Szabó Róbert Csaba: Fekete Dacia - Erdélyi rémtörténetek
Libri Könyvkiadó, Budapest, 2012, 212 oldal. 2542 Ft
Hitchcock mondta annak idején, hogy a televízió egyik legnagyobb érdeme, hogy visszaviszi a gyilkosságot oda, ahova való – mégpedig a családi otthonokba. Mi meg mondhatnánk erre azt, hogy Szabó Róbert Csaba a Fekete Daciával pedig visszaviszi a rémmeséket oda, ahova, hát, ha nem is való, de ahonnan tematikailag mégis sokan származtatják azokat. Az erdélyi havasok, az eldugott kicsi falvak, az áthatolhatatlannak tűnő erdők ideális terepei a rémisztgetésnek és a borzongásnak, a fiatal szerző ugyanakkor dicséretreméltóan ellenállt a kísértésnek, és a tizenhat történetben egyetlen vérszívó sem képviselteti magát, ami az utóbbi évek vámpírhisztériáját látva, nos, lássuk be, több mint örvendetes.
Az alcímmel ellentétben azonban nem csak erdélyi rémtörténeteket tartalmaz a kötet, szereplői révén ugyanis megjárjuk a Duna-delta vidékét éppúgy, mint Bukarestet. Időben is meglehetősen csapong a történetvezetés: míg a Ruba Mihály ajándéka című írás a tavalyi norvégiai mészárlás felidézésével indít, addig A léghajó utasai című novella jó száz évvel röpít vissza minket az időben.
Ráadásul maguk a „rémek” sem egyfélék, sokszor leginkább az emberben lakozó gonosz az, amely egy-egy furcsa cselekedet révén azután testet ölt (Kiszáradás), máskor elsőre megmagyarázhatatlan tünemények (Lelkiismeretünk bekötőútjain) vagy nagyon is evilági jelenségek (Az emeleti szobák lakói) miatt áll meg az ütő néhányszor az olvasóban. És azután persze jönnek a klasszikus rémelemek, amikor végül a ráció is feladja, hátralép egyet, és a sarokba bújva nyüszít jó hangosan (Stein József és testvérei).
A kötetben erősen keverednek a klasszikus rémtörténetek mintájára íródott darabok a modern környezetbe ágyazott mesékkel; ezek közül is különösen emlékezetesek azok, melyekhez a szerző saját gyűjtéséből származó illusztrációkat, egy-egy rajzot, versikét mellékelt (Emlékül Annuskának), és hasonló hidat képez fikció és valóság között A léghajó utasaihoz becsatolt korabeli zeppelin-fotó is. A történetek egy része a klasszikus sémát követve egyes szám első személyben íródott, így azután – például pont a zeppelines történetben – mi magunk is tehetetlen és riadt részeseivé vál(hat)unk az őrületnek, melytől és melyből, ha akarnánk, se tudnánk szabadulni. A környezeti elemek (a mocsár, a sűrű erdő, a barlang), a hangsúlyosan megjelenő testiség (maga a női test, a szexualitás, a levágott testrészek, a szétmarcangolt láb), az elfojtott érzelmek, a ki nem mondott szavak, így együtt, és néha külön-külön is, tovább fokozzák a hideglelést.
Vagy csak fokoznák. Mert ez, azért valljuk be, időről időre sajnos elmarad. Előfordult, hogy teljesen elveszettnek éreztem magam a mondatok szövevényében, és csak arra vártam, hogy végre-valahára kikapaszkodjunk belőle (Mészárlás a keleti tónál), máshol a töredezett mondatfűzés nemhogy a feszültséget növelte volna, inkább elapasztotta azt a keveset, mely előzetes várakozásomból fakadt (A hegyi állat barlangja). Ügyes fogás volt ugyanakkor, amikor az Emlékül Annuskának egyik szereplője újra felbukkant egy későbbi történetben, ezt a motívumot azonban talán jobban meg lehetett volna pörgetni a kötet egészén át, így a titkok és a szövevények hálóját egy efféle csavarral is szorosabbra lehetett volna húzni.
Mindent összevetve kellemes nyári borzongást kínáló kötet a Fekete Dacia (melynek egyik legjobb darabja egyébként éppen a címet adó Lelkiismeretünk bekötőútjain, de nálam még nagy favorit a Kiszáradás is), amely azonban valódi rémek helyett sokkal inkább szól saját, sokszor másokra, és a környezetünkre kivetített gyarló és hiábavaló félelmeinkről, meg persze a mindenkiben lakozó gonosz, nyavalyás kis ördögökről.
