Nyáry: Az írók nem szobrok

Nyáry: Az írók nem szobrok

Valuska László | 2013. január 31. |

nyary1.jpgFotó: Valuska Gábor

Nyáry Krisztián előbb az év internetes szenzációja lett irodalmi szerelemtörténeteivel, majd a sikert a könyvkiadásban is megismételte: az Így szerettek ők az év vége legnépszerűbb könyvévé vált. A Facebookról januárban elinduló sorozat mára 150 feletti történetnél és 20 ezer követőnél tart. Tényleg irodalmi bulvár ez? Mi az a titok, ami még kifecseghető egy íróról és szerelméről? Valóban ennyire rossz volt a nőknek?

Látszólag pedig semmi különös nem történt: a kommunikációs szakemberként dolgozó Nyáry Krisztián megosztott a Facebook-oldalán egy képet a síelő Radnóti Miklósról. A kapcsolati hálójában sokan lájkolták és osztották meg az első képet, ami így gyorsan terjedni kezdett..

A siker titka receptszerűen egyszerű: egy mindenki által ismert irodalmi alak szerelmi történetét helyezi a középpontba, minden alkalommal egy kép kíséretében. Mindenféle előzetes tervezés és jól felépített kampány helyett a véletlennek, valamint a jól tálalt tartalomnak köszönhetően óriássiker lett a facebookos történetsorozat. A korábban irodalomtörténészként végző, egyetemen tanító Nyáry rendületlenül olvasott, kereste a kapcsolatokat, és jó érzékkel vette észre a különös történeteket, és épített fel ismert és ismeretlen karaktereket. Infotainment ez a javából, vagyis információközlés szórakoztatóan. Az Így szerettek ők című könyv alapanyaga 70 százalékban ugyanaz, mint a Facebook-történeteknek, viszont bővebbek, vannak benne mű- és levélrészletek, illetve gazdag és jogtiszta képek.

Nagy íróinkról az iskolában sok fontosat megtanultunk, igazi egyéniségüket csak a műveiken keresztül ismertük meg, ami természetesen más, mint a valódi énjük. Nem maradt más, mint apró információmorzsákból rakni össze olyan színes karaktereket, mint a hősszerelmes Petőfi vagy a különleges nemibetegségekről ismert Ady, hogy csak a legfontosabbaknál maradjunk. Az írók magánélete rejtve maradt előttünk, pedig sok érdekességet megtudhatunk róluk: Babits Mihály elkérte Szabó Lőrinctől Török Sophie-t, Kassák Lajos csúnyán bánt Simon Jolánnal, Ady Diósi Ödönnel és Lédával éltek szerelemben és közös háztartásban.

Mi is komoly hívei vagyunk annak a gondolatnak, hogy az irodalmi műveket nem a szerzők élete felől lehet a legjobban megérteni. Az egyes alkotók élettörténete viszony annyira színes, zajos és szórakoztató, hogy minden esetben árnyalják az egyes versekről vagy regényekről alkotott képünket. Mi lehet annál izgalmasabb, mint megtudni, hogy Móricz csajozásból írt színdarabot?

Nyáry informál és szórakoztatot, miközben olyan írói életművekre irányítja rá újra a figyelmet, amikkel már egyáltalán nem, vagy egyszerűen máshogy foglalkozunk.

Nyáry Krisztián a könyvben kevés szerepet kap. Nem kommentál, nem színez, nem reflektál. Szándékosan tartod magad a háttérben?

Én így írok. Érződik a véleményem, csak nem hangsúlyozom, nem ennek rendelem alá a történetet. A magánéletben és olvasó emberként is megengedő vagyok a történetek hőseivel. Ha egy szerző valami gyarlóságot követ el, akkor elgondolkozom azon, van-e bármi, ami miatt felmenthető. De nyilván ez az én olvasási módom, és valószínűleg az olvasó számára is érződik, hogy nem ítélkezem. Szakmailag erre vagyok tréningezve, mert kommunikációs szakemberként rendkívül sok mindent írok, amikben az én személyes véleményem a háttérbe van szorítva. Ehhez képest, amiket most írok az a szubjektív szabadságnak a területe. Ennél jobban nem is szeretném megmutatni magam.

Neked milyen a viszonyod a bulvárral? Az Így szerettek ők bizonyos szempontból irodalmi bulvár.

Ez egy infotainment műfaj, amely egyszerre szórakoztat és informál, erre nincsen pontos fogalom itthon. A magyar sajtóban a bulvár az a VV Béci és a Győzike, az enyémhez hasonló műfajok nem léteznek. Persze a Facebook nem az akadémiai értekezéseknek a terepe, rövid, szórakoztató történetek férnek bele, ha ez bulvár, akkor vállalom. Egyébként olvasóként fontosnak tartom az igazi bulvárt is: ha meg akarom tudni, hogyan mennek a dolgok egy országban, akkor a legszigorúbb gazdasági napilapot és a legtöbb példányszámú bulvárlapot kell elolvasnom. Önmagában a bulvárnak a kárhoztatása butaság, még akkor is, ha nem gondolom klasszikus értelemben bulvárnak, amit én írok.

 

A közel egy éve tartó irodalmi történetgyártásban mi volt a legjobb dolog, ami miatt újabb és újabb történeteket tudsz írni?

Annak megtapasztalása, hogy ezek az írók nem szobrok, hanem emberek, és ugyanúgy szembesülnek krízishelyzetekkel akár a magánéletben, akár a pályájukon, ugyanúgy bizonytalanok, ugyanúgy gyarlók, mint mi, és szerintem nem baj, ha ezt tudjuk róluk. Ettől nem lesznek kisebbek. Volt egy számomra is tanulságos dolog, amikor Széchenyi István naplóját olvastam. Leírja, hogy azért kezdett a magyar modernizáció felé fordulni, mert meg akarta kapni azt a nőt, akit nem kapott meg, neki akart imponálni. Ez egy jottányit nem von le a ő érdemeiből, sőt, számomra emberibbé teszi.

A történeteid tényleg kialakítottak egy közösséget? Azt látjuk, mit adsz a közösségnek, de mit kapsz?

Ez egy kölcsönös viszony: ők várják, mert szeretik ezeket a történeteket, én meg nagyon sokat kapok tőlük. Amellett, hogy megosztják és lájkolják a történeteket, hozzátesznek valami olyat is, amiben egy klasszikus irodalomtörténésznek nincsen része. Rendszeresen előfordul, hogy írok egy bejegyzést, és órák múlva jelentkezik valaki, aki rokona vagy ismerőse a történet hősének, és még kiegészíti az információkat, esetleg küld egy képet, amit még sosem publikáltak. Így kaptam képet Sárközi Mártáról, Molnár Ferenc lányáról, akiről nem lehetett a neten találni csak időskori fotót, mert az ő irodalomszervezői tevékenysége az élete második felében nőtt ki. Én viszont a Sárközy Györggyel való szerelméről írtam, ahol illett volna egy fiatalkori kép, de nem találtam. Végül jelentkezett az unokája, és küldött a családi albumból. Sok ilyen van.

A könyved előszavában utaltál arra, hogy ez nem ún. komoly irodalomtudomány.

Voltam valaha irodalomtörténész, és tudom, hogy a filológiai munka az tényleg komoly dolog. Ha az ember eltölt hosszú hónapokat könyvtárakban, azt meg kell becsülni. Én nem vagyok kutató, mások írásait olvasom újra. A kommentek között ugyanakkor van egy rácsodálkozás-élmény, sokan kérdezik, hogy erről miért nem hallottak az iskolában. Az egyik oka az, hogy tudományos folyóiratot nem vesznek az emberek, a másik az irodalomtudomány metanyelve, ami eleve kizárja a nem szakmabeli olvasóknak egy jelentős részét. Tehát én hiába tenném fel a Facebook-oldalamra az Irodalomtörténeti közlemények vonatkozó szakcikkét, biztos kevesebb ember olvasná el, és ebben van az akadémiai tudományosság elzárkózása is.

Szerinted az iskolai tananyagnak feladata lenne ilyen olvasóbarát megközelítése az irodalomtörténetnek?

Az oktatásnak feladata bizonyos mértékig, hogy szerethetővé tegye az olvasást és az irodalmat a diákok számára, mert itt dől el, hogy fog-e az életében irodalmat fogyasztani vagy sem. Ez nem azt jelenti, hogy ki kell valakit emelni a kánonból, mást meg be kell tenni. Egyszerűen nem szabad elfelejteni, hogy akiknek a tankönyvek szólnak, azok 12-18 éves kor között vannak: ekkor egyebek mellett a szerelmek meg a hősök érdeklik őket. Nem biztos, hogy az a jó út, hogy kötelezően be kell magolni Csokonai és Petőfi összes iskoláját. De ezt egy jó irodalomtanár pontosan tudja. Ő is azt csinálja, amit én. Én csak elolvasom, amit mások megírtak, mert tudom, hol kell elolvasni, és átszűröm a saját stílusomon, kiveszem belőle azokat a részeket, amikről azt gondolom, hogy érdekesek.

Mi az az információ vagy pletyka, amit egy elhunyt író magánéletével kapcsolatban közölhetsz? A híres írókat átlagemberként igyekszel bemutatni, miközben pont azért érdekesek a magánéleti pletykák, mert ismerjük őket. Hol van a határ a számodra?

Emberi történeteket mesélek el, amelyek írókkal, költőkkel estek meg. Róluk szól, nem a műveikről. Abban nem hiszek, hogy a művek értelmezése mindenestül levezethető lenne az életrajzból, de az is biztosnak tűnik, hogy tökéletesen érintetlenül sem hagyja. Nagyon egyedi döntés kérdése, hogy mi az, amiről beszélhetünk, mi az, amiről nem. A legegyszerűbb persze az lenne, hogy arról nem írnánk, amit nem a közönségnek szánt az író. De akkor a magyar irodalom jelentős részéről le kellene mondanunk, így a Szabad ötletek jegyzékéről, a Móricz-naplókról és egy csomó minden másról is. Arról nem beszélve, hogy a szerzők, és úgy általában a művészek kevés kivételtől eltekintve azért is alkotnak, hogy a nevük fönnmaradjon, és valami nyomot hagyjanak: nyom pedig nincsen életrajz nélkül.

Eljutottál bármikor az írás során arra a pontra, hogy egy bizonyos magánéleti dolgot már tényleg nem lehet megírni?

Igen. Többek között Polcz Alaine azért is nem került bele a könyvembe, mert túl közel van. Arra vigyázok, hogy jelenkori érzékenységet sértő történetet lehetőleg ne írjak. Két kivétel van egyébként, ami bent maradt a könyvben is: az egyik Gyarmati Fanni, de az egy egyedi élethelyzet, mert száz éves, a másik pedig Pilinszky János első felesége, Márkus Anna, aki Anna Markként képzőművészként él Franciaországban, csak nem szokták ismerni. Az ő története kellőképpen régi volt ahhoz, hogy megírjam, az ötvenes években játszódott. Olyanról már nem írok, ami a hetvenes évek után történt. Az olyan történeteket már kétszer megfontolom, amikhez már nekem is van személyes kötödésem. Vagy ha tudom, hogy egy író vagy költő gyereke olvassa a posztjaimat. Szóval ez mind egyedi döntés és mérlegelés kérdése.

Van olyan történet, ami akkor sem fér bele a könyvbe, ha mondjuk Móricz Zsigmond naplójában megjelent?

Ha megjelent a Móricz-naplóban, akkor az elég nyilvános. Legfeljebb számomra még nem áll össze egy történetté. Móricz naplójából két dolgot tudunk meg: hihetetlen érzékeny ember volt, aki pontosan ismerte a női lélek működését, a másik, hogy egyébként olyan szemét módon bánt a nőkkel, amennyire csak lehet. Ezzel visszakanyarodtunk a kérdésedhez, hogy jogunk van-e ezt megismerni. Én azt gondolom, hogy igen, mert megismerünk egy férfit, a gondolkodását, a viszonyát a nőkhöz. Másrészt az irodalomtudományi jelentősége is hallatlan ezeknek: látjuk, hogy megír egy történetet a naplójában, bemásolja egy szerelmes levélbe, majd látjuk, hogyan jelenik meg hónapok vagy évek múltán átszűrve, átalakítva valamelyik regényében. A Móricz-napló mindenképpen jó példa, hogy mennyire nehéz megtalálni a privát szféra és az irodalom határait.

Egyes kritikák szerint pont az a baj, hogy megengedő vagy a hőseiddel, nem reflektálsz a történeteikre. A férfiak bármit megtehetnek a feleségeikkel, szeretőikkel.

Nem én vagyok a megengedő, hanem a kor, amiben éltek. Ezek a kritikák leírják, hogy milyen igazságtalan a sorstól, hogy egy férfi bizonyos dolgokat megtehet, és egy nő meg nem. De ők nem az én hőseim, nem egy fikcióval van dolgunk, hanem ezek így történtek, nem én vagyok a macsó, hanem a kor, amiben éltek. A legmodernebb szellemű folyóiratban, a Nyugatban húsz férfi szerzőre jutott egy nő, az tényleg igazságtalan, de ez a történelmi adottság.

Egyébként érdekes játék, ha a történetekben Ady nevét kicseréled Grecsó Krisztiánra, Móriczét meg Esterházy Péterra, vagyis ugyanezt nem csinálhatnád meg most élő szerzőkkel.

Igen, de időben visszamenőleg egyre megengedőbbek vagyunk. Ne felejtsük el, hogy Móricznak mit nézünk el. Balassinak elnézzük, hogy nőket erőszakolt meg, de ez így működik, mert egyre megengedőbbek vagyunk a történelmi, kulturális közeg miatt, másrészt, mert tényleg egyre kevesebb érzékenységet sért a dolog. Adytól sok mindent elfogadunk, amit már nem fogadnánk el egy kortárstól. Ráadásul egy íróval vagy művésszel szemben eleve megengedőbbek vagyunk. Fontos kérdés az is, milyen mélységig lehet megírni ezt az egész huszadik századi történelmi közeget, ami minden életrajzot meghatároz. Nem lehet az élettörténeteket leírni úgy, hogy valakinek ne törte volna ketté az életét valamelyik világháború, Trianon, a zsidóüldözés, ötvenhat, a kommunizmus. Egyet sem találsz, akit ez érintetlenül hagyott volna.

Találkoztál kortárs íróval, aki mondta, hogy harminc év múlva ne írjad meg róla a szerelmi ügyeit?

Találkoztam igen, de mindig megnyugtatom őket, hogy előbb szépen meg kell halnia, utána jön a 30 év, aztán majd meglátjuk.

A cikk a Könyves Magazin 5. számában jelent meg.

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Jordán Ferenc: Az ember találmánya a szaporodáshoz való jog - Olvass bele a biológus könyvébe!

Litkai Gergely a Bookline Zöld podcastjének következő adásában Jordán Ferenc hálózatkutatóbiológussal beszélget Az ember vége a természet esélye című könyvéről. Olvass bele a kötetbe!

...
Zöld

Túlélés vagy tanulás? John Holt könyve az iskolai kudarcok meglepő okait mutatja be – Olvass bele!

Miért jelent kudarcélményt sok gyerek számára az iskola? Olvass bele John Holt könyvébe!

...
Zöld

UFO-invázió nem lesz, de arrogáns azt gondolni, hogy egyedül vagyunk – Podcast Rab Árpád jövőkutatóval

Litkai Gergely a Bookline Zöld új podcastjében Rab Árpád jövőkutatóval beszélget Jane McGonigal Elképzelhető című könyvéről.