Nemrég jelent meg Nagy Koppány Zsolt új regénye, vagy inkább szövegfolyama Amelyben Ekler Ágostra - emlékezünk - címmel. A szerző ennek kapcsán beszélt szövegirodalomról, a történetek elfogyásáról, alkotói módszereiről, és arról, hogy miből, hogyan él meg a művész manapság.
Új köteted különös műfaji meghatározást kapott, ami már a címében benne foglaltatik. Mi az az „emlékezünk”?
A kötetben tíz szereplő emlékezik Ekler Ágostra: az őrangyala, a halálra gázolója, az ügyvédje, orvos nagybátyja, felesége, kurvája, használati tárgyai, barátja, giccsképfestő kollégája, munkáltatója és végül Nagy Koppány Tömzsi, aki tulajdonképpen én vagyok, húsz év múlva, pajkos és vidám, mégis tekintélyt sugárzó pocakkal, némileg zavaros identitástudattal. Ez a szereplő egy adott ponton elkezd olvasói és újságírói kérdésekre válaszolni (ebből a párbeszédből származik a hátlapon olvasható idézet is: Mennyire – premodern fontoskodással – önéletrajzi ihletésű a mű? Semennyire. Vagy maga tényleg azt hiszi, hogy Ady Endre a Góg és Magóg nevezetű urak nászából született?), és ott, mintegy mellékesen, kifejti, hogy mi is az emlékezünk. Egy lexikon-meghatározást idéz, melyet természetesen ő talált ki, azaz én, vagyis mi. Ezek szerint az emlékezünk főnév, irodalomtörténeti – és elméleti! – terminus technicus, többes száma emlékezünkök; hosszabb lélegzetű prózai mű, melyben a szereplők a címadó hősre való emlékezés ürügyén vég nélkül magukról mesélnek. És hát válóban ezt teszik a könyvben az atyafiak és atyaleányok. Az ideológia természetesen a szöveg elkészülte után született, ahogy annak lenni kell, hiszen nem demonstrálni akartam egy tételt, hanem szórakoztatni óhajtottam az olvasót. A temérdek szerzői cselt és a történetbe alaposan beleágyazott önreflexiót a borító is érzékelteti, úgyhogy a kedves és érdeklődő befogadó (meg a befogadás folyamata) éppen a szükséges, értelmezési és újraértelmezési kényszert kiváltó mértékben zavarodik össze.
Ahogy azt a Nagy Koppány Tömzsi nevű elbeszélő maga is említi, ezek az emlékezések nem elsősorban Ekler Ágostról szólnak; ehelyett mindenki elkezdi önmagát identifikálni, a lehető legfurmányosabb és terjengősebb módon. Mi az, amit az emberszemléletedből bejátszottál ebbe a gesztusba?
Általában csöndben kuncogva figyelem, hogy a népek mennyire szeretnek magukról beszélni: mindenki csak saját magának bír hőse lenni, ahogy a költő mondja, a másik csak ürügy – vagy eszköz – arra, hogy magunkról pofázzunk, miként a cinikus prózaíró fogalmaz. Vicces, bájos, megható és halálra idegesítő szokásunk így tenni. No persze ez nem valami világrengető bölcsesség, de emberszemléletileg tényleg beleszűrődött a könyvbe.
Ami azt illeti, az ismert elbeszélőid is mindig eleve magukról beszélnek…
Igen, az elbeszélő, aki végigvonul a könyveimen, mindig belekeveri magát a történetbe, vagy azt is mondhatnám, történet úgy el nem múlhat, hogy ő benne ne legyen. Például a Jozefát úr, avagy a regénykedésben már a könyv elején elveszíti uralmát a hőse fölött, és ezen bosszankodva aztán mindenféle kellemetlen, de szórakoztató kalandba kergeti Jozefát urat. Persze mivel tudom, hogy mindez „csupán” szövegirodalom, posztmodern és kárhozatos gyalázatosság, szerény eszközeimmel igyekszem nyomban helyrebillenteni az egyensúlyt, és úgy lavírozni az írás ladikjában vagy inkább tengeralattjárójában, hogy a történetmesélés, ami mégiscsak a próza lényege, azértavízazúr-pozícióban maradjon. Úgy vélem ugyanakkor, hogy szövegirodalmi kiszólások és keresztbevonatkoztatások nélkül nem nagyon lehet tisztán történetmesélő prózát művelni, hiszen a történetek elfogytak, csókolom, megírták őket a nálunk szerencsésebben korábban születettek. Ezért újszerűvé, fogyaszthatóan élvezetessé tenni a klasszikus történeteket minden bizonnyal csak úgy lehet, ha egyfajta szövegirodalmi utalásuniverzumban jó alaposan összemossuk őket, s közben savanyúan mosolygunk, mert ezen az olvasó viszont remekül szórakozik.
fotó: Valuska Gábor
Kiket tekintesz mestereidnek ebben a szövegirodalmi hagyományban?
Mindenkitől tanultam, akiknek a könyveit elolvastam, és most napestig sorolhatnám a neveket. Van otthon egy könyvtárszobám, vagyis csak volt, mert nemrég a benne található több száz kötetet születendő kislányunk kedvéért kihordtam a nappaliba, hadd legyen derűs, fincsi gyerekszoba belőle, és bizony cipekedés közben elátkoztam szorgalmas könyvgyűjtési szokásomat. Pedig csak olyan könyvet tartok, amit legalább egyszer olvastam, és mégis annyi van belőlük, hogy a derekam majd’ leszakadt a cipekedéstől. Nos, ezektől a bácsiktól és néniktől nagyon sokat tanultam, alkalmasint loptam: részletet, technikát, ön- és közveszélyes reflexiót, mesélési truvájt. Könyveik megtekinthetők a nappalinkban, de sajnos, kölcsönzés nincs, mert a magammal való alapszerződés értelmében csak én gyűrhetem, téphetem és szaggathatom már nem szűz lapjaikat.
Hogyan születtek az Ekler Ágost-könyv szövegei? Tervezett, erősen reflektált munka volt, vagy csak leültél és elkezdte írni magát a szöveg?
A Jozefát úr, avagy a regénykedést tényleg csupán elkezdtem írni, és aztán egyszer csak – persze a végén akadt azért néhány keresztöltés! – készen volt… Az Ekler Ágostot viszont megterveztem, hogy ezt is kipróbáljam: a legutolsó, apró csavarintást is annyira beledolgoztam a történetbe, hogy – remélem legalábbis – még egy kacér kis lólábikra sem lóg ki sehonnan. A vázlatot pár nap alatt írtam meg, aztán sokáig nem volt időm foglalkozni vele. Évközben ugyanis angolt tanítok hűvös halomba, s ettől menekül az írási kedv, hörgve, sikongva. Kora reggeltől késő estvélig tolom az igát (húzni majd negyven felett fogom), és kora éjszaka tényleg nincs időm, kedvem semmi máshoz. Év végén viszont hazautazunk édesapámékhoz, és az ő orvosi rendelőjében írom meg az éves penzumot. Persze, egész évben jár az agyam, így mire a váróban síró gyermekekkel a háttérben leülök a gép elé, a történet, a szerkezet és a cél egyaránt kristálytisztán előttem hever. Az Ekler lényegi részét két ilyen téli hét alatt írtam meg, azután már csak fésülgetni és csiszolgatni kellett, azt meg évközben, hétvégén is lehet művelni.
Ennek ellenére a kötet szövegei meglehetősen spontánnak hatnak…
Volt is vele munka bőven. Ahogy a fülszöveg fogalmaz: sokat kínlódtunk vele, hogy ez - mármint a kínlódás - ne látsszon rajta.
Ha már szóba hoztad: ki írta a fülszöveget? Mintha már ez is a kötetben végigvitt szövegjáték szerves része lenne. Hogy más ne említsek, a korábbi könyveid címei is torzított formában köszönnek vissza benne.
A fülszöveget természetesen a jó öreg Nagy Koppány Tömzsi írta. A könyvben végig fejedelmi többesben beszél, így amikor elkezdi saját korábbi műveinket agyba-főbe dicsérni, a Nagyapám tudott repülni helyett kénytelen Nagyapánk tudott repülnit használni. Innen jött az ötlet, hogy az összes eddigi könyvünk címe más formában szerepeljen a fülszövegben, de persze – az olvasó megnyugtatására – a hátsó fülön megtalálhatók az eredeti címek is. Ez a kis húzás mintegy felvezeti az inherens humorral bíró történetet, de nem hallgathatjuk el, hogy akadt már olyan olvasó, aki gondterhelt arccal hívta fel figyelmünket a „tévedésre”… úgy látszik, jobban ki kellett volna táblázni az útvesztőt.
A kötet végén a függelékben található A vendégmunkás dalai, ami tulajdonképpen szociografikus vallomásként is értelmezhető. És ettől a kötet visszamenőleg is kap egy szociografikus árnyalatot. Aktuális a kérdés, de a történethez is kapcsolódik: miből él a művész, hogyan teremti meg magának az alkotáshoz szükséges feltételeket?
Úgy, hogy egy nagy margóvágóval darabokra aprózza a rosszabbik énjét, és ezeket az apró darabokat megpróbálja jó áron értékesíteni a szűk magyar munkaerőpiacon. Van, aki angolt tanít, van, aki giccsképeket fest. A könyvből ugyan nem derül ki egyértelműen, de Ekler Ágost, legalábbis az én olvasatomban, igencsak jó ecsetű, tehetséges festő volt, viszont ebből nem tudott megélni. Ezért adta giccsképfestésre a fejét, amiből aztán egyenesen következett szolid alkoholizmusa és az a véletlen baleset – vagy talán öngyilkosság? Pusztán ösztöndíjakból és közlésekből mindenesetre nem lehet megélni, vagy nem olyan színvonalon, ahogy az aljas test és az undorító kényelemszeretet kívánja… de ez talán nem is baj: ha valaki egész nap csak egyetlen dologgal foglalkozik – lett légyen az festészet vagy irodalom –, hamarosan elszakadul a valóságtól, és torzul a világról meg az életről alkotott képe: ezért legközelebb az utcán vagy az aluljáróban jó nagy pofont kap tőle.
A törzsszövegben is rengeteg hivatkozás van az életműved korábbi darabjaira. Mennyire tudatos életmű-építési stratégia ez?
Eléggé. Első könyvem megjelenésekor úgy terveztem, hogy harmincas éveim elejéig ilyen jellegű könyveket írok: játékra, humorra, szövegirodalomra, de ugyanakkor a történetmesélési hagyományokra is nagyban támaszkodó műveket, melyek az olvasótól észt, humorérzéket és aktív közreműködést követelnek meg. Született két regény meg két novelláskötet, és az Ekler Ágosttal ezt a vidám, fiatalos és hetyke korszakot befejezettnek tekintem: hadd jöjjenek a borongós férfikor esős nyarának termékei. A vendégmunkás dalait is azért tettem ebbe a könyvbe, mert egyrészt le akartam zárni az áttelepedéssel járó szenvelgési folyamot, másrészt mert úgy sikerült, hogy nem tudtam tőle – és az esetleges folytatási kényszertől – egyébként szabadulni, harmadrészt pedig mert ez a könyv, ez a laza, de szigorú szerkezet megengedte, hogy a vendégmunkás-dalok beleszövődjenek: a további könyvekbe szinte kizárt, hogy beleférnének.
Mert mi jön ez után?
Jelenleg – tavaly tél óta – egy unalmas, rendes, de persze remek könyvön dolgozom, kacskák és ringók nélkül, sima – ám megrázó – történettel. A kéziratot már kétszer átírtam, és célom egy részét el is értem: a matéria unalmas, rendes és sima. Most azon dolgozom, hogy remek és megrázó is legyen. Nem könnyű. Az lesz a címe, hogy Nem kell vala megvénülnöd 2.0. Aztán pedig novellák következnek, Furcsa, kedves emberek címmel. De egyelőre a regény kéne nyélbe üsse magát. Most viszont persze megint nem tudok vele foglalkozni, hahó, kedves tanítványok, így csak azt figyelem kíváncsian, hogyan tarol az Ekler Ágost a tülekedő olvasóhadak között.
