogy megismerjünk olyan szempontokat és látásmódokat, melyek megismerésére máshogy nem adódna lehetőségünk. Ez is az olvasás „hasznának” egyik értelmezése, amely szerint épp a címkék eltávolítása, a címkézésen való túllépés lenne az olvasás lényege.
Angyalosy Eszter írását azzal folytatja, hogy felsorolja saját ízléspreferenciáit, levezeti, hogy a népszerűség legitimálhatja bármilyen könyv megjelenését, megemlíti a kereslet-kínálat törvényét, megpendít néhány magyar szívnek oly kedves húrt („miért kellene homárt vagy kaviárt ennem, amikor egy jó paprikás krumplira vágyom?” – Paprikás krumpli – étel – 404 embernek tetszik), majd felszólítja a kultúrsznobokat, hogy csak ne sértegessék az ő „olvasási szabadságérzetét”.
Az írás tehát felvázolja az elitista hordákat, az olvasó körbenéz, de az elitista hordákat nem nagyon látja. Oravecz Nóra szövegeit számos kritika érte, ahogy Paulo Coelho írásait is, de szó sincs arról, hogy a magas irodalom védelmezői koncentrált támadásba fogtak volna a popkulturális szövegek kiadása ellen – az viszont beszédes, hogy Angyalosy Eszter csak egy ilyen fiktív csatát megidézve tud érvelni Oravecz Nóra kiadása mellett. Fontos jelenséget illusztrál: a rossz irodalom rossz olvasókat termel. Itt ugyanis nem a magas- és az alacsony-kultúra megkülönböztetéséről van szó (amiről mindeddig több könyvtárnyi szakirodalom született), hanem arról, hogy vannak túlontúl egyszerű, primitív szövegek (ahogy azt Nancy Huston is emlegeti), melyek nem a világ megértését szolgálják, hanem azon igényünket, hogy a világ könnyen értelmezhető, kiszámítható helynek tűnjön.
Oravecz Nóra facebookos szövegei bántóan rossz szövegek. Mikor ezt mondom, a lehető legtávolabb áll tőlem az elitizmus. Semmi gondom a popkultúrával, sőt, rendszeres fogyasztója vagyok (és ennek megfelelően éles határokat látok a különböző popkulturális produktumok színvonala között is). Meg vagyok győződve arról, hogy ha valakit Oravecz Nóra szövegeitől kiráz a hideg, az nem az elitizmus jele, hanem az intelligenciáé.
Nézzünk egy szövegrészletet Oravecz Nórától. (Tekintsünk el az írás stiláris és nyelvhelyességi hibáitól, bár természetesen ez sem egy elhanyagolható aspektus.)
„Nekünk, nőknek, igenis kellenek a hősök. Szükségünk van rájuk, ahogy a világnak is. A pókemberekre, a Johnny Deppekre, azokra, akik megkérdezik az utcán, hogy segíthetnek-e, vagy egyszerűen csak ránk mosolyognak, az Ikea szekrény összeszerelőkről nem is beszélve... Szóval, úgy állecuzámme minden pasira, aki képes apró csodákat csiholni, abrakadabrázni, varázsolni nekünk, hogy aztán mi meg Shrek cica nagyságú pupillákkal, lenyűgözötten állhassunk előttük. Kellenek a hősök, hogy aggódhassunk értük, vagy hajrázhassunk nekik, hogy már csak egy csavar kell ahhoz, hogy kész legyen az a szekrény. Ha nem lennének hősök, ki cserélne égőt, ki mászna fel a létrára, ki verne szöget a falba, ki nyitná ki a boltban a zacskót, ki cipekedne hazáig? Jó, persze, mi. Igen, megoldanánk, de minket nem erre pakoltak össze. Meg amúgy is. Minek bonyolítani az életünket, arról nem is beszélve, hogy többünkre igaz: koordinációs képességeink minimális szinten állva képtelenek biztosítani minket afelől, hogy nem az ujjunkra vágunk a kalapáccsal... Ki így, ki úgy, mindenkinek megvan a pupilla tágításos reakciót kiváltó csodája. Nekünk nőknek is.” (A szöveg Oravecz Nóra hivatalos facebook-oldaláról származik. Link.)
Formáját tekintve ez a rövid írás a szerző meghatározása szerint „GondolatSüti”. Ezek a szövegek később idézetekként terjednek tova a facebookon. Ennek kapcsán egy érdekes tendenciát figyelhetünk meg: az idézet egyes facebook-felhasználók körében megszűnt idézetként (egy másik szövegből átemelt szövegrészként) funkcionálni: önálló irodalmi formává vált. Mi sem támasztja ezt alá jobban, mint hogy egyre több olyan „idézetes lapot” találhatunk a facebookon barangolva, ahol az adott lap szerzője idézőjelbe teszi a saját, aktuális, „idézetnek” szánt kiírását, az idézetet egyfajta műfajnak tekintve.
Oravecz Nóra írása végtelenül naiv, ebben a nyíltan vállalt naivitásban pedig van valami bántó. A szöveg kizárólag orbitális közhelyek között kanyarog: a világnak szüksége van hősökre, léteznek apró csodák, csak a férfiak tudják kinyitni az uborkásüveget, a nő feladata, hogy csodálja a férfit. A csodálat illusztrálására Oravecz Nóra egy filmes utalást használ, jellemzően egy olyan képre hivatkozik, amely egyáltalán nem őszinte érzelmeket tükröz. Éppen ellenkezőleg: a macska a Shrek második részében a főhősök érzelmi manipulációjára veszi fel álarcként azt az arckifejezést, melynek képe azóta bejárta az internetet. Ráadásul az eredeti arckifejezés arra hivatott, hogy szánalmat ébresszen és törődést keltsen, a Shrekből beemelt gyámolításra csábító tekintet Oravecz Nóránál viszont megmagyarázhatatlan okokból a kritikátlan rajongás metaforájává válik.
De maradjunk a hősöknél, hiszen – ahogy azt Iain Thomson, az University of New Mexico professzora egyik tanulmányában hangsúlyozza – csoportos identitásunk jól meghatározható a hőseink által, hiszen ezek története azt tükrözi, hogy milyen harcokat látunk küzdelemre érdemesnek, és hogyan látjuk jónak megvívni őket. Oravecz Nóra hősei a Pókember és Johnny Depp. Az olvasóban felmerül a kérdés, hogy hogyan került az amerikai popkultúra közismert szuperhőse, vagyis a Pókember mellé egy színész, akit nem igazán szokás hősként emlegetni. A válasz kézenfekvő: a narrátor vagy valamiféle kultikus viszonyt ápol a színésszel (ha sztár, akkor hős; esetleg a szerző szerint Johnny Deppet már külső megjelenése is a hős-szerepre predesztinálja), vagy pedig annyira következetlen, hogy nem tesz különbséget a filmbeli karakter és a karaktert játszó színész között. Utóbbit tudatos stratégiának is tekinthetjük, amennyiben a későbbiekben a hétköznapok olyan „apró csodái” válnak hőstettekké, mint egy szög beverése vagy egy villanykörte becsavarása. Nem nehéz eljutni a következtetésig, miszerint minden férfi hős, nekik pedig minden nő csodálattal tartozik.
Sőt, a nő feladata jóformán egyedül a csodálat. Oravecz Nóra levezeti, hogy a női nem gyakorlatilag alkalmatlan az életben maradásra, hiszen a nők még arra is képtelenek (ráadásul genetikai alapon), hogy használjanak egy kalapácsot („de minket nem erre pakoltak össze” – egyébként szerinted mire, Nóra?).
A nő tehát nem cselekszik, csak „csodál”, „hajrázik”, „lenyűgözötten áll”. A szöveg tanulsága szerint a nő csak valami cuki dolog a csodálatos férfi mellett, esztétikai objektum, a férfi nagyszerűségének ideális felvevőpiaca. A szerzőnő tehát nyílt sisakkal, bátran áll bele abba a szerepbe, amit lassan egy évszázad gender-érzékeny gondolkodói (nők és férfiak) próbáltak fokozatosan megszüntetni. A sorokat záró szentencia ugyanakkor még messzebb vezet: „mindenkinek megvan a pupilla tágításos reakciót kiváltó csodája”. Ez a tökéletesen tartalmatlan állítás hivatott megadni a szövegnek a bölcs befejezés benyomását.
Hogy mi a baj Oravecz Nóra szövegeivel? Az, hogy kizárólag közhelyekre építenek: „nem siettetheted az Életet”, „ha elzárkózol, nem élsz”, „vannak nagy pillanatok”, „csinálj olyat, amit amúgy nem tennél meg”, „ha azt akarod, hogy szeressenek, először merj szeretni”. Ezek a töredékek hatásvadász, sokszor giccses írások, melyek bölcs világmagyarázatnak tüntetik fel magukat, irodalomnak, holott nem azok.
A legnagyobb probléma pedig az, hogy naiv álláspontokat tükröznek, hogy nem csábítanak értelmezésre, sőt, hozzájárulnak ahhoz, hogy szüneteltessük az értelmezői tevékenységünket, hogy kritikátlanul fogadjunk el közhelyeket és ideológiai tartalmakat. Épp úgy, ahogy a szövegbeli nők a szövegbeli férfiakat. Ezért mondhatjuk azt, hogy Oravecz Nóra szövegei ártalmasak.
Nem szeretném, ha Angyalosy Eszter félreértene, ezért leszögezem: a kötetet senki sem akarja betiltani (mindenki azt olvas, amit akar), a kiadót senki sem fogja bojkottálni (egy kiadó azt ad ki, amit szeretne), az Oravecz-rajongók tömegeit senki sem fogja megvetni, nincs ízlésdiktatúra, nincs „modern inkvizíció”, virágozzék ezer virág. De azt senki se várja el, hogy a kritikus gondolkodásra szoktatott értelmezők ne mondják ki a véleményüket Oravecz Nóra írásairól. Ez ugyanis nem „csoda”, csak tátongó űr – csodának csomagolva.
András Csaba (1989) a PTE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskolájának másodéves hallgatója, Pécsett él. Főleg a narratológia, a retorika és a ludológia elméleti kérdései érdeklik. Írásai eddig a Filológiai Közlöny, a Prae, az Opus, az Imágó és az Irodalmi Páholy folyóiratban jelentek meg.
Szerző: András Csaba
