Fotó: Valuska Gábor
Nathan Filer nyolc éven át dolgozott a skizofréniával diagnosztizált fiatal bristoli srác, Matthew történetén. A fiú kezdetben a kórházban, később a nagymamájától kapott írógépen örökíti meg a Down-szindrómás bátyja halálával, az anyja depressziójával és a saját démonjaival kapcsolatos érzéseit, miközben folyamatosan vívja harcát a bűntudat és a visszaesés ellen. Filer A zuhanás sokkjával 2013-ban elnyerte a rangos brit irodalmi elismerést, a Costa-díjat, a mentális betegségeket, kiszolgáltatottságot és traumákat rengeteg humorral és empátiával ábrázoló, mélyen emberi könyvet azóta több mint harminc nyelvre lefordították (kritikánk róla ITT olvasható). Nem ő az az író, aki évente új regénnyel jelentkezik, de szeretne ismét a veszteségről, valakinek az elvesztéséről írni, és érdekelik a párhuzamos univerzumok is, bár a következő regényt is szeretné a realitás talaján hagyni. Az elsőkötetes szerzővel a családtagok között lévő űrről, az életünk nagy részét kitöltő gondoskodásról és a mentális betegségeket körüllengő tévhitekről, stigmákról beszélgettünk.
A regény megjelenése előtt éveken át dolgoztál ápolóként, majd a mentális egészségügyet kutattad. Miért választottad az egészségügyi pályát?
Amikor elkezdtem az egyetemet, még nem igazán tudtam, mihez akarok kezdeni az életemmel, és egy idő után abba is hagytam a tanulmányaimat. Anyám egészségügyi asszisztensként dolgozott, nekem pedig állás kellett, ezért kötöttem ki egy kórházban. Általános kórházi környezetet képzelj el, kezdetben még nem dolgoztam mentális betegekkel. Gyakorlatilag még tinédzser voltam, eszembe se jutott, hogy a pszichiátriai ellátásra specializálódjak. Csak később, a kollégáimmal beszélgetve jutottam el a mentális egészségügyig, ezután szakosodtam erre a területre, és jutottam el a felismerésig: megtaláltam a hivatásomat. Legalábbis ami az egészségügyi munkámat illeti, mert csak részmunkaidőben dolgoztam ápolóként, a fennmaradó időben performanszköltőként léptem fel fesztiválokon, ami olyasmi, mintha stand-up comedy verseket írnék.
Nathan Filer: A zuhanás sokkja
Fordította: Nádor Zsófia, Scolar, 2015, 304 oldal, 3250 HUF
A zuhanás sokkja egy mentálisan beteg fiatalról szól, adódik hát a kérdés: az ápolóként szerzett tapasztalataid miatt döntöttél úgy, hogy regényt írsz?
Már jóval az ápolói munkám előtt, hétéves koromban eldöntöttem, hogy regényt akarok írni. Először horrorral próbálkoztam, amit Richard barátommal együtt írtam, de nem igazán jött össze. Gyerekregényekkel folytattam a húszas éveim elején, aztán jött A zuhanás sokkja, amit éveken át írtam. Nem azért mentem ápolónak, hogy kutatást végezzek a regényemhez, hanem mert mentális betegeket akartam ápolni. Egyáltalán nem sztorikra és karakterekre vadásztam, de a regény annyiban persze reflektál a munkámra, hogy első kézből tapasztalhattam meg, milyenek a mindennapok egy ilyen intézményben. Érdekes kérdés a valóság és a fikció kapcsolata, egymásra hatása. Amikor az emberek például a memoárjukat írják, valószínűleg több fikció kerül bele, mint amit hajlandóak elismerni, miközben a fikcióban nagyobb súlya lehet a valóságnak, mint azt az író beismerné. Most, hogy már némi távolságot érzek a regényemtől, jobban látom, hogy mennyit merítettem az életemből és a saját kapcsolataimból. A legfontosabb hatást a családom jelentette. Valamilyen szinten a szüleim is megjelennek A zuhanás sokkjában, az unokatestvérem részben a főhős bátyjának, Simonnak a karakterét ihlette, belőlem pedig sok minden van Matthew-ban, a főszereplőben is.
Matthew-t a tünetei alapján skizofrénként diagnosztizálják, te azonban kerülni szoktad a diagnózist, amikor a főszereplőről beszélsz, és inkább azt hangsúlyozod, hogy ő egy olyan fiatal, aki súlyos traumán megy keresztül.
A mentális betegségek mindenkire másképp hatnak, másképp jelentkeznek, de vannak olyan minták vagy közös jegyek, amelyek alapján felállítható egy tágabban értelmezett diagnózis. Sajnos ebből is adódik például az az általános, berögzült kép, hogy a mániás beteg csak az ápolójára támadó, őrjöngő ember lehet. Az igazság az, hogy nem tudom, Matthew skizofréniás-e, csak azt, hogy súlyos gyászt próbál feldolgozni, és azt, hogy rendkívül nehéz gyerekkora volt. Amikor arról beszélünk, hogy egy betegség honnan ered, miben lakozik, általában azt mondjuk, hogy az agyban, ami egy nagyon leegyszerűsítő megközelítés. Matthew tünetei, az állapotához vezető élményei valójában az anyával való kapcsolatában, a köztük lévő űrben vannak. Súlyos traumán megy keresztül, a betegsége pedig a poszttrauma. A regényemben egyébként szándékosan nem csak egyetlen lehetséges magyarázatra fókuszálok, mindenféle körülményt felvázolok, ami magyarázat lehet az állapotára. A család történetén keresztül ott a genetikai ok, és többször utalok rá, hogy Matthew sokat füvezik a barátjával. Megpróbáltam bedobni a pszichózis minden lehetséges okát, de engem a legjobban mindig is a családi körülmény foglalkoztatott, a főszereplő kapcsolata a szüleivel, elsősorban az anyjával, és a testvérével, akinek a haláláért bűntudatot érez.
Matthew mentális beteg, az anyja súlyos depresszióval küzd, a testvére Down-szindrómás, a legjobb barátjának anyja magatehetetlen, ágyhoz kötött beteg. Nagyon sokféle állapot, kiszolgáltatottság sűrűsödik a regényben.
A regény írásakor nem volt előzetes cselekményvázlatom, nem terveztem el előre, hogy mi fog történni. Mivel diagnosztizálják Matthew-t? Skizofréniával. Miért? Mert a Down-szindrómás bátyja meghalt. Milyen legyen a legjobb barátja anyja? Magatehetetlen, aki folyamatos ápolásra szorul. Így együtt elég extrémnek tűnhet, pedig tényleg nem szándékos. Gyakran kérdezik tőlem, hogy miért lett a főszereplő testvére, Simon pont Down-szindrómás. Erre azt tudom válaszolni, hogy csak. Mert ott és akkor azt éreztem, hogy Down-szindrómásnak kell lennie. Ilyen karakter lett, és kész. Jacob anyjának betegsége abból a szempontból viszont kulcsfontosságú, hogy rajta keresztül tárul fel Matthew gondoskodó oldala, ami nagyon fontos része a személyiségének, gyógyítással és betegekkel akar foglalkozni. Az egyik legnagyobb tragédiának azt tartom, hogy amikor valaki beteg lesz, valamilyen pszichózis alakul ki nála, kórházi kezelésre szorul, és ezzel elveszíti a lehetőségét annak, hogy másokról gondoskodjon, ami viszont nagyon nagy részét teszi ki az életünknek, meghatározó mindannyiunk számára. Bekerül a kórházba, és onnantól kezdve ő az, akiről mások gondoskodnak, ő lesz a „gondozott”, így nincs már tere annak, hogy ő gondoskodjon másokról.
A zuhanás sokkja Matthew regénye abban az értelemben is, hogy a saját történetét írja benne, nagyon markáns szerepet játszik az írás aktusa, van tehát egy „regény a regényben” síkja is a történetnek.
Mindenképpen szerettem volna a történetmesélés aktusát beépíteni a regénybe. Sok egyes szám első személyű narratívánál feltétel nélkül elhisszük, hogy a történet csak úgy a semmiből ott termett a papíron, ami nyilván a regények velejárója, és ezen egy olvasó sem szokott fennakadni. Én azonban fontosnak éreztem, hogy a regényemben hangsúlyt kapjon az idő. Az egyes szám első személyű narrátorok sokszor úgy emlékeznek vissza korábbi eseményekre, mintha azok egy szempillantás alatt történtek volna. Matthew-nál ez nem így van, a körülményeinek, állapotának változásai folyamatosan reflektálnak a regényírásra, és az adott hangulata befolyásolja az emlékeit. De ha belegondolunk, ez mindannyiunkra jellemző. Egészen másképp tudunk visszaemlékezni egy múltbeli eseményre, ha szomorúnak, és megint másként, ha épp boldognak érezzük magunkat. Matthew történetének írása tehát nem csupán strukturális szerepet játszik, hanem a regény központi eleme. Ez az elején valóban ad egy formát, mivel Matthew minden hétfőn, szerdán és pénteken a kórházban tölti a napot, ott ír, és negyven perce van egy fejezetre. A gond ott volt, hogy idővel ráébredtem: a karakterem baromira nem lesz együttműködő, és nem fogja végigcsinálni a kezelést. Ő az a fajta srác, aki egy idő után lelécel a kórházból. Na és akkor bajba kerültem, mivel a főszereplőnek nincs számítógépe, mindig a kórházban ír. Aztán hirtelen megvilágosodtam: Matthew kap egy írógépet a nagymamájától, és ezzel kimozdíthatom a karaktert a kórházi környezetből, ahol eddig írt.
Másként reagálnak a könyvedre azok, akik a mentális egészségügyben dolgoznak, mint akiknek nincs személyes tapasztalatuk arról, amiről írsz?
Persze nem ülök ott minden olvasóm válla fölött, de az egészségügyi dolgozókban, akik olvasták a regényemet, általában van némi szégyenérzet amiatt, hogy a rendszer ilyen szar. Egyáltalán nem akartam kampányregényt írni a mentális betegségekről és az egészségügyi ellátás helyzetéről. A regényem főszereplőjének joga van kritizálni az egészségügyi ellátást, én nem osztom mindenben a véleményét, de természetesen tisztában vagyok vele, hogy az angol egészségügy és a pszichiátriai rendszer jobb helyzetben van, mint a világ sok más országában. Matthew nem is igazán panaszkodik, elég árnyaltan fejti ki a véleményét. Csak a szabadságát akarja visszakapni, és elsősorban nem az egészségügyi rendszerrel harcol, hanem az anyjával, a kapcsolatukkal és a testvére halála miatt érzett gyász feldolgozásával. Ennek a hátterében persze ott az egészségügy, de amikor Matthew-nak elege lesz belőle, fogja magát, és lelécel. Az olvasóimhoz visszatérve, minden reakciónak örülök, mert azért is írok, hogy kapcsolatot teremtsek másokkal. A könyvek segítenek kevésbé magányosnak érezni magunkat. Sok olyan olvasóm írt nekem vagy jött oda hozzám, akit a családtagja révén érint a betegség, és a regényem segített neki megérteni, mit élhet át a rokona. Sokan vontak párhuzamot a saját tapasztalataikkal. Nem szeretnék nagyképűnek tűnni, de valóban nagyon jó érzés, hogy ilyen sok embert meg tudtam szólítani a könyvemmel. Nagyon mélyen belülről jövő történetnek tartom, ezért fontos számomra, hogy ilyen jól fogadták, és ennyi embert megérintett.
Azzal együtt, hogy nem akartál kampányregényt írni, A zuhanás sokkját gyakran kategorizálják a mentális betegségekről szóló regényként. Te milyen művekkel érzel rokonságot? Van olyan regény, ami hatott rád írás közben?
Bár ez a fajta kategorizálás elsősorban a kiadók marketingeseinek munkája, valóban nem lehet figyelmen kívül hagyni, milyen fontos szerepet játszik a könyvemben az egészségügy. A könyv megjelenése óta rendszeresen hívnak ezzel foglalkozó konferenciákra, ahol egyáltalán nem a regény a téma, de mivel éveken keresztül dolgoztam ápolóként, később a mentális egészségügyet kutattam, tudom, miről beszélek. Bizonyos szempontból kényelmesebb számomra pszichiáterekkel és pszichológusokkal ülni egy panelbeszélgetésen, mint írókkal mondjuk egy irodalmi fesztiválon. Ismerősebb terep számomra az egészségügy. Ami az irodalmi rokonságot illeti, szeretem azt hinni, hogy a regényem beleillik a Zabhegyező-típusú narratívák sorába, amelyeknek fiatal, elégedetlen, rendszer ellen lázadó elbeszélőjük van. Ilyen értelemben rokonságot érzek D.B.C. Pierre Vernon Little, az Isten című könyvével, és fontos előkép Mark Haddon A kutya különös esete az éjszakában című regénye, vagy Iain Banks Darázsgyára.
Szerző: Orosz Anna
A cikk eredetileg a Könyves Magazin téli számában jelent meg.
