Helye van a könyvespolcokon Oravecz Nóra vagy Szabó Győző könyvének? Mi a baj a ponyvával? Miért nincs baj a ponyvával? Pár napja a Facebookon írta meg ízlésdiktatúráról és ponyvairodalomról a gondolatait a Libri Kiadó szórakoztató irodalmi főszerkesztője, Angyalosy Eszter. Ezzel az írással indítunk most vitát.

Gondolatok az ízlésdiktatúráról
Avagy kinek fáj a populáris irodalom és miért

Angyalosy Eszter

Bár a téma korántsem új keletű, az elmúlt hónapokban meglepően sokan adtak hangot különböző – elsősorban internetes – fórumokon nemtetszésüknek a ponyvairodalom egyes alkotásai kapcsán. Hol szakmai, hol inkább személyes érvekkel alátámasztva tiltakoztak a sikerük ellen és ítélték a „társadalomra kártékonynak" őket. A felháborodáshullám kiváltója egyértelműen Oravecz Nóra Összekötve című regényének a megjelenése, de aztán az ebből kialakuló cunami sok más szerzőt és művet is magával sodort.

Miközben a témával kapcsolatban született írásokat olvastam, néha az volt a benyomásom, mintha egy modernkori inkvizíció beindulásának volnék a tanúja: mintha egyes emberek valamilyen számomra ismeretlen okból feljogosítva éreznék magukat arra, hogy eldöntsék, mit tekinthetünk könyvnek és mit nem.

Vessen meg érte bárki, én akkor is azt gondolom, hogy Oravecz Nóra, Paulo Coelho, Liptai Claudia, E. L. James és még sok más szerző finoman szólva is megosztó könyve ugyanúgy könyv, és ugyanúgy helye van a polcokon, mint bármelyik másik olvasásra szánt, papírra vetett szövegnek. Úgy tűnik azonban, hogy e szerzők és könyveik sikere sok embernek szúrja a szemét.
Csak az a kérdés, vajon miért.

Komolyan azt gondolják egyesek, hogy a gonosz, pénzéhes kiadók pisztolyt fognak az emberek fejéhez, és addig tartják őket a homlokukra ragasztott szemhéjjal fogságban, amúgy tomésjerrysen, amíg el nem olvassák ezeket az istentelen, szégyentelen szemeteket? Röhögve csavarják ki a kezükből a Valódi Kultúrára vérrel-verejtékkel összekuporgatott pénzecskéjüket, és aztán otthagyják a zokogva földre rogyott, kisemmizett, megalázott, ártatlan áldozatokat? Ne már...

Lehet, hogy vannak olyanok, akik számára ez érthetetlen, de igenis léteznek olyan emberek, akik szeretnek ilyen könyveket olvasni. Tényleg. Sőt olyanok is vannak, akik nem szeretnek másmilyeneket olvasni! Miért kellene, hogy ez fájjon például a szépirodalom kedvelőinek, művelőinek? Miért gondol bárki is olyasmit, hogy csak akkor tűnhet elég okosnak vagy különlegesnek, ha elutasítja az egyszerű élvezetét?

És azt végképp nem értem: milyen jogon mondhat bárki olyasmit ezekre a könyvekre, amiből az következik, hogy nincs joguk létezni?

Miért akarják egyesek eldönteni, hogy mi könyv és mi nem az?

Hát nem olyan ez, mintha ízlésdiktatúrában élnénk?

Olvass, hogy túlélj

Most komolyan: mikor törtek az említett szerzők – de menjünk akár tovább is: Vavyan Fable, Paul Trent, Daniel Steel, Dan Brown – irodalmi Nobel-díjra? Kinek ártok azzal, és mégis hogyan, ha kikapcsolódásként elolvasok egy Meg Cabotot, és közben még jól is érzem magam? Ha megvettem pénzért a Twiglightot, ott figyel a könyvespolcomon azóta is, és kifejezetten szeretek ránézni, nemcsak azért, mert szerintem szép, hanem mert eszembe jut, milyen kellemes élmény volt elolvasni? Ettől már alkalmatlan vagyok rá, hogy a leendő gyermekeimet a jövő társadalmának felelős, értékes tagjaivá neveljem? Azt már szinte be sem merem vallani, hogy gyerekkoromban a Winnetou és a Robin Hood voltak a kedvenc olvasmányaim, nem is beszélve a Cilike sorozatról vagy a „Piknik könyvek"-ről, amiket konkrétan rongyosra olvastam...

Az „ízlésdiktátorok" leggyakoribb – és korántsem új keletű – érve, hogy az ilyen könyvek a kultúra „lealjasulását", „elkurvulását" okozzák. De vajon mit értenek ilyenkor a kultúra fogalma alatt?

Mint köztudott, nincs a fogalomra egységes definíció, hiszen maga a témakör túl tág és szerteágazó ahhoz, hogy ilyesfajta határokat húzhassunk köré. Én magam a kulturális antropológiai meghatározásból szeretek kiindulni, mégiscsak nomen est omen. Innen nézve tehát: a kultúra az az összetett egész, ami magába foglalja a tudást, a vélekedést, a művészetet, a morált, a jogot és a szokást, valamint minden olyan képességet és habitust, amit az ember a társadalom tagjaként sajátít el. A kultúra tehát egy adott társadalom mindazon ismereteinek összessége, amelyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását biztosítják.

Vannak alkategóriái is, mint például „magaskultúra", „építészeti kultúra", „étkezési kultúra", „vállalati kultúra" és végül de nem utolsó sorban – spoiler alert – „populáris kultúra"...

Az ember egy olyan lény, amelynek három típusú cselekedetből áll össze az élete, mert csak és kizárólag így képes létezni – vigyázat, klasszikus költő gondolatát idézem –: munkából, pihenésből és szórakozásból. Kell neki a munka, mert abból lesz pénze, amiből többek között ételt vesz magának, hogy így biztosítsa az életben maradását. Kell neki a pihenés, hogy a szervezete újra és újra regenerálódni tudjon, ami szintén az életben maradás feltétele. És kell neki a szórakozás is, aminek pedig az a fő funkciója, hogy ezen keresztül az embertársakkal létrejött közösség érzését megélhesse, és így a társai védő közelségében biztonságban érezze magát – ami, nem meglepő módon, szintén a túléléssel áll összefüggésben.

Az olvasás – éppúgy, mint a közös történetmesélések a fonóban nagyanyáink idejében – a szórakozás egy formáját jelenti, és mint ilyennek, bármennyire is magányos tevékenységnek tűnik, az embertársainkkal való kapcsolathoz van köze. Olyan dolgokról olvasunk, amik a társadalmunkban történnek, amikhez pozitívan vagy negatívan viszonyulni tudunk, amik a mi világunkkal kapcsolatban tesznek fel kérdéseket és adnak rájuk netán még válaszokat is. Az olvasott történetek segítenek megtanulni vagy elutasítani a szűkebb és tágabb közösségünk különböző normáit, és ez segít kiigazodni a bennünket körülvevő világban, és hozzájárul az önmeghatározásunkhoz.

A „könyvségnek" tehát nem feltétele semmiféle vélt vagy valós értékhierarchiának való megfelelés. A könyvekhez való viszonyunkon keresztül megélhetjük az együvé tartozás élményét és a másoktól való elhatárolódást.

A gyűlölet rejtett szépsége

Ahogy mindebbe komolyan belegondolok, felül kell bírálnom magamat. Mégiscsak szükség van az ízlésdiktátorokra is. Hiszen nem muszáj velük egyetérteni – el is lehet határolódni tőlük! És így a részeivé válnak annak a mátrixnak, ami alapján az identitásunkat meghatározzuk.

Minden, egy adott közösség számára hozzáférhető esemény, történés, termék vagy cselekedet kapcsán megfogalmazott vélekedésünkkel egy képzeletbeli címkét ragasztunk a homlokunkra. És ezek a címkék segítenek a tájékozódásban. Segítenek abban, hogy lássuk, kivel vagyunk egy csapatban és kivel nem.

Lássuk csak... az én címkéimen többek között ilyen állítások vannak: először is szeretek olvasni. Fejős Évát én személy szerint nem szeretem, de az első Terézanyu például kifejezetten tetszett, hiába van mindenféle egyetemi végzettségem, sőt még kedvenc szépíróm is ezek mellé: Umberto Ecónak hívják.

A klasszikus zenével kapcsolatban sajnos, be kell vallanom, nem rendelkezem kialakult ízléssel, de a popról szívesen beszélek: Majka legtöbb számát nagyon nem bírom, ugyanakkor a Belehalok és a Nekem ez jár legalább ezerszer lement már a gépemen, és még mindig nem unom! Elismerem, hogy az Akkezdet Phiai iszonyúan jó, mégis szoktam és szeretek Punanny Massifot hallgatni.

Nincs semmiféle „izlésdiktátori" ambícióm, és a kultúrsznobok nagyon fel tudnak idegesíteni. Ám végre belátom azt is, hogy ahhoz, hogy ilyesfajta tagadó címkéket ragaszthassak magamra, kell hogy létezzenek azok a dolgok is, amiket megtagadok.

Úgyhogy valójában hálás lehetek azért, hogy ennyien és ennyire utálják többek között Oravecz Nórát. Így egy kis területtel megint gazdagodhatott a mentális térképem.

Egyébként Majkáról jut eszembe: miként lehetséges az, hogy a klasszikus zene kedvelői nem akarják máglyára vetni a világ összes Fluor Tomi-lemezét, azzal a felkiáltással, hogy ez nem zene? Ők miért nem botránkoznak meg azon, hogy milyen károkat okoz Lady Gaga a világ hallójáratának? Miért nem indítanak keresztes háborút Justin Bieber ellen? Ja, elnézést, majdnem elfelejtettem: mindez már megvolt, még Elvis és a Beatles idején... Úgy tűnik, hogy a könyvekkel csúszásban vagyunk: ennek a forradalomnak még csak most jött el az ideje. Szóval érdemes odafigyelni, történelmi pillanatokat élünk!

Előbb-utóbb bizonyára kialakul majd e téren is a rend, és a most még fanyalgók is belátják, hogy az alkotói és a műfaji próza (értsd szépirodalom és ponyvairodalom) nem egymás alternatívái, hanem jól megférnek egymás mellett. Hogy a ponyva mellett a szépirodalomnak is jut bőven hely ebben a világban.

Ahogy azt is belátják majd idővel, remélhetőleg, hogy a műfaji próza is – éppúgy, mint a szépirodalom – sokféle, ahogy a ponyvaszerzők is azok. És akárcsak a szépirodalomban, itt is csak az igazán tehetségesek alkothatnak maradandót. De nem csak ők írnak ám, és – urambocsá' –, nem is csak ők publikálnak. Azt, hogy ki igazán tehetség közülük, ahogy mondani szokás, majd az idő...

Azt azonban, hogy ki lesz sikeres, a jelen határozza meg. A siker akkor jön, ha az illető szerző eltalál valami olyat, ami sokak számára érdekes és fontos, és az emberek, akik az adott kultúrát teremtik és birtokolják, foglalkozni kezdenek vele.

Onnantól kezdve annak a kulturális terméknek igenis megvan a létjogosultsága.
Amennyit az emberek az utóbbi időben Oravecz Nórával foglalkoztak, abból nyilvánvalóan kiderül, hogy ő egy érzékeny pontot talált el – azzal, amiket ír, vagy esetleg azzal, amit képvisel mások szemében, ki tudja –, és ezzel igencsak felkavarta az állóvizet.

Az olvasás szabadsága

Bármiről lehet könyvet írni, és minden könyv, ami a világról szól, a kultúra részévé válik. Lehet rossz dologról jót írni, jóról rosszat, jóról jót, rosszról rosszat. Ide hadd szúrjak be egy hasznos tippet: ami nem tetszik, egyszerűen nem kell elolvasni...

Az persze más kérdés, hogy mi kerül és milyen úton a könyvesboltok polcaira. Megint más kérdés, hogy milyen szempontokat tesznek megfontolás tárgyává a kiadók. És megint más kérdés, hogy mit vásárol meg az olvasó. Viszont eladni csak olyat lehet, amire igény van.

A kiadók meg – bármennyire is megbotránkoztató egyeseknek ez a gondolat – szeretnek olyan dolgokat kiadni, amiről azt feltételezik, hogy van rá valódi kereslet. Mégiscsak emberek működtetik azokat is, akik ugyanúgy boldogulásra és sikerre vágynak, mint mindenki más a világon. Szerintem elég álszent dolog volna mást elvárni tőlük.

Ha valamiből sokat el lehet adni, az azt jelenti, hogy sok embernek van rá szüksége, sok embert érdekel, sok ember szeretné azt a valamit. Tetszik vagy nem, ez a helyzet. Hadd kapjon a nép cirkuszt (is), ha cirkuszt (is) akar, ne csak posztmodern monodrámát...

Szerintem ez úgy működik, hogy jogom van elolvasni, amit el akarok olvasni. Aki szerint Oravecz Nóra könyvének nincs helye a boltokban, az korlátozni próbálja a szabadságérzetemet. Pont olyan ez, mint amikor ételt veszek a boltban: miért kellene homárt vagy kaviárt ennem, amikor egy jó paprikás krumplira vágyom? Mert egyesek úgy döntöttek, hogy ha nem elég fejlett az étkezési kultúrám, ártalmassá válok a környezetemre? Vagy magamnak ártok vele? Én hiszek benne, hogy felnőtt emberként határozottan képes vagyok eldönteni, mire vágyom...

Szerintem nem bűn, ha olykor szeretek simán csak olvasni, és nem pedig intellektuális küzdelemben győzelmet vagy vereséget aratni egy könyv felett. Hogy néha nem pallérozni kívánom az elmém, hanem pihentetni, kikapcsolni egy kis időre.

Igenis jogom van megvenni és elolvasni bármilyen könyvet, és jogom van még szeretni is! És aki akarja, annak meg joga van elolvasni és utálni. Sőt, úgy is lehet utálni bármit, hogy el sem olvastuk, ha valakinek épp ahhoz van kedve. De csak addig, amíg ezzel nem sérti mások olvasási szabadságérzetét...

Szerző: Angyalosy Eszter