A Sorvezető fókuszában ezúttal az elutasítás, ami akkor fáj a legkevésbé, ha gyors és egyértelmű, mint egy letépett gyantacsík. Elsőként Benedek Szabolcs válaszát olvashatjátok.
Feltételezem, nem csupán az én tapasztalatom, hogy ahogy halad előre az ember az írói pályán, úgy egyre kevesebb visszautasításban lesz része. Ennek három oka lehet. A legkézenfekvőbb, hogy egyre jobbakat ír. A másik, hogy a megjelent műveinek számával és minőségével párhuzamosan a reputációja is nagyobb lesz. A harmadik, hogy idővel türelmesebbé válik, nem bombázza a szerkesztőségeket, inkább bölcsen kivár, amíg egy-egy írása valóban közlésre csiszolt nem lesz.
Az internet előtti időkben, amikor még postán kellett elküldeni a műveket a szerkesztőségeknek, azok sorsára következtetni lehetett az ugyancsak postán érkezett válaszlevél borítékjának vaskosságából. Mert bár több lap impresszumában is szerepelt a kijelentés, miszerint kéziratokat nem küldenek vissza, a szerkesztők is tisztában voltak a sokszorosítás nehézségeivel – valamint azzal, hogy egy-egy elutasított kézirat a gyűrődések kisimítása és a cigarettafüst kiszellőztetése után általában útnak indul egy másik lap felé –, és visszajuttatták a közlésre be nem fogadott műveket. A vékony boríték elfogadást jelentett és lehetett örülni, a vaskos borítékban benne volt a visszaadott kézirat. Huszonegynéhány éves koromban, amikor kitartóan ostromoltam egy folyóiratot irományaimmal, egyszer napokig nem nyitottam ki a méretes borítékot, mondván, minek okozzak magamnak több keserűséget, a lényeget úgyis tudom. Aztán mégse dobtam ki az egészet bontatlanul – szerencsére, a novellát ugyanis elfogadták, de egy fél mondatot kihúzásra javasoltak, ezért jött vissza a kézirat.
Könyves Magazin 2017/3.
LIBRI-BOOKLINE ZRT, 2017, 79 oldal, 490 HUF vagy 5 pont + 199 HUF
A legfrappánsabb visszautasítás amúgy, amit valaha is kaptam, az volt, amikor a szerkesztő arról tájékoztatott, hogy a novellámmal nincs különösebb gond, akár közölhetnék is – csak éppen minek? A kérdés olyan esztétikai és metafizikai magasságokba vezet, hogy azóta is gyakran eszembe jut, és hosszú évek távlatából is fejet hajtok előtte.
A válasz eredetileg a Könyves magazin 2017/3. számában jelent meg.
