A Sorvezető fókuszában ezúttal az elutasítás, ami akkor fáj a legkevésbé, ha gyors és egyértelmű, mint egy letépett gyantacsík. Benedek Szabolcs válasza után Csabai Lászlóét olvashatjátok.
Fotó: Valuska Gábor
Középiskolásként kezdtem írásokat küldözgetni folyóiratoknak. 2008 októberéig kevés sikerrel. Írói ténykedésem első húsz évében tehát gyakran volt részem elutasításban. A következő módokon:
– Nem jött válasz.
– Rövid válasz jött. „Sajnos nem tudjuk közölni írását.” „Egyelőre nem látunk lehetőséget arra, hogy teret adjunk írásának.” Ilyenek. Néha olyan rövid indoklással, mely nem tér ki rá, milyennek találták magát a beküldött művet. „Az ön írása nem vág a profilunkba, ezért elnézését kérve…”
– Néha jött az elutasítás mellé biztató szöveg. Mely azonban túl általános volt ahhoz, hogy hasznát tudtam volna venni. „Írásában számtalan pozitív vonást fedeztünk fel, ezért, bár nem tudjuk közölni, biztatjuk, hogy írjon tovább.” „Figyelemre méltó verset küldött be, de úgy érzem, a próza közelebb állna Önhöz.” „Figyelemre méltó novellát küldött be, de úgy érzem, a vers közelebb állna Önhöz.”
Évente azért egy-két írásom megjelent, s ezek, meg egy rádiós pályázaton elért siker tartották bennem a lelket. Ezek azonban kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy a sikertelen irodalmárok örökös magyarázatait elhessegethettem volna. „Nincs kapcsolatom a lapnál, azért nem közölnek le. Mert minden csak az ismeretségen múlik.” „Vidéki vagyok, Pesten kell élni ahhoz, hogy az ember íróként valamit elérjen.” „Kívül vagyok mindenféle irodalmi csoportosuláson, klikken, azért nem juthatok fórumhoz.” „Az én verseim, igazi versek, van bennük rím, ritmus, természetes hát, hogy manapság, amikor a sületlenségeket, a szabadversnek nevezett zűrzavart tartják költészetnek, én nem rúghatok labdába.” „Az én elbeszéléseim még igazi elbeszélések, természetes hát, hogy manapság, amikor a szövegközpontú prózának nevezett szózuhatag a divat, én nem rúghatok labdába.”
Könyves Magazin 2017/3.
LIBRI-BOOKLINE ZRT, 2017, 79 oldal, 490 HUF vagy 5 pont + 199 HUF
Aztán 2008 csodálatos októberében minden megváltozott. Szindbád, a nyárligeti detektív történeteit felkapták a lapok. (Idén már a harmadik Szindbád kötetem jelenik meg.) Immár nem én kilincseltem (képletesen) a szerkesztőségeknél, hanem azok kértek tőlem írást.
Ez az állapot manapság is tart, és végtelenül boldoggá tesz. A korábbi sikertelenségemről pedig az a véleményem, hogy a 2008 előtti írásaim nem képviseltek komoly színvonalat. Talán jó is, hogy nem jelent meg több belőlük. Azért nem ártott volna, ha a szerkesztők néhány gyakorlati, konkrét tanáccsal is ellátnak. „A második bekezdést ki kell hagyni, felesleges.” „Ez a mondat közhelyes.” Ilyenekkel.
Nyilván vannak klikkek, kánonok, baráti körök, de hogy az ezektől való távolmaradás önmagában oka lehet egy életen át történő visszautasításnak – nos, ezt visszautasítom.
A válasz eredetileg a Könyves magazin 2017/3. számában jelent meg.
