A legnehezebb helyzetekben is emberek tudtak maradni, önazonosságuk és belső bátorságuk a legszélsőségesebb történelmi helyzetekben is mindent felülírt – róluk írt most könyvet Nyáry Krisztián, egészen pontosan azokról a magyarokról, akik rendíthetetlen szilárdsággal követték saját értékrendjüket, akik a legsötétebb órákban is mások vigaszai voltak, és akik nem féltek újat teremteni, még ha mások nem is hittek bennük. A híres szerelmesek és az igazi hősök után legújabb, Merész magyarok című kötetében Nyáry Krisztián harminc olyan élettörténetet tár olvasói elé, melyek főszereplői mindig, minden körülmények között kérlelhetetlenül hűek maradtak önmagukhoz – mi ötöt mutatunk be közülük.
Nyáry Krisztián: Merész magyarok - 30 emberi történet
Corvina Kiadó, 2015, 250 oldal, 4500 HUF
Budapest vőlegénye
A fiatal Podmaniczky Frigyes élete az 1830-as években nem sokban különbözött más gazdag arisztokrata ifjakétól: vívott, agarászott, bálozott, udvarolt. Pozsonyban is állítólag úgy került közel az ellenzéki körökhöz, hogy feltűnt neki, a legszebb lányok mind az ellenzéki bálokon jelennek meg. 1847-ben Kossuth Lajos kampányfőnöke volt, később harcolt is a szabadságharc alatt, a világosi fegyverletétel után pedig osztrák közkatonaként töltötte le a büntetését – feladata közé tartozott például a kocsikerekek zsírozása. Pénzért válthatta meg végül magát, igaz, vagyona egy kezességvállalás miatt elúszott, így kénytelen volt állást vállalni (képviselőként is dolgozott, de azért akkor nem járt javadalmazás). A főváros felvirágoztatása mindig is szívügye volt, a közmunkatanács alelnökeként pedig végre meg is valósíthatta álmát. „Párizsi mintára körutak és azokat keresztező sugárutak hálózatának képzelte el a jövendő fővárost, benne fő helyen a Belvárost a Városligettel összekötő új promenáddal” – írja Nyáry, megjegyezve ugyanakkor azt is, hogy Podmaniczky terveit kezdetben többen többféle platformról is támadták. A Nemzeti Színház intendánsaként felügyelte az Operaház és a Népszínház (a későbbi Nemzeti) építését is. Podmaniczky Frigyes végül három évtizedig volt a közmunkatanács vezetője, és az a Budapest, amit ma ismerünk, nagyrészt az ő elképzeléseinek is köszönhető.
A forradalmár, aki kétszer is legyőzte a halált
Márton Erzsébetet életének hatvankettedik évében, szegényen és súlyos betegen érte a halál. A halál és ő akkorra már régi ismerősök voltak, előbb farkasszemet néztek egymással, majd a Kozma utcai Kisfogházban randevúztak. Márton alig 21 éves volt ekkor, és egy éjszaka alatt őszült bele a második találkozásba. A nő 1956. október 23-án az 56-os villamoson dolgozott kalauzként, a körülötte zajló életről csak a munkanap végén értesült. Másnap hiába próbálta megkezdeni a műszakját, közbeszólt a történelem. A kivégzőosztaggal először egy Széna téri véletlen miatt került szembe: október 24-én megszólította a helyi felkelőosztag vezetője, Szabó János, ő pedig néhány nap múlva egy speciális rendészeti egység élén találta magát. Ő és a csapata volt az is, akik megjelentek a miniszterelnök-helyettes, Marosán György házánál, és közölték vele, hogy le van tartóztatva. Márton az akció után az események fősodrába került, ám józan esze és igazságérzete sosem hagyta el. Amikor megtudta, hogy a társai ki akarnak végezni tíz kiskatonát, akik a Maros utcai ÁVH-laktanyát őrizték, hiába próbálta bizonygatni, hogy a kiskatonák nem tehetnek arról, hogy hová sorozzák be őket, érvei nem hatották meg a többieket. A nő ezért a saját kezébe vette az irányítást, és megszöktette a katonákat. Tettére hamar fény derült, és saját társaival szegeztek rá géppisztolyt. Életét egy teherautónak köszönhette, amely épp a megfelelő pillanatban tolatott be a felkelőcsoport főhadiszállásául szolgáló Maros utcai laktanya udvarára. A sofőr nekitolatott a kapunak, rakománya, több mázsa krumpli a földre borult, Márton pedig a nagy kavarodást kihasználva kereket oldott. Alig egy évvel később a forradalom eltiprói ítélték halálra Marosán György letartóztatásáért, és azért, mert nem volt hajlandó elárulni társait. Életét másodjára kirendelt védőjének köszönhette, aki nem akart asszisztálni a nő ellen folyó koncepciós perhez. Az orvosszakértői vizsgálat előtt meghagyta neki, hogy a hatósági tanúk érkezésekor másszon be a vizsgáló asztala alá, és kezdjen el ugatni. A terv bejött, a nőt beszámíthatatlannak ítélték, és büntetését 15 év börtönre módosították. 1963-ban szabadult általános amnesztiával. Ő volt az egyetlen ember, akire a forradalom barátai és ellenségei is kimondták a halálos ítéletet.
Kapcsolódó cikk:
Mutasd be a legmerészebb magyart, akit ismersz, és vacsorázz együtt Nyáry Krisztiánnal!
A szobrász, aki megszelídítette a mindenséget
Az ’56-os forradalom szovjet megtorlása utáni napokban az akkor 66 éves Ferenczy Béni sétára indult Budapest romjain. A látvány megnémította. Pár óra múlva már Jászai Mari téri lakásában markolta a telefonkagylót, ám hirtelen elhallgatott, és onnantól kezdve csak gurgulázó hangok jöttek ki a torkán. A kórházban kiderült, hogy agyvérzése volt, aminek következtében fél oldala lebénult, és a beszédkészségét is elveszítette. Mikor kikerült a kórházból, alig néhány szót tudott csak mondani, olvasni pedig csak franciául volt képes, ám hatalmas akaraterejének köszönhetően később ismét alkotni kezdett. Először csak gyerekrajz-szerű képeket, majd komoly grafikákat, akvarelleket rajzolt és festett, majd újra agyaghoz nyúlva olyan utánozhatatlan Ferenczy-alkotások kerültek ki a kezei közül, mint például az Aranykor. Már 1916-ban első bemutatkozásakor azt jósolták róla, hogy „A magyar szobrászat jövőjének (…) erős, számottevő embere lesz”, és igazuk is lett.
Hangos memoárjában Réz Pál így emlékezett rá:
„Nagyobb embert én nem ismertem nála. Nagyon szép férfi volt, Ferenczy Károly, a legnagyobb magyar festő fia, ugye, és nagyon elegáns. (…)Egyszer, évekkel korábban (az ’56-os események előtt) ültünk a New Yorkban, és Béni bácsi mondott valami olyasmit, hogy ha megváltozna a rendszer, ő utálná az ilyeneket, mint a kirúgás vagy fölakasztás és hasonlók, erről szó sem lehetne. Csernus Tibor, aki nagyon imádta őt, azt kérdezte akkor, hogy jó, de te hogy büntetnéd Rákosit, ha, mondjuk, bejönne ide. És Béni bácsi elmesélte, hogy büntetné. Odakérné magának az összes újságot a kávéházban, mert akkor már járnának ide a nyugati lapok, és ott volna az asztalán az összes világlap, mivel ő minden nyelven tudott a világon, és akkor egyszer csak bejönne a kávéházba Rákosi, a nyugdíjas Rákosi, kopottan, megöregedve, fáradtan. Odamenne hozzá: „Jó napot kívánok, művész úr, ne haragudjon, látom, hogy itt tíz lap van az asztalán, elvehetném a Times-ot?” És én akkor, mondta Béni bácsi, rátenném a kezemet az újságokra, és azt mondanám: „Nem, Rákosi, nem vihet el semmit!” Ezt szeretném. Ez lenne a büntetése.”
Az igazságért harcoló „lázasztónő”
Varga Katalin nevét nemigen jegyezték fel a történelemkönyvek, a múlt század közepén azonban több erdélyi bányászfalu is megmentőjeként tekintett az asszonyra. Varga Katalin kezdetben azzal keltett meghökkenést saját környezetében, hogy nem akart beletörődni abba, hogy egyszemélyes vállalkozása csődbe ment, majd amikor a férje arra biztatta, hogy most már törődjön bele a háziasszonyi szerepbe, akkor beadta a válókeresetet is. A nő személyesen utazott Bécsbe jogorvoslatért, hazafelé pedig megállt egy erdélyi román faluban. A helyiek akkor már egy ideje perben álltak az őket szipolyozó uradalommal, ügyvédeik is cserbenhagyták őket, viszont imponált nekik a saját ügyében sikeresen eljáró nő, így három falu felfogadta, hogy képviselje az érdekeiket Bécsben. Varga Katalin azonban nemcsak a királyi udvarban tett ki magáért, hanem helyben is többször fellépett a hatóságok túlkapásai ellen. Az aranybányászatból élő jobbágyok megmentőjüknek tekintették, az uradalom azonban „veszedelmes lázasztónőnek”. Bilincsbe akarták verni, de végül csak a frissen kinevezett ortodox görögkeleti püspök segítségével tudták elkapni. Gyulafehérváron, a legveszélyesebb bűnözőknek fenntartott cellában őrizték, az 1848-as forradalom és szabadságharc napjai alatt is a börtönben sínylődött. Végül 1851-ben szabadult. További életéről keveset tudni, az azonban biztos, hogy már életében legendákat költöttek róla az erdélyi bányászok.
Aki évekkel megelőzte korát
Csonka János egy szegedi kovácsmester fiaként született, továbbtanulásra sok esélye nem volt, viszont autodidakta módon kora egyik leginnovatívabb konstruktőrévé képezte magát. Éppen Párizsban dolgozott, amikor a Budapesti Műegyetem pályázatot írt ki tanműhelyének vezetői állására, melyet végül a jól képzett, ugyanakkor semmilyen iskolai oklevéllel nem rendelkező szakmunkás nyert el. A tanműhelyben nemcsak tanítás, hanem kutató-fejlesztő munka is zajlott, így „az első magyar gázmotor, többfajta benzinmotor, a gázkalapács, a porlasztó, az automatikus csőgyújtó, többféle személy- és teherautó prototípusa, valamint számos egyéb ipari fejlesztés” is ehhez a műhelyhez köthető. Az már más kérdés, hogy ezekben a találmányokban itthon sokszor nem láttak fantáziát, így hiába képviseltek a maguk idejében csúcstechnológiát, pénz és sorozatgyártás híján gyakran csak a prototípus vagy néhány tucat modell készült el belőlük. Legfontosabb újításai a gépjárműiparban hasznosultak, munkái pedig olyan mérnököket inspiráltak, mint például a német Robert Bosch. Csonka János nyugdíjba vonulása után, 73 évesen alapított saját – autójavítással és alkatrészgyártással foglalkozó – műhelyt, melyben kezdetben a fiai dolgoztak, majd több száz alkalmazottat foglalkoztattak. Csonka János nagy figyelmet fordított a munkásaira, rendszeres orvosi vizsgálatot, szolgálati lakást, továbbképzési lehetőséget biztosított számukra. A háború után a kommunista rezsim emberei is elismerték ezt a hozzáállást – majd gyorsan államosították a gyárat.
